Krúdy Gyula

A TEGNAPOK KÖDLOVAGJA

Szépirodalmi, 683 old. 43 Ft (Ajánlott)

Akármit írt, mindig róluk mesélt: a „tegnapok ködlovagjairól”. Ők voltak igazi, legkedvesebb figurái. Egy különös, időtlenné stilizált múlt ábrándos ténfergői, mélázó lovagjai: a Rezeda Kázmérok, Podolini Lajosok és Alvinczi Eduárdok.

Aki a Krúdy-sorozat kötetét lapozgatja, megtudja, hogy ezek a ködlovagok nem csupán a nosztalgikus képzelet teremtményei. Valamikor ott sétáltak a pesti utcán, lakmároztak a Józsefváros és Óbuda kocsmáiban, vitáztak a kávéházakban, udvaroltak a korzón, mint barátjuk és krónikásuk, a legfőbb „ködlovag”: Krúdy Gyula is.

Szemere Miklós, aki lovakon és kártyán gazdagabbra nyerte magát még a királynál is, Pongrátz Béla, aki pár szivarral a zsebében vágott neki Szibériának, hogy felkutassa Petőfi Sándort, Kapy Miklós, a huszártisztből lett pezsgőügynök, egyúttal az angol király rokona, Törs Kálmán, a ráklevesek mestere — álregényírók és turfszakértők, kutyabolondok és kávéházi politikusok — mind felvonulnak a kötet lapjain. A régi Pest, a hetvenes-nyolcvanas évek fővárosa támad sajátos, álmokból és emlékekből szőtt életre nagy írónk nosztalgiáiban.

Ezek az emlékek aztán szinte külön Krúdy-regénnyé olvadnak össze. Lehetne ugyan azon vitatkozni, hogy az egyes portrék mennyire hitelesek, mennyire fejezik ki a századvég társadalmi valóságát. Ez azonban nem is fontos. Ezek az írások nem azért jöttek a világra, hogy leltárt készítsenek a régi Magyarország arcképcsarnokáról. Álmodni, emlékezni akarnak, az ötvenéves Krúdy (1925 és 32 között írta őket) varázsolta vissza bennük elszállt ifjúságát. S ebben a visszavarázslásban nagyobb szerepe van a kopott, tehetségtelen Pongrátz Bélának és Törs Kálmán ráklevesének, mint a valóság mégoly fontos eseményének vagy szereplőjének. Nagyobb szerepe van az emlékezésnek, mint a történelemnek.

Ez az emlékező-jelleg sajátos varázst ad a Krúdy írásoknak. Lírával, költőiséggel vonja be az elbeszéléseket. Az irodalom- történet gyakran emlegeti Krúdy időtechnikáját: a mese felszabadítását az időrend zsarnoksága alól, mely művészi módszerét a modem regényírókéhoz (Proust, Giraudoux, Woolf) teszi hasonlatossá. Az időt felbontó technika, az események szálainak szándékos eldolgozatlansága, a szabadabb gondolattársulások játéka — mind a költőiség szolgálatában áll. Krúdy lírai dallamokra hangszerelte a prózát, olvasóiban újra felébresztette a képzeletet, az elbeszéléssel való érzelmi azonulás vágyát. Modernség és közérthetőség így egyszerre jelentkezik írásaiban, ez okozhatja regényei nagy népszerűségét.

Persze azért Krúdy emlékezései sokmindent elárulnak a korról: a gentry elzülléséről mikszáthian igaz sorokat olvashatunk, a Ferenc József számlájára eleresztett gúnyos megjegyzések és a szabadságharc emlékét őrző őszinte meghatódás pedig hűségesen idézi fel a századvég ellenzéki közérzetét.

Pomogáts Béla

(A könyvtáros, 1962/11. /november/ 683. p.)