Önéletrajzában így ír: »Én – írónak születtem, semmi másnak.« Az »Őszi utazások a vörös postakocsin« ezt a gyilkos erejű jellemzést adja a dzsentriről: »Amint a pesti kisasszonyok elképzelik magukban a »dzsentri«-t: – ennek a bőrkabátos, tudatlan és hamis nemesi előnévvel ékesített, elzüllött gavallérnak az uraskodáson kívül egyéb teendője sincs. Holott, aki Magyarországon »dzsentrinek«, ennek a nemlétező, angolból felfuvalkodottan utánzott fajtabélinek nevezi önmagát, az adóhivatalnok vagy lókupec ... Itt vannak félig elzüllöt urak, akik végrendeletet, váltót, kötelezvényt vakarnak, nemzeti teendőjük a serházban a zsidók szidalmazása, tudatlanságuk a vidéki alsó gimnáziumban kapott bizonyítvány, műveltségük a párbaj-kódex ismerete, dologtalanságuk a cinkotai bádogosélet filozófiáján alapszik, és legjobb esetben Amerikában végzik nyomorban és csalásban ... Itt leginkább Papp Béla, a Szatmár megyei gyilkos és Kulhanek Adolf, a házasságszédelgő voltak a »dzsentrik«. Pesti pincérek és bordélyház-tulajdonosok által nagyrabecsült gavallérok.«

Az önéletrajz mondata közel áll a l'art pour l'art hirdetéséhez; a regény idézett részlete leleplezés és kemény ítélet. Az egyik a csigaházba való visszavonulás igazolása, a másik szinte megdöbbentően világos, történelmi összefüggéseiben felismert rajza annak az osztálynak, amely a kiegyezés utáni évtizedek Magyarországát Európa megvetésének tette ki, s amely az első világháború után a »nemzet vezetésére hívatott középosztály« álarcában próbálta meghosszabbítani életét.

Melyiknek higyjünk? Milyen könnyű és olcsó volna azt felelni: a másodiknak! De ez nem volna az igazság, csak annak kisebbik fele. Krúdy nem a nagy leleplező, nem az élvonalban küzdő harcos, hanem az álmok, az elmélkedések és emlékezések írója; nem a jelenben él, hanem a múltban. Méginkább azt mondhatnánk rá, hogy a félmúltban: ezt az igeidőt a magyar nyelvből kiirtotta a nyelvfejlődés, a magyar irodalomban azonban, éppen Krúdy Gyula révén, fennmaradt. Ha ábrázolásában, elbeszélésének kitérőiben találhatunk is hasonló erejű bíráló mondatokat, sem magyar, – sem világirodalmi helyét nem ezek határozzák meg. Tudnunk kell róla azt is, hogy 1918–19-ben a kápolnai földosztásról írt cikksorozatot és hogy az 1867 utáni időket a magyar történelem legaljasabb korszakának bélyegezte. De Krúdy irodalmi rangját a Szindbádok és Rezeda Kázmérok, Alvinczy Eduárdok és Végsőhelyi Kálmánok, Pistolik és Pista urak világának megörökítése, a nyírségi táj és a középkoriságba merevült szepességi kisvárosok, a régi Pest és különösképpen a régi Óbuda hangulatának szépséges, lírai megelevenítése adja.

Élete egy a művészetével. Ha leszámítjuk az 1894-től 96-ig Debrecenben és Nagyváradon eltöltött két esztendőt, színtere a Nyírség, a szepességi Podolin városka és Budapest. Ez az élet – Színdbád, a hajós élete – nem gazdag eseményekben. Nem, az események nem akkor fontosak Krúdy számára, amikor megtörténtek, hanem amikor már emlékké váltak. Ő valóban írónak született és semmi másnak. Ki mondaná ezt több joggal magáról, mint az, aki az oxfordi egyetem és a párizsi utazás csábító kilátásait dobta el magától, hogy havi negyven forintért tárcákat és színi kritikákat írjon a »Debreceni Ellenőr«-nek, majd a nagyváradi »Szabadság«-nak. Tizennyolc esztendős korában egy nő nyomát követve Nagyváradról Pestre utazik, s élete hátralévő harminchét évét, rövid utazásoktól eltekintve, itt tölti el. Adyval még Nagyváradon barátkozik össze, jól ismeri a »Nyugat« többi nagyjait is, de nem vesz részt az irodalmi harcokban. Mégis az új irodalomhoz tartozik, nem kiállásával, hanem írásainak modernségével. Különös ellentétnek látszik, de a félmúlt hangulatainak feltámasztója, a régi Pest és Buda írója éppen azért új, éppen azért jellegzetesen századeleji művész, mert menekül a megvetett mától, s a kiskocsmák és szerkesztőségek életében a régibb, a tisztább, az emberibb tegnapot keresi. Mert ez a ma a századforduló utáni évek Budapestje, az újgazdagok, iparlovagok, szélhámosok és valutasíberek világa, s szívesebben ül le Kacskovics úrral a Király utcai vendéglő asztalához, menekül a kézzelfogható Evelinnel a bujdosi hóba, ahol az Álmos Andorok élnek, akik Horáciust és Berzsenyit fejből tudják, de még a megyei gyűléseken sem szólalnak meg, mert unják a kortesek politikáját.

Mikszáth-tól indult el, mint a század elején annyian. Ady – egy Mikszáth halálának évében írt cikk szavai szerint – ötvenre becsülte a Mikszáth-jelöltek számát. De Krúdy nem tartozott közéjük. Csak a fiatal Krúdy hangvétele mikszáthi, mint ahogyan a kezdő Ady köteteiben ott bujkál Petőfi, Madách, Komjáthy, sőt még Szabolcska egy-egy fordulata is. Az »Andráscsik örököse«, s kisebb mértékben a »Podolini kísértet« még a Mikszáth-hatás szülötte. Azután már nem marad más Mikszáthból, mint a dzsentri ironikus szemlélete, azzal a különbséggel, hogy Mikszáth objektivitást játszó köpenye alól kibújik a szenvedélyes harag és a fáradt reménytelenség. Az első Szindbád-kötet megjelenése után Krúdy már senki más, csakis önmaga.

Schöpflin azt mondja róla: »Ő egy hang« irodalmunkban. Magányos, senki máséval össze nem téveszthető, mélyen zengő hang«. Ez a hang a legszebben a két »Vörös postakocsi« regényben, a Szindbádról szóló írásokban, a »Palotai álmok«, az »Aranykéz utcai szép napok« meg »Az élet álom« novelláiban, a »Napraforgó«-ban, a »Rezeda Kázmér szép életé«-ben és a »Hét bagoly«-ban csendül fel, s a »Boldogult úrikoromban« utolérhetetlenül remek körképében éri el a csúcsot Krúdy írásművészete, ember- és hangulatábrázoló ereje. Ez a felsorolás persze önkényes és magában hordozza a szubjektivitás veszélyét. Krúdynak – rendkívül termékeny író lévén – még mindig vannak kiadatlan művei, régi újságok megsárgult lapjain rejtőző írásai.

Magányos író, mert magányossá tette a kor, amelyben élt. Írásaiban itt-ott megvillan Jókai romantikája és Mikszáth fanyar humora; Boccaccio pajkos nőalakjainak, Dickens epizódfiguráinak és Turgenyev tájleírásainak ízét érezzük egy-egy részletében. Kortársakhoz kevés köze volt művészetének. Impresszionizmusa leghangulatosabban Karácsony Benő regényeiben él tovább.

Sajátságos, hogy míg Krúdynak alig találjuk mását irodalmunkban, könnyen felismerhetjük világirodalmi rokonait. Itt szeretnék visszatérni ahhoz, ami első pillanatra talán merész kijelentésnek látszott, Krúdy Gyula világirodalmi helyéhez. Beszélhetünk-e erről olyan íróval kapcsolatban, akinek műveit nem fordították le más nyelvekre, s aki, mint a legtöbb impresszionista művész, csaknem visszaadhatatlan más nyelveken?

Szerb Antal párhuzamot von Proust és Krúdy között, mert mindkettőjükre erősen jellemző az asszociatív szerkesztésmód; a regény cselekménye a hős emlékezetének szeszélyei szerint, a gondolatkapcsolás véletlenei szerint halad. Kelemen László, akinek Krúdy-tanulmánya, szellemtörténeti módszerei ellenére, mindmáig a legalaposabb Krúdyval foglalkozó könyv, azt írja: »... két adottsága, az intuitív emlékezés és az asszociatív lelkialkat, közös az új regény nagy megteremtőivel (Proust, Joyce, Huxley stb.).« Ha mindehhez hozzávesszük azt, hogy Krúdy nem ismerte sem Proustot, sem Joyce-ot, tehát nem valamiféle hatásról, hanem azonos látásmódról és azonos regényszerkesztési eljárásokról van szó, akkor állapíthatjuk meg Krúdy világirodalmi rangját azok mellett az említett nagy francia és angol írók mellett, akik legbelülről ábrázolták a huszadik század elejének teljes atomizáltságát, a megzavarodott egyensúlyt, a hamleti »kizökkent idő« modern változatát. Proust Swann-ja és Joyce Leopold Bloom-ja éppen úgy emlékezéseikben és asszociációikban élnek, mint Krúdy hallgatag Kacskovicsa. Virginia Woolf Orlandoja több száz esztendős, akár csak Krúdy Szindbádja. A »Vak Sámson« Anthony Beavis-e, az idő filozófiai problémáival küszködik, a »Napraforgó« Álmos Andora kiesett az időből.

Persze Krúdy, mint minden nagy író, alapvetően más is, mint rokonai. Semmi köze Proust és Huxley olykor embertelenné váló intellektualizmusához. És ami még fontosabb, Krúdy mint világirodalmi jelenség is sajátosan és félreismerhetetlenül magyar, csak a magyar irodalom talaján nőhetett fel, csak a magyar táj és a magyar félmúlt megörökítője lehet. Elég a már említett dzsentrijellemzésre gondolni, elég a nyírségi táj, a józsefvárosi és óbudai girbe-gurba utcácskák felejthetetlen hangulatát felidézni.

Európaiság és magyarság szintézise Balassi óta minden nagy magyar költő és író biztos ismertetőjele. Ha Krúdy angolnak vagy franciának születik, ma százmilliók ismernék a nevét, ha talán nem is olvasnák. De magyar író és – nyugodtan mondhatjuk – magyar költő. Ezért kevesebben ismerik, de egyre többen olvassák.

Pósa Péter