ÖRÖKÜL HAGYTA RÁNK AMIT A TERMÉSZETTŐL TANULT

Krúdy Gyulára emlékezünk

Harminc esztendővel ezelőtt esett ki a „színes tintába mártott toll” Krúdy Gyula kezéből. A Mester halhatatlanságba költözött, a mű — egyike a leggazdagabbaknak — tovább éli eleven életét, és még nő a korral. Szindbád és Sóvágó alakja, a megszemélyesített folyók, hegyek és várromok képzete, s az érzékletes metafórákba oldott hangulatok sokfélesége ott rezeg a mai olvasó lelkében.

Krúdy művészetének egyik legerőteljesebb ihletője a természet. Nyelve hegyi patakok csobogását, nádasok susogó zenéjét, a Balaton hullámverésének ritmusát hordozza. Képalkotó fantáziáját a bakonyi hegyvidék, Visegrád történelmi romantikája, az alföldi puszta és — mindenekelőtt — szűkebb hazája, a nyírségi világ különös bája termékenyíti meg.

A nyírségi homokból termett ki ez az író, aki az otthoni tájat először gyermekkorában barangolta be. Szomjasan szívta magába a színek, fények, illatok és formák költészetét. Verítékező parasztokkal, kedélyes vincellérekkel barátkozott, öreg betyárokat, furcsa különcöket figyelt meg — a táj megannyi jellegzetes figuráját.

S a korai benyomások — meggyökeresedve tehetségének humuszában — műveiben új életre kelnek. Kálló és Pazony vidékéről nála szebben soha nem írt senki:

„...Sóvágó ismerte a nádast is, amely az országút egyik oldalán elterült, rejtélyesen, sugdolózva, visongva, nyiladozva s összeborulva, örökre hallgatva. Betyárkorában járta ő ezt a magyar rengeteget, amely lápon, ingoványon, zsombékon, vadvízen, az örök csend tájain, az emberfiától nem látott szigetek pázsitján, kiismerhetetlen utakon nőtt oly sűrűn, olyan messzire terjedve, mintha soha véget nem érne...”

S mennyire szerette a régi sóstói erdőt, ahol a „mezítláb való sétálásban” gyakorolgatták magukat a nyíregyháziak.

Hajlékony prózája költészetté magasodik amikor az erdőről beszél. A százesztendős tölgyek templomi íveit, az alattuk kanyargó gyalogösvényeket s az égboltozat paradicsomi messzeségben kéklő kapuját oly szemléletesen, olyan plasztikusan ábrázolja, hogy a betűsorok mögül mindúntalan előcsillan a színes és fényes, három dimenziós, eleven valóság.

De Krúdy Gyula nemcsak a Nyírség költői újrateremtője. „Tengelyen és vizen”, szekéren és szánon szinte az egész országot bebarangolta.

Behavazott úton s erdőkön át, patakok mentén, homokos pusztákon s a Balaton partján vándorolt az író. Új volt számára a táj, s a tájban az ember. De alkotói képzeletét mindig az ragadta meg leginkább, ami különös, és különlegességében mégis jellegzetes.

Egy nyáron a Felső-Tisza mentén kóborolt A nagy mesélő ilyennek látta a Tisza partjait szegélyező őserdőket: „A fáknak, különösen a vén fáknak valóban emberi alakjuk van, mintha elvarázsolt emberi lények lennének, akik itt némán várják a varázslat elmúlását. Mindenki tudja, aki valamikor erdőben járt, hogy egyes fatörzsek még jó- vagy rosszindulatot is tudnak kifejezni. Ki nem látta már a mérges, rosszindulatú és alattomos erdei szellemet, egy-egy vastag ormótlan fatörzs alakjában, amely leskelődve tekint rá egy kanyarodónál? ...”

Krúdy muzsikáló tájfestő nyelve talán akkor zeng a legteljesebben és legárnyalatosabban, amikor a Balaton hangulatgazdagságát jeleníti meg. A közeli hegyeken lábujj hegyen futó alkonyairól, erősödő tavi szélről és fehértorkú hullámokról beszél, esti homályba ásítva bukó parti házikókról, a tó felett éji tanyára vonuló vadkacsapárról, hírnökeiről a Balaton éji csendjének.

Szerette a vadmadarat, amely bátran vágódik bele a levegőbe, a szélbe, a baljóslatú Balatonba, s szembeszáll a viharos hullámokkal.

„Repülni, utazni, utolérni az este lenyúló köpenyegét, vagy a napsugár sarkantyúját elkapni a hullámon ... Fütyülve venni a lélegzetet, próbára tenni szívet, birkózni az ellenálló vízzel, legyőzni a vasvillás szelet, küzdeni, felragyogni, győzni a vizen... Ez az élet, nem az üldögélés a kikötőben.”

Ilyen forró hittel szerelte Krúdy Gyula a természetet, az életet, a küzdelmet. Hatalmas életművével ezt a hitet örökül hagyta ránk.

Polgár Judit

 

(Turista, 1963/5. /május/ 11. p.)