Irodalmi kincsesházak
Szindbád pátriájában
Krúdy Gyulának Nyíregyháza és a Nyírség volt kedves
hazája, „ahol messze hallhatóan vertek a magyar történelmi
múlt órái” és
„még a szél is valamely ősi hangzatokon fújdogál ezen a tájon”. Itt
szálltak meg hajdanában a honfoglaló Szabolcs vezér hadai, az ő földbe
süllyedt emlékeiket gyűjtögette a Nyír-víz nádasaiban az a Jósa András, aki
egyszer élesre fent bicskájával megoperálta Krúdy jobb szemét, s akiről a
megyei múzeumot elnevezték.
Krúdy
Gyula nyilatkozatot adott egy nyíregyházi újság munkatársának és akkor beszélte
el Jósa Andris „bátyjáról”, hogy „kedvesebb, eredetibb,
érdekesebb regényalak kevés járt még a magyar tájakon ... Regényt kell írni róla”. A regény ugyan sohasem
készült el, de A tegnapok ködlovagjaiban megírta, hogy a derék
tudós „honfoglalási emlékeket gyűjtött és ebből
olyan múzeumot rendezett be, hogy megtekintésére irigykedve jöttek el messzi
földről a tudósok. Szabolcs megyei múzeumnak neveztetik ez a ritka gyűjtemény,
ősi hangzatok ébrednek fel bennünk, amikor kapuján belépünk”.
A múzeum hűs falai között ma már az ősi hangzatok modern
írója, Krúdv Gyula is kapott két termet és egy
folyosót az első emeleten. A kiállítást nemrégiben nyitották meg, de az író és
a város régen egy-másra találtak.
A Krúdy-kiállításoknak hagyománya van a szabolcsi fővárosban,
hiszen korábban egy általános iskolában, majd a Kossuth Gimnáziumban lehetett
szerényebb gyűjteményt találni, aztán a múzeum régi épületében, 1968-tól pedig
a színház egyik öltözőjében őrizték az író helyi emlékeit! A mostani
reprezentatív kiállítás tartalmazza ezek anyagát, kibővítve azzal, amit Krúdy
Zsuzsa ajándékozott és amivel a Petőfi Irodalmi Múzeum sietett a segítségükre.
Sok hasonló irodalmi emlékházat ismerve nyugodtan állíthatom, hogy a
nyíregyházi Krúdy-gyűjtemény külsőségeiben egyike a legszebbeknek, rendezésében
(Miklós Róbert munkája) a legjobbaknak, tartalmában a leggazdagabbaknak.
A tárlók kör alakú sötét fakeretei az író nevezetes vörös
postakocsiját szimbolizálják; a hátulról besugárzó fény sok-sok eredeti
fényképet, a család használati tárgyait világítja meg. Az egyik terem életrajzi
rendben mutatja be az írót, a másik műveit és utóéletét ismerteti meg velünk.
A kiállítás első „kocsijában” a nagyszülők kaptak helyet,
Radics nagymama mellett elsősorban a nagyapa, legidősebb Krúdy Gyula, aki honvédkapitányként
harcolt az 1848—49-es szabadságharcban. Utána vármegyei főügyész volt, de híven
ápolta a 48-as hagyományokat, évtizedekig elnökösködött
a honvédek egyletében, néhány évig parancsnoka volt a pesti Honvéd Menzának,
öreg katonák között készült fényképét is megnézhetjük a tárlóban. Ez a nagyapa
őrizgetett fekete dobozában egy gyolcs darabkát, ami állítása szerint
Garibaldi vérében ázott; a különben zárkózott ember szívesen beszélt unokáinak
saját szabadságharcos élményeiről, még többet a testvéréről, Krúdy Kálmánról,
a nógrádi úri betyárról, mert a család eredetileg a palócok földjén élt.
Bizonyára ezért írta meg Mikszáth Kálmán 1899-ben a Krúdy Kálmán
csínytevései című kisregényét, de ez a dédnagybácsi
vált Krúdy Gyula hősévé is, 1922-ben, az Egy nemzeti
rablóvezérben. A Krúdy-művekben és publicisztikában mindig jelen
levő 48-as hagyomány tehát a nagyapától származott, az unoka pedig soha nem
feledte, hogy a családban ez az örökség milyen erős volt, azt az író
édesapjának sírfelirata is mutatja. A nyíregyházi temetőben ugyanis ezt vésték
a családi síremlékre: „Krúdy Gyula 1848—49-i
honvéd kapitány fia.”
Krúdy a gyermekkori ragaszkodás féltő szeretetével
őrizgette a szülőváros emlékét, írásaiban lépten-nyomon felködlik a sóstói
erdő, a Morgó-temető, az Angyalzug meg a Kaszás utca, de Nyíregyháza sem
feledkezett meg róla. A második tárló ad képet a szülőkről, Krúdy Gyula jómódú
köz- és váltóügyvédről, és az író születésekor 17 éves édesanyjáról, Csákányi
Juliska szolgálólányról; gyermekéveinek színteréről is tájékoztat.
Ezekre a helyekre el is látogathatunk, hiszen közel esik a
múzeumhoz a Kállai út, a mai Vörös Hadsereg útja, ahová Katona Béla, minden
Krúdy-titkok tudója kalauzol bennünket. Ő a nyíregyházi tanárképző főiskola
tanára, de sokáig tanított abban a középiskolában, amelyről Krúdy úgy
emlékezik, hogy „felírtam nevemet a Kossuth főgimnázium bádog
ablakpárkányára.” Meg is találta a bekarcolt nevet, de
aprólékosan felkutatta, megírta az író életének nyírségi mozzanatait is. Az ő
társaságában nézegetjük a Kállai út múlt századi polgárházait.
Az utca 8-as számú házán emléktábla, amelyet „hálás
megemlékezéssel Nyíregyháza város lakossága” helyezett oda 1963. május 12-én,
Krúdy halálának 30. évfordulóján. Legfelső sorában idézet; „Ennek
a városnak voltam az írója.” Ez abból a levélből való, amelyet
1928-ban a város közgyűléséhez írt, s amelyet a kiállítással egy épületben
levő megyei levéltárban őriznek. Ha belepillantunk, még ezt is olvashatjuk: „Minden
írásomból kitűnik, hogy nyíregyházi vagyok, aki büszke származására.”
Krúdy Gyula tehát 1878. október 21-én a nyíregyházi Kállai
út 8. számú házban született; az épület utcai frontját átépítették, de az
udvari szoba, ahol meglátta a napvilágot, még a régi. Idősb Krúdy Gyula
ugyanis itt bérelt ki a szülés idejére egy helyiséget, mert akkor még a fiatal
anya nem a felesége, hanem a család cselédje volt, és a nagyszülők nem igen
örvendeztek az újszülöttnek.
A neheztelés azonban nem tartott sokáig, még csecsemőként
a családi házba került, ugyanezen út 42. számú telkére. Ez az épület már nem
létezik, magánszanatóriumot építettek a helyére; most a rádió stúdiója működik
itt. A nagy kert is két telekre oszlott azóta, a szőlőjük helyén ház
emelkedik, de még hajladozik a szélben néhány öreg fa azok közül, amelyek
alatt a gyermek Krúdy játszadozott.
Innen járt négy évig elemi iskolába, hogy aztán a szatmári
gimnáziumba kerüljön. Az ottani egy évnek kevés a nyoma az írásaiban, annál inkább
a következő háromnak, amit a szepességi Podolinban
töltött. Új arcok, élmények, az első gyermekszerelmek emléke fűződik a
kisvároshoz, az „édes, félszeg, gyámoltalan első szerelem”
aranyozza be ezt a kort, amelynek a történetét Wittkó
Irma tíz évvel ezelőtt, 83 éves korában mondta el Tóbiás
Áronnak, legalább olyan rajongással, ahogyan Krúdy a Szindbádban.
A tizennégy éves diák visszakerült szülővárosába, a
gimnázium V. osztályába. A múzeumi kiállításon az azóta kibővített gimnázium
egykorú képét láthatjuk, amelyet Krúdy a város legszebb épületének tartott.
Szemben az író szülőházával áll a Kossuth Gimnázium, az út, túloldalán, falán
emléktáblák soráról derül ki, hogy ott tanult — Krúdy után, de még az életében
— Szamuely Tibor, Münnich Ferenc és Rajk László. Ebben az alma materben bontogatta
írói szárnyait Krúdy olyan irodalombarát, lapszerkesztő, költő tanárok óvó vezetése
mellett, amilyen Leffler Sámuel, Gróh
István, Vietórisz József és Porubszky
Pál voltak. Mindegyikükre hálás szeretettel emlékezett vissza, de csak egyetlen
mondattal idézzük őket: „Porubszky
Pál, a magyar irodalom tanára Bessenyei György gárdistahadnagy gyönyörű
élettörténetéhez hozzáfűzte, hogy manapság is vannak költők velünk,
mellettünk és a szemünk láttára bontakozik tehetségük.”
Az ő tehetsége szokatlanul korán kivirult. Kilenc nappal
múlt 14 éves, amikor 1892. október 30-án első novellája megjelent a Szabolcsi Szabadsajtóban, de már korábban kézzel írt lapocskát
szerkesztett a gimnáziumban, Nagy Dob volt a címe, amit
hamarosan a nyomtatott Gimnáziumi Híradó
követett. Ekkor alapította a Nyíregyházi Sajtóirodát, helyi híreket küldtek
fővárosi lapoknak — akkor is, ha nem történt semmi — és ezek meg is jelentek a
Pesti Hírlapban,
az Egyetértésben. Még
nem volt tizenhat éves, amikor a Debreceni
Ellenőr szerkesztője riporteri állást kínált fel neki, aminek
úgy megörült, hogy majdnem otthagyta a gimnáziumot is.
Tanárain kívül Kálnay László
ügyvéd és novellista. Dálnoki Gaál Gyula színész és drámaíró bűvkörében élt.
Az ő bohém társaságukban már diákkorában megismerte a kiskocsmák világát,
amelyeket a Tabánban éppenúgy látogatott, mint az
óbudai Miklós utcában.
Tájékoztatnak a tárlók Krúdy diákköri olvasmányairól.
azokról az írókról, akik mély hatást tettek a sokat olvasó fiatalemberre. Ott
van közöttük Puskin és Turgenyev, Dickens és Byron, Victor Hugo és Maupassant,
mindenekelőtt azonban az Ezeregyéjszaka csodás keleti mesevilága, amibe úgy
beleélte magát, hogy innen merítette legkedvesebb álnevét, a Szindbádot is.
A kiállítás egyik terme ugyan végigvezet Krúdy életének
megannyi állomásán, a Józsefvárostól a Margitszigeten át Óbudáig, de ezen az
ismertebb úton már nem követjük őt, inkább a másik teremre pillantunk,
amelyben az életmű sorakozik a vitrinekben. A régi és új kiadások sokaságát
látva felkiáltott egy látogató: — Hogyan tudott ennyit írni! Termékenysége
valóban Jókaiéval vetekszik, a kutatók 2000 ívnél többre vagy másként
fogalmazva mintegy 140—150 kötetre becsülik a teljesen még fel sem tárt életművet.
A kiállítás ebből bőséges választékot nyújt, az első kiadásokból is, a
nemrégiben megjelent, eddig leggazdagabb Krúdy-sorozatból is.
Képek sorakoznak, felvételek nagyításai, a Vígszínház
1968-as A vörös postakocsi előadásáról,
az újabb Szindbád-filmből.
Még be sem telhettünk velük, amikor már a művészeti
alkotások vonják magukra a figyelmet: emeljük ki talán Vértes Marcel és Mayor Henrik karikatúráit, Gábor Móric festményét, amelyek
a legújabb Szindbád-kiadás borítóját is díszíti; Víg Tamás szoborban, Szabó
Iván pedig domborművön ábrázolta Szindbádot. Cinke Ferenc tűzzománc
illusztrációi csakúgy helyet kaptak itt, mint Gyenes Tamás óbudai szobrának a
hű mása — ki győzné valamennyit felsorolni. A kiállítást látni, az írót
olvasni biztosan érdemes.
Így látja ezt a Krúdy-hívek régi és új tábora, de így látta
a kortárs írók egész sora is. Ady Endre két versét ajánlotta neki, Somlyó
Zoltán és Kosztolányi Dezső, Dutka Ákos és Bóka
László, Weöres Sándor és Garai Gábor egyaránt versben énekelt róla, hogy csak
utaljunk a Krúdy világa testes kiadvány
tengernyi írására, emlékezésére és méltatására. Búcsúzzunk Krúdytól Juhász
Gyula, szép versének egy szakaszával:
Gordonkahangja
sírvavigadásnak
Mesélsz nekünk igaz magyar mesét,
Hogy megszépül szavadra mind a bánat
S tündéri távlat lesz a messzeség.
Puruczki Béla
(Magyar Nemzet, 1974/170. /július 23./ 4. p.)