Krúdy Gyula |
Írta: Pethő Sándor
Szindbád viszontagságos, kalandos útja véget ért. A Vörös
Postakocsi, rajta furcsa passagiereivel, az utolsó
stációhoz érkezett, miközben az utas elmondta végszavát különös, megható bolyongásai
meséinek. Azt is mondhatnók: az utolsó magyar bohém hagyott itt bennünket s
hagyta itt ezt az elszíntelenedő, elskematizálódó
magyar világot. Élete egy regényhősé, halála mint a veszendő bölényé,
amely végképp eltűnik az erdőből, ahol a nagy szálfákat ledöntötte a vihar. És ha Murger bohémjeinek életét élte a maga életének
szeszélyes hullámhegyei és hullámvölgyei közepette, hát úgy is halt meg, mint
az igazi bohém: szegényen. Csendes óbudai remeteségében, a fagyosszentek
napján, pislogó gyertyafény mellett, mert a
villanyvilágításra már nem telt, tört rá a haláig és zárta le
mindörökre mesemondó ajkait.
Krúdy Gyula végre csakugyan eljutott a nagy csend övébe, abba a különös magyar
Nirvánába, amelyről el nem múló szépségű sorokat írt, valahányszor erőt vett
rajta a honvágy
a nyíri csend
után, az őszi alkonyat méla bánatában, aminek szent, pantheisztikus
csodákkal telt titkainál annyiszor megpihent lelkében és szellemében s aminek
kárpitját csak a varjak károgása, vagy a
levegőégen szálló vadludak kiáltozása töri meg
néha a maga mérhetetlen, áhitatos, tiszta
némaságában. Mert az a
pesti aszfalton oly tétován bolyongó és
barangoló szép szál magyar ember, akinek homlokán ott ragyogott a géniusz
fénycseppje, valójában mindig idegen volt „az embersűrűs gigászi vadonban”.
Milotay István egyik legremekebb kis írásában több mint
másfél évtizeddel ezelőtt mutatta meg ennek az itt kóborló örök nomádnak
sziluettjét, halálos idegenségét a körúton sürgő élet vad lármájában, groteszk
figurái között, az aranyásók és a törtetők szilaj könyöklései és handabandái
közepette, annak az idegen városi csőcseléknek vásári forgatagában, ahol ez a
szűzi talajból átültetett magyar talentum élte és álmodta a maga regényhőseinek
és kalandorainak fantasztikus életét. Ez az utolsó nagy magyar epikus, aki
látta még a letűnt magyar élet romantikus alakjait, aki a maga szellemvilágát
a kuriózumoknak ama színes és rendhagyó maradékaiból vagy relikviáiból termette meg, amiből, sajnos, annyi se maradt ránk, mint az
Atlantidák országából, aki a maga képzeletének múltat
elevenítő varázsvesszőjével oly csodálatos szellemidézéseket műveit s aki a
realitások korában csak az aprópénz utáni loholásnak gondjait és robotjait
ismerte: nemcsak a maga különös zománcú géniuszát vitte a
sírba most, hanem azoknak a történeteknek és kalandozásoknak hőseit is,
akiket ihlete erejével támasztott életre és mutatott meg egy közönségnek,
amely, ha ízlelte is „beszélyeinek” nemes izét, inkább egzótikumot
és a vadregényességet kóstolgatta belőlük, annak a magyar ezeregyéjszakának
mámorító illatát, amit csak őtőle, az ő ódon ritkaságainak boltjából lehetett
vásárolni.
Mondják, hogy egyik őse ama nevezetes Krúdy volt, aki az
úri betyárvilág utolsó mohikánja gyanánt vonzotta maga felé
a regényes képzelmek borzongó érdeklődését és a nyírségi tájak úri népének
szorongó aggodalmát. Magában Krúdy Gyulában kétségkívül maradt valami ennek a
Krúdy-ősnek természetéből vagy lelki alkatából. A „nyíri pajkosok” lobogó
vére, elegáns és könnyed léhasága, a bor vagy a kártya mámorának
szénsava, a nyíri ákácosokból a kősivatagba tévedt
gyökeres embernek bánatos nosztalgiája az őstermészet és a föld misztériumai
felé, szellemvilágának érdekes, furcsa, nyugtalanító emlékekkel és alakokkal
való telítettsége, hamvas tisztasága, mint a földből született Erchteusznak, s egész életmódjának kedves rendetlensége és
kiszámíthatatlansága, csakugyan mintha visszaütöttek volna arra a Krúdyra, akiről
nyájas baráti körben, a kvaterkázás örömei közölt annyi érdekes mesét tudott
mondani. Talán életmódjának ez a ziláltsága, amelynek viharai között mindennapi
látogatója volt a fekete gond, okozhatta, hogy sose tudott eljutni a nagy
kompozíciókig. Pedig fantáziájának mindent átlényegítő természete mellett néha
mintha röntgenszemei lettek volna. Azon a sápadt, holdas éjhez hasonló fényen
túl, amibe tárgyait, alakjait és történeteit merítette, sokszor olyan valóságérzékről,
vagy
történelmi visszaérzésről tett
tanúságot, amely több mint elegendő lett volna ahhoz, hogy pointilista
művészetével nagy. vásznakat fessen tele elmúlt koroknak légkörével
és letűnt időknek hőseivel.
Eredeti,
friss, önlábán járó, mégis tört zseni volt Krúdy Gyula. Nem rokona, se
ismerőse, se utódja senkinek, se Jókainak, se Mikszáthnak, se a magyar széppróza
más klasszikusainak. Annak az Istenadta tehetség-töredékével mások, akikben
több volt az élettaktikai ösztön és az önadminisztráló képesség, sokkal többre
vitték. Pozíciókat szállottak meg és mentesítették magukat a fantázia alkotóerejére
annyira rázsibbadó gondok és bajok felhőjétől, ő, az irodalomban dúsgazdag, az
élet szegénylegénye maradt. Élete utolsó percéig mindig meríthetett
géniuszának dús tárnáiból, ahol a kőzetek rétegeződései között nábobi kincsek
nemes ércei lappangtak még kiaknázatlanul. Hogy egészen még se tudta kiadni és
revelálni magát, az onnan van, hogy mindennapi robotban kellett dolgoznia.
Krúdy Gyula ur volt és bohém volt, tudatában szelleme
apadhatatlan forrásainak s éppen ezért sohasem gondolt tovább a mánál. Szép,
szálas, magyar alakja, mint az örökzöldben pompázó fenyő állott a magyar
szellem erdejében, idegenül és magányosan, lombjukat hullató fák és a törpe
cserjék között, Révedező tekintete örökkétig mintha azokat a tájakat kereste
volna, amelyeket annyira szeretett s amelyekre annyira
visszavágyott, s a múlt azon alakjait, akikben volt még érdekesség, volt szín,
erő, romantika, eredetiség. Azért volt mindig egy kicsit egyedül akkor is, ha
társaságban ült és poharazott alkalmi cimborái között, akiken gyakran úgy
nézett át, mint a tárgyakon. Most ez az egyéniségnek és tehetségnek is egyaránt
remekfajta magyar tűnt el közülünk és tért meg annak a magyar mitológiának
hősei közé, akik társai voltak az álmok és a termelő ihletnek világában.
(Magyarság, 1933/108. /május
13./ 1. p.)