Krúdy Gyula

Írta: Pethő Sándor

Szindbád viszontagságos, kalandos útja véget ért. A Vörös Postakocsi, rajta furcsa passagiereivel, az utolsó stációhoz érkezett, miközben az utas elmondta végszavát különös, megható bolyongásai meséinek. Azt is mondhatnók: az utolsó magyar bohém hagyott itt bennünket s hagyta itt ezt az elszíntelenedő, elskematizálódó magyar világot. Élete egy regényhősé, halála mint a veszendő bö­lényé, amely végképp eltűnik az er­dőből, ahol a nagy szálfákat ledöntötte a vihar. És ha Murger bohémjeinek éle­tét élte a maga életének szeszélyes hul­lámhegyei és hullámvölgyei közepette, hát úgy is halt meg, mint az igazi bo­hém: szegényen. Csendes óbudai remeteségében, a fagyosszentek napján, pis­logó gyertyafény mellett, mert a villany­világításra már nem telt, tört rá a haláig és zárta le mindörökre mesemondó aj­kait. Krúdy Gyula végre csakugyan el­jutott a nagy csend övébe, abba a külö­nös magyar Nirvánába, amelyről el nem múló szépségű sorokat írt, valahányszor erőt vett rajta a honvágy a nyíri csend után, az őszi alkonyat méla bánatában, aminek szent, pantheisztikus csodákkal telt titkainál annyiszor megpihent lelké­ben és szellemében s aminek kárpitját csak a varjak károgása, vagy a levegő­égen szálló vadludak kiáltozása töri meg néha a maga mérhetetlen, áhitatos, tiszta némaságában. Mert az a pesti aszfalton oly tétován bolyongó és barangoló szép szál magyar ember, akinek homlokán ott ragyogott a géniusz fénycseppje, valójá­ban mindig idegen volt „az embersűrűs gigászi vadonban”.

Milotay István egyik legremekebb kis írásában több mint másfél évtizeddel ez­előtt mutatta meg ennek az itt kóborló örök nomádnak sziluettjét, halálos idegenségét a körúton sürgő élet vad lármá­jában, groteszk figurái között, az arany­ásók és a törtetők szilaj könyöklései és handabandái közepette, annak az idegen városi csőcseléknek vásári forgatagában, ahol ez a szűzi talajból átültetett magyar talentum élte és álmodta a maga regény­hőseinek és kalandorainak fantasztikus életét. Ez az utolsó nagy magyar epikus, aki látta még a letűnt magyar élet ro­mantikus alakjait, aki a maga szellemvilágát a kuriózumoknak ama színes és rendhagyó maradékaiból vagy relikviái­ból termette meg, amiből, sajnos, annyi se maradt ránk, mint az Atlantidák or­szágából, aki a maga képzeletének múl­tat elevenítő varázsvesszőjével oly csodá­latos szellemidézéseket műveit s aki a realitások korában csak az aprópénz utáni loholásnak gondjait és robotjait ismerte: nemcsak a maga különös zománcú géniuszát vitte a sírba most, ha­nem azoknak a történeteknek és kalan­dozásoknak hőseit is, akiket ihlete erejé­vel támasztott életre és mutatott meg egy közönségnek, amely, ha ízlelte is „beszélyeinek” nemes izét, inkább egzótikumot és a vadregényességet kóstolgatta belő­lük, annak a magyar ezeregyéjszakának mámorító illatát, amit csak őtőle, az ő ódon ritkaságainak boltjából lehetett vá­sárolni.

Mondják, hogy egyik őse ama neveze­tes Krúdy volt, aki az úri betyárvilág utolsó mohikánja gyanánt vonzotta maga felé a regényes képzelmek borzongó ér­deklődését és a nyírségi tájak úri népének szorongó aggodalmát. Magában Krúdy Gyulában kétségkívül maradt valami ennek a Krúdy-ősnek természetéből vagy lelki alkatából. A „nyíri pajkosok” lobogó vére, elegáns és könnyed léhasága, a bor vagy a kártya mámorának szénsava, a nyíri ákácosokból a kősivatagba tévedt gyökeres embernek bánatos nosztalgiája az őstermészet és a föld misztériumai felé, szellemvilágának érdekes, furcsa, nyugtalanító emlékekkel és alakokkal való telítettsége, hamvas tisztasága, mint a földből született Erchteusznak, s egész életmódjának kedves rendetlensége és kiszámíthatatlansága, csakugyan mintha visszaütöttek volna arra a Krúdyra, aki­ről nyájas baráti körben, a kvaterkázás örömei közölt annyi érdekes mesét tu­dott mondani. Talán életmódjának ez a ziláltsága, amelynek viharai között min­dennapi látogatója volt a fekete gond, okozhatta, hogy sose tudott eljutni a nagy kompozíciókig. Pedig fantáziájának mindent átlényegítő természete mellett néha mintha röntgenszemei lettek volna. Azon a sápadt, holdas éjhez hasonló fényen túl, amibe tárgyait, alakjait és történeteit merítette, sokszor olyan való­ságérzékről, vagy történelmi visszaérzésről tett tanúságot, amely több mint ele­gendő lett volna ahhoz, hogy pointilista művészetével nagy. vásznakat fessen tele elmúlt koroknak légkörével és letűnt időknek hőseivel.

Eredeti, friss, önlábán járó, mégis tört zseni volt Krúdy Gyula. Nem rokona, se ismerőse, se utódja senkinek, se Jókai­nak, se Mikszáthnak, se a magyar szép­próza más klasszikusainak. Annak az Istenadta tehetség-töredékével mások, akikben több volt az élettaktikai ösztön és az önadminisztráló képesség, sokkal többre vitték. Pozíciókat szállottak meg és mentesítették magukat a fantázia al­kotóerejére annyira rázsibbadó gondok és bajok felhőjétől, ő, az irodalomban dúsgazdag, az élet szegénylegénye ma­radt. Élete utolsó percéig mindig merít­hetett géniuszának dús tárnáiból, ahol a kőzetek rétegeződései között nábobi kincsek nemes ércei lappangtak még ki­aknázatlanul. Hogy egészen még se tudta kiadni és revelálni magát, az onnan van, hogy mindennapi robotban kellett dol­goznia. Krúdy Gyula ur volt és bohém volt, tudatában szelleme apadhatatlan forrásainak s éppen ezért sohasem gon­dolt tovább a mánál. Szép, szálas, ma­gyar alakja, mint az örökzöldben pom­pázó fenyő állott a magyar szellem er­dejében, idegenül és magányosan, lomb­jukat hullató fák és a törpe cserjék kö­zött, Révedező tekintete örökkétig mintha azokat a tájakat kereste volna, amelyeket annyira szeretett s amelyekre annyira visszavágyott, s a múlt azon alak­jait, akikben volt még érdekesség, volt szín, erő, romantika, eredetiség. Azért volt mindig egy kicsit egyedül akkor is, ha társaságban ült és poharazott al­kalmi cimborái között, akiken gyakran úgy nézett át, mint a tárgyakon. Most ez az egyéniségnek és tehetségnek is egyaránt remekfajta magyar tűnt el közülünk és tért meg annak a magyar mito­lógiának hősei közé, akik társai voltak az álmok és a termelő ihletnek vilá­gában.

 

(Magyarság, 1933/108. /május 13./ 1. p.)