POMOGÁTS BÉLA

MONDATÖSSZETÉTEL ÉS STÍLUS

I.

A szakirodalom az összetett mondat struktúrájában is stilisztikai tényezőt lát. Olyan nyelvi erőt, amely a mondat szervezettsége: egyszerű vagy összetett volta révén fejt ki stilisztikai hatást. A mondat-struktúra stílusalakító szerepe természetes, hiszen – hogy csak egyszerűbb esetet említsünk – nyilvánvaló, hogy a rövid terjedelmű egyszerű mondat, szerkezetét és terjedelmét tekintve, bizonyos hangulati információt közöl. A kérdés csak az, hogy milyent. A Fábián Pál, Szathmári István, Terestyéni Ferenc-féle stilisztikai tankönyv ugyanis – egyébként teljes joggal – egyformán az egyszerű mondatnak tulajdonítja az izgatott drámaiság kifejezését és a nyugodt, tárgyilagos előadást1. Az egyszerű mondat struktúrájának és szövegösszefüggéseinek közelebbi vizsgálata dönti el, hogy e mondatfajtának valójában mi is a stiláris szerepe.

Midőn az egyszerű és összetett mondatok stiláris jelentéséről beszélünk, mindig figyelembe kell vennünk tehát a konkrét szövegösszefüggésben testet öltő mondat szerkezetét és helyzetét. Vagyis az általános és kvantitatív vizsgálatokat egyedi és kvalitatív elemzésnek kell kiegészítenie. Ennek ellenére: az általános vizsgálatok sem tanulság nélkül valók.

II.

Az elemzésre kijelölt Nagy Lajos-, Kosztolányi-, Krúdy- és Móricz-szövegek kvantitatív vizsgálatának eredményeit két táblázat és egy grafikon mutatja be. A vizsgálat során mindenek előtt egységes rendszerbe kellett átszámítani a négy szöveg terjedelmét. Az egyszerűség kedvéért 60x30 „n”-et tartalmazó „szabvány” oldalakat használtam. Ezután meg kellett állapítani, hogy az egyes szövegek hány önálló mondatot (egyszerű és összetett mondatot), illetve ezeken belül hány tagmondatot tartalmaznak. (Az önálló mondatokat M, a tagmondatokat m jelöli.) Ezt követte a szabvány oldalra (jelölése: o) jutó önálló mondatok, illetve tagmondatok számának megállapítása. Végül kiszámítottam, hogy egy önálló mondatra hány tagmondat esik. Ez az arány adja az egyes novellák mondatszerkezetének és mondathosszúságának viszonyára jellemző számot (m/M).

A fenti számítások eredményét az alábbi táblázat foglalja össze:

 

1. sz. táblázat

 

Az 1. számú táblázat az egyszerű és összetett mondatok számának arányát szemlélteti. A legtöbb egyszerű mondatot ezek szerint Móricz Zsigmond Barbárokja használja, őt követi Kosztolányi Caligula és Nagy Lajos Január című írása, majd – az összetett mondatok számarányát igen megemelve – Krúdy elbeszélése: az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél. A táblázat azonban tartalmaz egy rendellenességet, anomáliát. A „szabvány” oldalakra eső mondatok száma tekintetében ugyanis Kosztolányi novellája előzné meg a Barbárokat. Vagyis Kosztolányi általánosságban több mondatot – rövidebb mondatot – használ, mint Móricz, az egyszerű és összetett mondat arányszáma Móricznál mégis alacsonyabb.

E látszólagos anomália kiküszöbölése kiegészítő számítást igényel: meg kell állapítani az egyes mondattípusok százalékos arányát. A szövegben szereplő mondatokat összetételük foka – a tagmondatok száma – szerint osztályoztuk, és megállapítottuk, hogy az egyes osztályok a teljes mennyiség hány százalékát képviselik. E vizsgálat eredményét a 2. számú táblázat mutatja be.

A Barbárok kitüntetett helyét tehát az okozta, hogy igen nagy százalékban fordulnak benne elő egyszerű mondatok. A Kosztolányi -szöveg viszonylag kiegyenlítettebb képet mutat; hasonlóképpen Nagy Lajos műve is. Az Utolsó szivar... adatai – hasonlóan az 1. számú táblázathoz – viszont arról tanúskodnak, hogy Krúdy határozottan az összetett mondatszerkezeteket kedveli, s nem riad vissza a hét-nyolc tagmondatnál többet tartalmazó többszörösen összetett mondatkompozícióktól sem.

 

 

2. sz. táblázat

 

A négy novella fentiekben kimutatott tulajdonságait az alábbi grafikon kívánja szemléletessé tenni. A grafikon függőleges tengelyén a százalékarány, vízszintes tengelyén a mondatok száma helyezkedik el.

 

1. sz. grafikon

 

Jól megfigyelhető, hogy Móricz, Kosztolányi és Nagy Lajos elbeszélésének grafikonja nagyjából párhuzamosan halad, a Krúdy-szövegé viszont egészen más görbét mutat. Az Utolsó szivar... grafikonja is a novella mondatszerkesztésének komplexitásáról tanúskodik.

III.

Utaltunk már arra az előbb, hogy az általános és mennyiségi vizsgálat csupán vázlatos eligazítást ad, s nem mutatja meg közvetlenül az elemzett szöveg stilisztikai sajátosságait. Esztétikai minőségek megállapítására pedig egyáltalán nem alkalmas. Éppen ezért „közelebb kell hatolnunk a vizsgálandó szövegek stílussajátosságaihoz, a konkrét összefüggések közegében kell megkeresnünk a mondatösszetétel és mondathosszúság stilisztikai értelmét és jellegzetességeit. Vagyis arra kell fényt derítenünk, hogy az elemzés körébe vont novellákban az egyszerű, az összetett (illetve a többszörösen összetett) mondat milyen stilisztikai funkciót képvisel.

A grafikon legkiegyensúlyozottabb görbéjét Nagy Lajos írása: a Január mutatta. Nem véletlenül, hiszen Nagy Lajos az arányos mondatokban szerkesztő, tárgyilagos és funkcionális stílus mestere. Kardos Pál így jellemzi az író fegyelmezett, dísztelen stílusát:

„nincs benne fölösleges szó, fölösleges hasonlat, a fogalmakat egyetlen, a szöget fején találó szóval fejezi ki, fukarkodik a jelzőkkel, módhatározókkal (vagyis egy főhévnek csak egy jelzőt, egy igének csak egy határozót szeret adni)”2.

Mondatépítése is ilyen: egyaránt tartózkodik a túlságosan rövid és a túlságosan hosszú mondatoktól; nem alkalmaz olyan sok egyszerű mondatot, mint az elemzett Kosztolányi- vagy Móricz-szövegek, de Krúdy mondat-szövevényeit is elkerüli. A Január az értekező próza vagy a publicisztika fegyelmezett tárgyiasságával beszél. Kompozíciójának és műfaji tulajdonságainak vizsgálatából az is kiderül, hogy voltaképpen novellának sem nevezhető: inkább a közírás – igaz, irodalmi szinten megvalósuló – műfajához tartozik... Ebből a helyzetéből következik stílusának funkcionális természete, és ez a funkcionalizmus ölt alakot a mondat-szerkezetek egyensúlyában, „stilizálatlan” rendjében. Erre utal Kardos Pál szöveg-elemzése is: „egészen száraz, tárgyilagos, még irodalmi értékűnek sem látszó szöveggel indul az író, s ezt apránként játssza át talán még a januári hidegnél is metszőbb gúnyba3”. Vagyis a szenvtelen, tárgyilagos stílus – a kiegyensúlyozott mondatszerkesztés – sajátos diszharmóniába kerül az írás témájának csüggesztő, elkeserítő elemeivel. Ez a diszharmónia lesz a szatirikus írói hang forrásává, belőle származik a Januárban testet öltő Nagy Lajos-i irónia.

Az iróniát arányos – néhány tagból szervezett – mondatok keltik tehát. Van azonban egy másik forrása is: a Nagy Lajos által alkalmazott felsorolás és mellérendelés. Ennek a retorikai-grammatikai alakzatnak közismert stilisztikai értelme van. „A grammatikai jelentések szimmetrikus ismétlése és szembeállítása – figyelmeztet Roman Jakobson – költői kifejezőeszközzé válik.”4 Nos, a Január párhuzamos szerkezetei is ilyen kifejezőeszközök. Nagy Lajos két – egymással ellentétes hangulatot érzékeltető – párhuzamos sort (többszörösen összetett mondatot) alkalmaz: az egyikben a külvárosi proletariátus nyomorúságát, a másikban az úri negyed gazdagjainak bőségét, fényűzését mutatja be. „Hogy nincs kenyér – olvassuk az egyik szerkezetet -, rongyos a ruha, plafonig ér a piszok, alacsony a munkabér, hogy nincs munka – az már fel sem tűnt nekik.” „Először – hangzik a másik szerkezet – Buxbaumné szállt ki az autóból, és sietett a kapuhoz, hogy megnyomja a csengőt; Buxbaum pénz után kotorászott, hogy kifizesse a sofőrt.” (Csak zárójelben hívom fel a figyelmet arra a szinte „mértani” szerkesztésre, amely a párhuzamos sorokon belül is ellentéteket szervez: az első szerkezetben a „plafonig érő piszok” és az „alacsony munkabér” között, a másodikban a siető asszony és a helyben maradó férfi között!) A két felsorolás két életrendet állít az olvasó elé, és ez egyszersmind az ábrázolt szociális szférák szembeállítása is. Ebből a szembeállításból bontakozik ki az írói ítélkezés: az a szatirikus indulat, mely kritikát gyakorol a nélkülözés és a bőség ellentmondásait létrehozó társadalmi rend fölött.

Kosztolányi stílusa – mint Gyergyai Albert egyik kitűnő és a lényegre tapintó esszéje kifejti – túlzás nélküli és harmonikus. E harmonikus és arányos stílusban ölt alakot „a szándékos könnyűség”, „a pillangózás mély tengerek felett”5. A Caligula stílusa is ilyen. Csakhogy ez az írás – szemben Nagy Lajos más műfaji jellegzetességeket mutató szövegével – már vérbeli novella: a nyelvet is stilizálja, személyesen kezeli. E stilizáció szolgálatában áll a mondatszerkesztés módszere. A Caligula lélektani és filozófiai mondanivalóját elegáns, hűvös elbeszélő hang adja elő. A szöveg mégis csupa feszültség és izgalom. E feszültséget, a fojtott drámai szenvedélyt vannak hivatva kifejezni Kosztolányi rövid és egyszerű szerkezetű mondatai. A novellában igen gyakoriak az egyszerű – sőt a tő- és az egyszavas – mondatok, s a mellérendelés is gyakrabban előforduló alakzat, mint az alárendelés. A befejező csattanó jellegzetes képet ad:

„Arca – olvassuk – fehér volt, vértelen és egyszerű. Lehullt róla a téboly álarca. Csak az arc maradt ott. Egy katona sokáig bámulta. Úgy tetszett neki, hogy most ismerte föl. Ezt gondolta magában:

– Ember.”

Csak az izgalom tetőpontjain növekszik meg a mondatok terjedelme, emelkedik a tagmondatok száma (az összetétel foka). Ilyenkor a rövid tagmondatokból szervezett mellérendelő szerkezet gyorsuló ritmusa érzékelteti a feszültebbé váló izgalom nagyságát. így akkor is, midőn a földalatti folyosóból a császár elé toppan bírája és hóhéra: Cassius.

„Sokáig várakozott. Végre hallotta, hogy egy kapu buffan s bezárták, aztán messze-messze a szűk földalatti folyosó végén, néhány lángot látott és lassan, nagyon lassan közeledtek feléje többen. Elöl, mint valami rég ismert álomalak, aki eljön egy álomtalálkára, Cassius.”

Móricz elbeszélése: a Barbárok – szemben az előbbiekkel – két stílusréteget mutat. Az első réteg a narrátor-szöveg (az „író szövege”), amely az elbeszélés nyugodt ritmusában, tárgyilagosan és fegyelmezetten halad. Ennek a stílusnak a szolgálatában áll a mondatok szerkezete és hosszúsága is. A narrátorszöveg általában könnyen áttekinthető, arányos mondatokból épül; egyszerű (bővített) és alacsonyabb fokon összetett szerkezeteket mutat. „A kis kutya, a puli, fülelt, szimatolt s a következő percben vicsorítva kezdett ugatni” – indul a történet. „A juhász végigheveredett a subáján, a szamár árnyékában, és többet nem törődött az egésszel” – folytatódnak a fegyelmezett, közlő mondatok. Ez a minden részletezést kerülő, célratörő fogalmazás azonban olykor „balladás” tömörséget kap: drámai gyorsasággal mutatja be a felgyorsuló eseményeket. Ilyen például a gyilkossági jelenet:

„Erre a nagyobbik juhász vette a botját, s csendesen közelebb húzta magához, mintha fel akarna állani. A gazdajuhász meg se moccant, lesett, mint a komondor, de résen volt. – Ez az utolsó szavad? – De mán akkor a gazda ugrott is felfelé.' A másik kettő meg rá. Egy, kettő, csattantak a botok. Elébb a két bot az egy boton, azután az egyik bot a gazda fejin. Az megtántorodott. – Ezir gyüttetek? – Nem szólhatott többet, a két vadember ráhajtott, és egy perc alatt agyonra verték...”

A másik, az előbbitől határozottan elkülönülő, s a párbeszédekben alakot öltő stílusréteg ezt a drámai hangot teljesíti ki. A Barbárok visszafojtott, pusztán a legfontosabb információkra korlátozott párbeszédei szinte egy életrend, egy szociálpszichológiai állapot és egy emberi magatartás jelképei. Idézzük fel azt a „beszélgetést” – vagyis inkább drámai összecsapást –, amely a gazda juhász szíja körül bontakozik ki, s a gyilkossághoz vezet:

„Hallod. – No. – Van neked egy szíjjad? – Van. –Láttam tavaly búcsúkor, ki van verve rézzel. – Megvan. – Aztat kéne eladni. – Eladni? – El. – Nem eladó. – Nem? – Nem. -Mit nem? – Hát csak nem. Magamnak csináltam. –Magadnak? – Magamnak. Meg a fiamnak. – Meg a fiadnak? – Annak. – Kettőtöknek? – Hát. – Evvel újra tovább ültek.”

Valóságos balladai bevezető ez a gyilkosság előtt. Mert a Barbárok valóban a népballadák töredezett előadásmódját, szűkszavúságát és drámai feszültségét leste el. Forrásait többen is felkutatták6, stílusának legfőbb forrás-mintája azonban a népballada. Már Kosztolányi is a novella barbár egyszerűségéről beszélt7, őt követve pedig Kós Károly, Nagy Péter és Czine Mihály is a szöveg balladai stílusát mutatta ki8.

„A párbeszédekre épített koncepciók, a végsőkig egyszerűsített leírások, a párbeszédek egymásba villanó drámai szópárjai teszik a legszerencsésebb esetekben balladai tömörségűvé a szerkezetet, s ha a tárgy engedi, s a mondanivaló és a hang szerencsésen találkozik, balladai hatásúvá az egész elbeszélést”

– írja Czine Mihály a Barbárokról s a környezetében született elbeszélésekről. Ennek a ballada-stílusnak adnak testet a mondatszerkezetek: Móricz egytagú- és tőmondatai, kihagyásai, valamint szünetei – melyek ugyanazt a beszédes szerepet töltik be, mint a balladákban – drámaivá fokozzák az előadást.

Végül Krúdy Gyula Utolsó szivar az Arabs szürkénél című elbeszéléséről kell még szólani. Ez az írás – amint az a felrajzolt grafikonokból is kitetszik – merőben más stílusformát képvisel, mint Nagy Lajos, Kosztolányi és Móricz szövegei. Krúdy prózájának jellegzetes elemei a többszörösen összetett, hatalmas szövevényeket alkotó mondathalmazok.

„Ez a stílus – írja Szerb Antal – az olvasót nemcsak megértő befogadásra készteti, mint a rendes elbeszélőé, hanem az íróval való együtt-fantáziálásra indít. Amikor Krúdy egy 'mintha...' kezdetű mondattal céljaláthatatlan kirándulásra indul el, az olvasó is elindul felfedező útra a saját emlékeibe.9”

„Talán egyetlen magyar írónál sem találunk olyan mondatkígyókat, mondatóriásokat, mint nála” – állapítja meg Prohászka János10. Herczeg Gyula pedig Krúdy mondatszerkezeteinek stilisztikai jelentését is megkísérli kifejteni11. A mondatszerkezet és -hosszúság stílusértékét vizsgálva – Norden: Die antike Kunstprosa című monográfiája alapján – két stiláris eszményt különböztet meg: az antik, cicerói stílust, amely a főmondatba ágyazott szövevényes alárendelésekkel dolgozik és az újlatint, amely kevesebb mérnöki konstrukcióval szerkeszt, s inkább a mellérendeléseket kedveli. Krúdy stílusa ez utóbbi típushoz tartozik: „ritmikus prózája – írja Herczeg – kerüli az alárendelést, a cicerói stílust. Krúdy mondatszerkesztése kizárólag a párhuzamos hagyományokhoz kapcsolódik”.

Az Utolsó szivar... mondatszerkesztése is általában ilyen. A mondatokat egymásra halmozó szövegen belül azonban – úgy tetszik – kétféle mondattípus érvényesül. Az egyik típus a felsorolások szövevényében ölt alakot, s mellérendeléseken kívül bőven tartalmaz alárendelő szerkezeteket is. Lássunk egy példát:

„Mint az élet – gondolta magában az ezredes, és eszébe jutottak mindenféle fiatalkori évek, amikor vidéki garnizonokban szolgált és tisztiszolgájával a hónap vége felé titkon tepertőt hozatott a hentestől, otthon maradt, mintha már hadnagy korában is törzstiszti vizsgára készülődne, ahelyett hogy követte volna bajtársai példáját, akik a nem fizetett vacsorához a nagyvendéglőben azért ittak meg annyi pezsgőt, mert a puszta vacsorakontót szégyelték volna.”

Ez a hosszú és tekervényes mondat az ezredes nosztalgiáját szólaltatja meg: a múlt felidézésének asszociatív rendje – vagyis a lélek, a személyiség mélyebb, titkosabb övezeteiben zajló folyamat – szabja meg a mondatok rendjét és szerkezetét. A kompozíciónak ilyenkor lélektani háttere van. Erre a mondattípusra vonatkozik Herczegnek az a megállapítása, amely Krúdy stílusának impresszionizmusára utal:

„A mellérendelő, sokszor praktikusan, kötőszavak nélkül szerkesztő Krúdy stílusa szervesen kapcsolódik e tekintetben az európai stílusáramlatok 'impresszionizmus' néven ismert jelenséghalmazához.”

 

 

Ennek a mondatnak az ábrája a következő:

 

 

Látható, hogy – az előbbiekhez képest – e fenti ábra szimmetrikus szerkezetet mutat. Ez a szimmetria, úgy tetszik, onnan való, hogy a mondat szerkezete nem az előbbi asszociatív módon épült, hanem egy másik szerkezet-teremtő elv szerint. Krúdy iróniája ez a kompozíciós bázis; irónia, amely a gőgös és magát biztonságban érző katonatiszt alakját körülveszi. Ez az irónia jelentkezik ott, ahol az ezredes mintegy megpróbálja belegondolni magát a mindenképpen alacsonyabb rendűnek tekintett újságíró helyzetébe, körülményeibe. Az ezredes fölénye ugyanis tekintettel a történet végső kifejletére – alapvetően hamis; és e hamis fölény ábrázolásában ölt alakot az irónia. Az ironikus érzés pedig jóval racionálisabb kategória, mint a nosztalgikus elvágyódás és emlékezés. Ez az iróniában benne rejlő racionális mozzanat okozhatja a szimmetrikusabb, kiszámítottabb fogalmazást. Természetesen ez a fogalmazás is beilleszkedik Krúdy stílusának általánosabb – hosszú és összetett mondatokban megvalósuló – alakzatai közé.