Az olvasás iskolája

EGY KRÚDY-REGÉNY ÉS A MODERN REGÉNYTECHNIKA

Aki Krúdy Gyula kései regényét: a Boldogult úrfikorombant olvasni kezdi, gyakran válik bizonytalanná, – vajon mit is mond neki e könyv? Hiányolja a cselekményt: a történésnek azt a megszerkesztett ívét és iramát, amit a múlt század klasszikusainál vagy akár Gárdonyinál, Móricznál, Kosztolányinál megszokott. Zavartan állapítja meg, hogy a regényben nem történik semmi, legalábbis semmi „regényszerű”. Ám mire a könyv végére jutott, a bizonytalanságot és a hiányérzetet mégis ritkán érzett olvasói öröm váltja fel: aki nem sajnálja a fáradságot s leküzdi az ismerkedés zavarát, egy különös világban lesz otthonos és jutalmul kapja a felfedezés élményét, örömét.

Mi ennek a eseménytelen s mégis teljes világot felmutató könyvnek a varázsa, titka? – erre keresünk magyarázatot.

A Boldogult úrfikoromban valóban eseménytelen regény, illetve cselekménye csupán annyi, hogy Kacskovics úr, álmatlanságban szenvedő idősödő úriember megismerkedik a Szepességből Pestre vetődött Podolini Lajos néhai alszolgabíróval, valamint Vilmosi Vilma kisasszonnyal, s társaságukban egy kiadós: délelőttől alkonyatig tartó villásreggelin vesz részt a Bécs városához címzett sörözőben. A regény valójában e hosszúra nyúlt villásreggeli leírása, eseménytelen, mégis gazdag „története”.

E gazdagságot nem az események okozzák, hanem a figurák, a mesteri tollal megrajzolt alakok bősége. Már ilyen jellegzetes, ábrándos, romantikus, mégis minden ízükben realisztikus típusok a főszereplők: Kacskovics úr, Podolini Lajos és Vilma. Kacskovics gazdag háziúr, társtalanul bolyong a főváros fogadóiban és vendéglőiben, bölcs életismerettel, de szótlanul avatkozik ismerőseinek sorsába, terelgeti őket a megbékélés, a boldogság felé. Podolini valódi Krúdy-figura: kissé faragatlan, de jószívű fiatalember, aki félszegsége mögött ábrándos léiket, nosztalgiákat és álmokat őriz. Hasonló jellem Vilma kisasszony is: határozottsága, vakmerősége csupán álruha, mivel ábrándjait védelmezi. Az igazi arcképcsarnokot azonban a villásreggeli hosszú jelenete festi fel. A vendéglőbe sorra érkeznek a törzsvendégek, a betévedő idegenek és lumpok: Pista úr, a kerületi adókivető bizottság elnöke, hatalmas kedvű, étvágyú, torkú s tekintélyű férfiú, és különc társaságának tagjai: a félálomban kocsmázgató Jenőke, a kiismerhetetlen huszárkapitány, a savanyú Esperes, a Szerkesztő, aki Polkásiné Nagy Edit néven írja cikkeit, Kriptái úr, akit gondnokság alá helyeztek, Keszthelyi úr, aki Festetics Tasziló herceg fiának szeretné feltüntetni magát, Piac, a tönkrement borkereskedő és mások, megannyi különös, múltbeli figura. Általában kisemberek, a Terézváros és a Király utca apró egzisztenciái: trafikos, portás, hordár, vendéglős, éjszakai pincér.

Megjelenésük, beszélgetésük, vitáik alakítják ki a „történetet”. Eszmecseréikből egy hajdan volt világ képe bontakozik ki, noha inkább furcsaságokról, különcségekről váltanak szót, mint az élet nagy kérdéseiről. Régi éjszakákról, lumpolásokról, színésznőkről és borkereskedőkről beszélgetnek, arról, hogy miként lehet a szivart olyan módon elszívni, hogy hamuja együtt maradjon, arról, hogy milyen praktikával lehet csempészett portugál szardíniához jutni, arról, hogyan csapoltak sört annak idején Bécsben Ferenc Józsefnek, amikor delet harangoztak az István-templomban. Csupa régi esemény kerül szóba, elporladt gavallérok, megvénült kisasszonyok, többé már nem készített ételreceptek, egykori lumpolások: egy elmúlt világ. Voltaképpen nem is lehet tudni, mikor játszódik a regényben szereplő nevezetes villásreggeli. Néhány elejtett szó a háborúról, egyébről azt sejteti, hogy a húszas évek elején vagyunk, – maga a regény 1929-ben született. A fontos mégsem ez: a Boldogult úrfikoromban valahol az időtlenségben játszódik, egy régen volt és elmúlt pesti kisvilág: vendéglők, sörházak, asztal- társaságok népe emlékezik vissza ifjúságára. „Ha »boldog úrfikoromra« gondolok (mintha ez a kifejezés e társaságban a magyar históriának a legszebb lapjait jelentené, amely lapokra aranybetűkkel van felírva mindazoknak a neve, akik ebben a korban szerencsések voltak élhetni), ha »boldogult úrfikoromra« gondolok...” – hangzik fel egyre gyakrabban az emlékezés az elnök, a volt szolgabíró, a borkereskedő vagy a vendéglős ajkán; s az írói zárójelben foglaltak arról árulkodnak, hogy maga Krúdy is ifjúságát idézi, emlékeit ébresztgeti, álmait szólítja elő a feledésből.

A Boldogult úrfikoromban az emlékezés és a nosztalgia könyve.

Az emlékek szabad áramlása, az emberi arcok változatos bősége pedig nem cselekményt épít, hanem egy emberi állapotot mutat be nekünk. Halász Gábor, a két világháború közötti magyar esszé mestere szerint a modern regény – hasonlóan a műfaj XVIII. századi jelentkezéséhez, Fielding vagy Diderot alkotásaihoz – nem fejlődésrajzot ad, hanem egy „állapot” bemutatására vállalkozik. Szakítva a XIX. század polgári regényének hagyományaival nem „koncentrikusan”, szigorúan felépített kompozícióban szerkesztett, hanem mintegy „lineárisan” ragasztja egymás mögé az epzódokat, s nem a szerkezettől, hanem pusztán az író elbeszélő kedvétől és témabőségétől függ, hogy hány esemény, epizód, figura követi egymást. Ebből a szabad láncolatból – melyet természetesen nem béklyóz még az időrend sem, s a múlt és jelen rétegei között kötetlenül válogathat az írói fantázia –, azonban egyfajta emberi állapot ábrázolása: egy réteg, egy osztály, egy kor természetrajza bontakozik ki, miként Proust regény- ciklusában, Joyce Ulyssesében vagy Thomas Mann Varázshegyében. És miként Krúdynál, legszebben talán éppen a Boldogult úrfikoromban lapjain.

Krúdy regénye, hasonlóan a modern regény klasszikus mesterműveihez, nem történetet mond el, hanem állapotot ábrázol. A regénytechnika ezért szakít a hagyományos cselekménnyel. Krúdy egy statikus világ lírai rajzát akarja nyújtani, s ezt nem érheti el cselekmény, a drámai történetek révén, csakis azzal a mozaikos állókép módszerrel, amit a Boldogult úrfikoromban lapjain használ. Nála az újítás tehát nem divat dolga, s persze nem is idegen hatásé: hiszen Proust még ismeretlen volt, amikor ő már hasonló technikával dolgozta fel Szindbád-történeteit vagy Alvinczi Eduárd-históriáit.

Krúdy laza regénytechnikája a mondanivaló szolgálatában áll: csakis ezzel a technikával idézhette meg azt az elégikus és nosztalgikus közérzetet sugárzó kisvilágot, melynek természetrajzára a Boldogult úrfikoromban vállalkozott. Az írói szándékot szolgálja a szerkesztés kényelme, az egymást követő epizódok és zsánerképek laza szövevénye, a múlt és jelen rétegeinek egymásbamosódása, az a szuverén módon kezelt szerkezet, mely szakítva a regény hagyományosan alkalmazott időrendjével, valamiképp múlt és jelen határterületét használja fel, egybe mossa az emlékezőt és az emlékeket.

Krúdy műve ennek ellenére sem azt a ködlovagokkal benépesített romantikus közeget tárja elénk, mint A vörös postakocsi álom- és ábrándvilága. A Boldogult úrfikoromban – bátran mondhatjuk – realista alkotás, alakjai nem elomló ködlovagok, hanem nagyonis hús-vér emberek, motívumai nem ábrándok, hanem éber szemmel megfigyelt apróságok: a régi pesti polgárság életének jellegzetességei.

Halász Gábor Proustot, Joyce-ot és a Varázshegyet papírra vető Thomas Mannt idézte fel példa gyanánt, amikor a modern regénytechnika különböző újításait az „állapotregény” fogalmában foglalta egybe. Krúdy regénytechnikája talán kevésbé tudatos kísérletezés műve, mint Az eltűnt idő nyomában, vagy még inkább Joyce különös próbálkozásai. Mégis az ő rokonuk, az övéké és azé a modern regényirodalomé, mely az új tartalmakat új technikával akarja kifejezni. Krúdynál – miként minden igazi írónál – tartalom és forma valójában elválaszthatatlan: a Boldogult úrfikoromban állapotrajza és emlékezőtechnikája egymásból következik. Ezért „nagy regény” ez a könyv, s ez varázsának titka is: az olvasó egy a maga teljességében bemutatott világot ismer meg benne, és éppen a kifejezés talán szokatlan, de végül is magával ragadó művészete révén tárja fel előtte ennek a világnak különös titkait.

Pomogáts Béla

(Könyvtáros, 1966/10. /október/ 613-614. p.)