Krudy Gyula az orosz írókról

 

Krudy Gyula, a magyar irodalom nagy magányosa, irodalmi munkáin, kívül megszámlálhatatlan újságcikket írt. Aktuális glosszáit is átszőtte különös romantikájával, régi emlékekkel, elfakult színekkel, csillogó hangulatfonalakkal... Ezek a cikkek messze kiemelkednek a napilap-írások színvonalából.

Az 1919-es viharos és lázas esztendő eseményeihez is fűzött glosszákat Krudy. «Pest a Miatyánk évében», ez volt a címe a kis könyvnek, amelynek oldalain az 1919-es forradalmi esztendőnek állított emléket.

E kis könyv egyik írásában az orosz írókról emlékszik meg Krudy és ebben vallomást és hitet tesz az orosz irodalom mellett.

«Ifjúkorom után, amikor még a nőket sem szerettem úgy, mint az orosz írókat — írja — ismét a muszka költők vonzanak. Milyen kár, hogy a modern, a mai orosz irodalom alig ismerős nálunk. Még névszerint is alig tudjuk Sevcsenkót, Franchettit, akik a Lunacsarszkij-vonattal elmennek az Uralig, a Kaukázusig, ahol «tevék pihennek szirt tövében — repül a cserkesz könnyű ménen — utána vándor-kalmük néz — körüle juhnyáj legelész...» A legújabbak közül Gorkijról tudunk legtöbbet, de milyen messzire van tőlünk ő is, holott úgy kellene ismernünk, mint a bánatot.»

Később azért panaszkodik cikkében Krudy, hogy senki nem tud oroszul: «Milyen szomorúság nem tudni oroszul, amely nyelvről Gogoly azt mondaná: hogy könnyű és testnélküli, mint egy lélekjelenés.» Azután sorra veszi azokat, akik orosz költőket és írókat fordítottak magyarra.

«Ambrozovics Dezső, aki az isteni Csehov ködszomorú világába vezette a magyar olvasót, néhány hét előtt ejtette ki a fordítópennát kezéből. Szabó Endre, akit a Szanin miatt bezárni akartak a régi Pesten (mikor még az ifjakat kolostorban nevelték és a lányok gyertyabélben keresték ideáljaik arcát) hetven esztendős. Almássy László minden orosz próza apjának, Gogolynak, fordítója, már régen letűnt a horizontról. Elmentek a fordítók együtt az írókkal és a regények alakjaival.»

Azután Oroszországról ír a következőkben: «Száz esztendeig tartott Oroszországban a mai forradalom előkészítése. Minden könyv, amit az elmúlt században orosz kéz írt, titkos propagandája a közelgő tűz-világnak. Minden szomorúság és mélabú, ami az írók szaván átreszket: szerencsétlen hazájuk megváltásáért volt. Száz évig nem nevettek, nem fakasztottak kacajra az orosz írók.»

Krudy Gyula jól ismerte az orosz népet is, mint ahogy alábbi soraiból kitűnik:

«Amint elmúlt a sánta lovag bűbájossága, Kalózát (nagyanyáink szerelmes Konrádját) és Childe Haroldot felejteni kezdik Oroszországban, az Eugeun Onyegin párbajban elesett írója felett elmondják a forradalmi gyászbeszédet: egyidőben kezdetét veszi a földalatti forradalom, amely száz év múlva a mai Szovjet-köztársaságot hozza létre.»

Krudy szerint sok orosz író dolgozott az elkövetkezendő szebb jövőért. «Baden-Badenben — írja — Oroszország gyászáért, igazságtalanságaiért, léhaságáért, tudatlanságáért, rabszolgaságáért szomorúak az orosz írók. A boldogtalan Turgenyeff, akit a langyos művészet szívesen soroz a könnyen olvasható romantikusok közé, holott már akkor útilaput kötöttek a talpára hazájában, amikor még nem írta meg A füstöt, az Apák és fiúkat: szinte hontalanul hal meg, miután csendes, naiv öregségében esténkint tricket játszik az énekesnő férjével. Minden regénye, még a legérzelmesebb is, szomorú vádirat a régi Oroszország ellen. Gogoly, a legoroszabb, Bulyha Tárászában ugyan magasztalja a kozákvilágot, dicséri faját, ámde a történelmi regényből is búsan konganak a harangok a halálraítélt régi világ felelt.

— Várjatok csak, eljő az idő, midőn megtudjátok, mi az orosz hit! Már most is érzik a közel és távol népek — így hal meg Bulyba Tárász, a kozák-vezér.

Az írók pedig fáradhatatlanul költik gyönyörű regényeiket, amelyeknek végcélja az emberi szabadság.»

A szótalan, magábamélyedt zseniális magyar író az óbudai kiskocsmák mélyén, az ezüsttükrös kávéházak éjfélutáni csendjében mennyire megérezte, hogy az orosz írók szívét milyen bánat szorítja össze!

És a cikk befejezéséül felkiáltott:

«Vajjon mit írnak most az orosz írók? Milyen a hangjuk ma, amikor elértek oda, amiről eddig álmodni sem merészeltek, a Szabadság országába?»

Krudy Gyula nem érhette meg, hogy a Szabadság országának íróit megismerhesse, de érezte, látta, tudta, hogy harminc év előtt egy új irodalom indult el a Szovjethatárokon túl...

R. I.

 

(Új Idők, 1949/32. /augusztus 6./ 92. p.)