ÖRÖKÜL
HAGYTA RÁNK AMIT A TERMÉSZETTŐL TANULT
Krúdy Gyulára emlékezünk
Harminc esztendővel ezelőtt esett ki a „színes
tintába mártott toll” Krúdy Gyula kezéből. A Mester halhatatlanságba költözött,
a mű — egyike a leggazdagabbaknak — tovább éli eleven életét, és még nő a
korral. Szindbád és Sóvágó alakja, a
megszemélyesített folyók, hegyek és várromok képzete, s az érzékletes metafórákba oldott hangulatok sokfélesége ott rezeg a mai
olvasó lelkében.
Krúdy
művészetének egyik legerőteljesebb ihletője a természet. Nyelve hegyi patakok
csobogását, nádasok susogó zenéjét, a Balaton hullámverésének ritmusát
hordozza. Képalkotó fantáziáját a bakonyi hegyvidék, Visegrád történelmi
romantikája, az alföldi puszta és — mindenekelőtt — szűkebb hazája, a nyírségi
világ különös bája termékenyíti meg.
A nyírségi
homokból termett ki ez az író, aki az otthoni tájat először gyermekkorában
barangolta be. Szomjasan szívta magába a színek, fények, illatok és formák
költészetét. Verítékező parasztokkal, kedélyes vincellérekkel barátkozott, öreg
betyárokat, furcsa különcöket figyelt meg — a táj megannyi jellegzetes
figuráját.
S a korai
benyomások — meggyökeresedve tehetségének humuszában — műveiben új életre
kelnek. Kálló és Pazony vidékéről nála szebben soha
nem írt senki:
„...Sóvágó ismerte a nádast is, amely az országút egyik oldalán
elterült, rejtélyesen, sugdolózva, visongva, nyiladozva s összeborulva, örökre
hallgatva. Betyárkorában járta ő ezt a magyar rengeteget, amely lápon,
ingoványon, zsombékon, vadvízen, az örök csend tájain, az emberfiától nem
látott szigetek pázsitján, kiismerhetetlen utakon nőtt oly sűrűn, olyan
messzire terjedve, mintha soha véget nem érne...”
S mennyire
szerette a régi sóstói erdőt, ahol a „mezítláb való sétálásban” gyakorolgatták
magukat a nyíregyháziak.
Hajlékony
prózája költészetté magasodik amikor az erdőről
beszél. A százesztendős tölgyek templomi íveit, az alattuk kanyargó
gyalogösvényeket s az égboltozat paradicsomi messzeségben kéklő kapuját oly
szemléletesen, olyan plasztikusan ábrázolja, hogy a betűsorok mögül mindúntalan előcsillan a színes és fényes, három dimenziós, eleven valóság.
De Krúdy
Gyula nemcsak a Nyírség költői újrateremtője. „Tengelyen és vizen”,
szekéren és szánon szinte az egész országot bebarangolta.
Behavazott
úton s erdőkön át, patakok mentén, homokos pusztákon s a Balaton partján
vándorolt az író. Új volt számára a táj, s a tájban az ember. De alkotói
képzeletét mindig az ragadta meg leginkább, ami különös, és különlegességében
mégis jellegzetes.
Egy nyáron
a Felső-Tisza mentén kóborolt A nagy mesélő ilyennek
látta a Tisza partjait szegélyező őserdőket: „A fáknak, különösen a vén fáknak
valóban emberi alakjuk van, mintha elvarázsolt emberi lények lennének, akik itt
némán várják a varázslat elmúlását. Mindenki tudja, aki valamikor erdőben járt,
hogy egyes fatörzsek még jó- vagy rosszindulatot is tudnak kifejezni. Ki nem
látta már a mérges, rosszindulatú és alattomos erdei szellemet, egy-egy vastag
ormótlan fatörzs alakjában, amely leskelődve tekint rá egy kanyarodónál? ...”
Krúdy
muzsikáló tájfestő nyelve talán akkor zeng a legteljesebben és legárnyalatosabban,
amikor a Balaton hangulatgazdagságát jeleníti meg. A közeli hegyeken lábujj hegyen futó alkonyairól, erősödő tavi szélről és
fehértorkú hullámokról beszél, esti homályba ásítva bukó parti házikókról, a tó
felett éji tanyára vonuló vadkacsapárról, hírnökeiről a Balaton éji csendjének.
Szerette a
vadmadarat, amely bátran vágódik bele a levegőbe, a szélbe, a baljóslatú
Balatonba, s szembeszáll a viharos hullámokkal.
„Repülni,
utazni, utolérni az este lenyúló köpenyegét, vagy a napsugár sarkantyúját
elkapni a hullámon ... Fütyülve venni a lélegzetet,
próbára tenni szívet, birkózni az ellenálló vízzel, legyőzni a vasvillás
szelet, küzdeni, felragyogni, győzni a vizen... Ez az élet, nem az üldögélés a kikötőben.”
Ilyen
forró hittel szerelte Krúdy Gyula a természetet, az életet, a küzdelmet.
Hatalmas életművével ezt a hitet örökül hagyta ránk.
Polgár Judit
(Turista, 1963/5. /május/ 11. p.)