Krúdy Gyula
A TEGNAPOK KÖDLOVAGJA
Szépirodalmi,
683 old. 43 Ft (Ajánlott)
Akármit írt, mindig róluk mesélt: a „tegnapok
ködlovagjairól”. Ők voltak igazi, legkedvesebb figurái. Egy különös, időtlenné
stilizált múlt ábrándos ténfergői, mélázó lovagjai: a Rezeda Kázmérok, Podolini Lajosok és Alvinczi Eduárdok.
Aki a Krúdy-sorozat kötetét lapozgatja, megtudja, hogy
ezek a ködlovagok nem csupán a nosztalgikus képzelet teremtményei. Valamikor
ott sétáltak a pesti utcán, lakmároztak a Józsefváros és Óbuda kocsmáiban,
vitáztak a kávéházakban, udvaroltak a korzón, mint barátjuk és krónikásuk, a
legfőbb „ködlovag”: Krúdy Gyula is.
Szemere Miklós, aki lovakon és kártyán gazdagabbra nyerte
magát még a királynál is, Pongrátz Béla, aki pár
szivarral a zsebében vágott neki Szibériának, hogy felkutassa Petőfi Sándort, Kapy Miklós, a huszártisztből lett pezsgőügynök, egyúttal
az angol király rokona, Törs Kálmán, a ráklevesek
mestere — álregényírók és turfszakértők, kutyabolondok és kávéházi politikusok
— mind felvonulnak a kötet lapjain. A régi Pest, a hetvenes-nyolcvanas évek
fővárosa támad sajátos, álmokból és emlékekből szőtt életre nagy írónk
nosztalgiáiban.
Ezek az emlékek aztán szinte külön Krúdy-regénnyé olvadnak
össze. Lehetne ugyan azon vitatkozni, hogy az egyes portrék mennyire hitelesek,
mennyire fejezik ki a századvég társadalmi valóságát. Ez azonban nem is
fontos. Ezek az írások nem azért jöttek a világra, hogy leltárt készítsenek a
régi Magyarország arcképcsarnokáról. Álmodni, emlékezni akarnak, az ötvenéves
Krúdy (1925 és 32 között írta őket) varázsolta vissza bennük elszállt
ifjúságát. S ebben a visszavarázslásban nagyobb szerepe van a kopott, tehetségtelen
Pongrátz Bélának és Törs
Kálmán ráklevesének, mint a valóság mégoly fontos eseményének vagy
szereplőjének. Nagyobb szerepe van az emlékezésnek, mint a történelemnek.
Ez az emlékező-jelleg sajátos varázst ad a Krúdy írásoknak.
Lírával, költőiséggel vonja be az elbeszéléseket. Az irodalom- történet gyakran
emlegeti Krúdy időtechnikáját: a mese felszabadítását az időrend zsarnoksága
alól, mely művészi módszerét a modem regényírókéhoz (Proust, Giraudoux, Woolf) teszi hasonlatossá. Az időt felbontó technika, az
események szálainak szándékos eldolgozatlansága, a szabadabb gondolattársulások
játéka — mind a költőiség szolgálatában áll. Krúdy lírai dallamokra
hangszerelte a prózát, olvasóiban újra felébresztette a képzeletet, az
elbeszéléssel való érzelmi azonulás
vágyát. Modernség és közérthetőség így egyszerre jelentkezik írásaiban, ez okozhatja
regényei nagy népszerűségét.
Persze azért Krúdy emlékezései sokmindent
elárulnak a korról: a gentry elzülléséről mikszáthian igaz sorokat olvashatunk, a Ferenc József
számlájára eleresztett gúnyos megjegyzések és a szabadságharc emlékét őrző
őszinte meghatódás pedig hűségesen idézi fel a századvég ellenzéki közérzetét.
Pomogáts Béla
(A
könyvtáros, 1962/11. /november/ 683. p.)