Krúdy Gyula életművében kivételes helye van a színháznak. Rajongott a kulisszák különös világáért, a színpad komédiásaiért. Ám róluk írott színdarabjai nem hozták meg számára az igazi drámaírói sikert. (Kivétel csupán „Az arany meg az asszony”, mely Kenessey Jenő kitűnő operájának alapjává lett.) A Krúdy-művek népszerűségének reneszánszát éljük. Az elmúlt években a Krúdy-kötetek serege jelent meg, s a regények, elbeszélések, karcolatok, hírlapi cikkek legkedvesebb olvasmányainkká lettek. A századforduló alakuló, vajúdó krúdys világa most, fél évszázad múltán, bevonul a színpadra.

A Vígszínházban – még csak jelzett díszletek között – ott ül maga alá vont lábszárakkal az ebéd után sziesztázó Alvinczy Eduard. („Az arcberendzése – írja Krúdy – egy tatár káné, vagy egy honfoglaló vezéré’’.) Majd rövidesen megjelenik a jókedvű, vörös orrú, mindenes-inas: Szilveszter, aki „kezicsókolommal” köszönti a fejedelmien pózoló Alvinczyt. „Vajon lehulltak már a kertben a rózsafáim levelei? Nyár közepén vagyunk Szilveszter, és már pókfonál úszik. Itt az ősz...”

Még formálódik a színpadi játék, a színészek még keresik a hangsúlyt, a megfelelő mozdulatokat, de a krúdys líra, a szimbolikus-szürrealisztikus stílus már születőben van.

– Ki kell alakítanunk a színpadon azt a sajátos játékstílust – mondja Kapás Dezső rendező –, amely legjobban megfelel Krúdy világának. „A vörös postakocsi” című színdarabot – melyei Krúdy feltehetően Hevesi Sándor ösztönzésére írt 1918-ban vagy 19-ben és a Nemzeti Színháznak nyújtott be –, még soha nem adták elő. Nem a regény drámaváltozata, bár szereplői közül néhányon azonosak – hanem eredeti színdarab. Kéziratát a Széchenyi Könyvtár őrizte, s előkerülése felér egy felfedezéssel. Teljesen színpadképes, modern drámai szerkezetű darabra bukkantunk, ami egyben azt is igazolja, hogy annak idején miért utasította el bemutatását az Országos Színművészeti Tanács.

 

 

„A vörös postakocsi” nem felel meg a hagyományos értelemben vett drámaszerkesztés követelményeinek, impresszionista stílusú jeleneteiben, a valóság és az álom határán lebegő atmoszférájával, sőt a harmadik felvonás fantasztikumba hajló álomjátékával teljesen mai formai megoldásokat jelez.

– Valahová Csehov realizmusa és Lorca impresszionizmusa közé helyezném Krúdy meglepően érett, korát messze megelőző színpadi drámaírói készségét. Jeleneteiben gyakran szürrealista elemek is halmozódnak. Például a balatonfüredi bál végén, amikor az egyik vendégszereplő egy kakassal a hóna alatt jelenik meg, kukorékolással jelezve, hogy vége a bálnak. Ugyanakkor ez a világ tele van humorral és bizarrsággal. Rendezés közben sokszor arra kell gondolnom, hogy Krúdy az ilyen mondatokkal: „Nem ér az élet semmit lombos jegenyefák nélkül” a mai abszurdokat is maga mögött hagyja.

De Krúdy – a színpadon is Krúdy maradt. Stílusművészete fellelhető minden mondatában, nem lehet átfogalmazni, megmásítani.

– A rendező feladata, hogy azt a stílusegységet, amit Krúdy alakított ki, megőrizze és feloldja groteszkséggel a már-már érzelgősségbe fulladó jeleneteket.

Alvinczy Eduard, de genere Gut és Keled (Darvas Iván) – akinek alakját Krúdy Gyula a kalandor nagyúr, Szemere Miklósról mintázta és Szinbád-Rezeda Kázmér hírlapíró-széplélek, (Tahi-Tóth László) a zárdában nevelkedett romantikus bájú Estella, (Halász Judit), Steinné a nyilvánosház tisztalelkű nagyasszonya (Bulla Elma) és a többi, valóságból és álomvilágból gyúrt Krúdy-figura a kilátástalanul pusztuló dzsentri-világ kihulló alakjai a halhatatlan Vörös postakocsi rövidesen befutnak a Vígszínház színpadára.

Várjuk bevonulásukat – november 15-re.

Potoczky Júlia