Krúdy Gyula műve

ÍRTA: RADÓ GYÖRGY

Megint Róla írok, mert mindig lehet Róla írni; úgy, ahogy minden könyvét, bárhol felütve, olvasni lehet. Hiszen a magyar föld sok nagy írót adott a világnak, csak most kezdik megismerni ezt a kánaáni bőséget. Méltányolni is csak most kezdik. És a mérleg még mindig hamisan mutat, a legnagyobbak kisebbségben vannak.

Költőket, aki világviszonylatban vezetnek, hosszú és nehéz munka után ismerte meg most Franciaország. Nobel-díját magyar író nem kapott. Igaz, hogy sok külföldi sem, aki megérdemelte volna.

Krúdy méltán írja „50-ik Karácsony” c. emlékezésében:

„Én írónak készültem: semmi másnak”.

Vérbeli író volt, született író, csak író és álmodó, mert erre született. Hangulatai felejthetetlenek, mert nemcsak író, hanem költő is volt, soha verset nem írt, de prózája a tiszta poézis.

A következő három tanulmányomban megpróbálom vázlatosan jellemezni ennek a világjelentőségű írónak művét.

***

A realitás és irrealitás keveréke, a teljesen poétikus próza, az időnkívüli cselekmény, mely csupán hangulatképekben fejez ki egy mágikus valóságot és jóformán nem is nevezhető cselekménynek a szó megszokott értelmében, a logika felcserélése egy magasabb síkon mozgó ösztönös érzéssel, melynek tükrében minden élőlény és a tárgyak is olyanformán tűnnek fel, mint álombéli látomások. – ezek Krúdy írásművészetének titkai. A magányos író talán maga sem tudta, hogy stílusával nemcsak a magyar, hanem a világirodalomban is egy teljesen újszerű írásmódot teremtett.

Képalkotó művészete egyedülálló, érzékeny líraisága minden sorát átszövi és magyarsága úgy érzéseiben, mint kifejezési módjában tökéletes. Első novellái Mikszáth Kálmán hatása alatt állanak, de később mikor megtalálja saját, hangját, teljesen eltávolodik mesterétől.

A „Vörös postakocsi”, „Szindbád”, „A tegnapok ködlovagjai”, „Mákvirágok kertje”, „Éji zene”, „Mit látott Vak Béla a szerelemben és bánatban”, „Az útitárs”, „N.N.”, „Az élet álom”, ”Vallomás” és több kisregény, novella – hosszadalmas lenne mind felsorolni – az érett író művei.

Egy haldokló öregasszonyról így ír:

„Nem sokáig kellett rábeszélni. Kijelentette, hogy elénekli a meghalt ura kedvenc nótáját. Rá is gyújtott. „Seprik a pápai utcát...” Ez volt a nóta. Mire végére ért, elfulladt, a torkához kapott, elment a világból. Én pedig eloltottam a lámpát. A kalap véletlenül a fejemen maradt, eljött velem, mert megunta életét a szekrényben”. Majd utána: „Ne tessék a haláltól félni. Olyan egyszerű gyerek ő, mint egy pirossapkás hordár az Üllői-út sarkán, aki a frakkot öt pengőért zálogba teszi”.

A kalap, mint általában minden tárgy, korántsem élettelen Krúdynál, éppúgy, ahogy elevennek le tud írni egy poharat, vendéglői széket, viselt cipőt, csizmahúzót.

A halálról oly fanyar fatalizmussal ír, mintha egy keleti filozófus lenne. Olcsó, közönséges dolognak tartja, nem dramatizálja és épen ezáltal ér el egy Dosztojevszkivel vetekedő hatást.

A következő idézetem megint egy teljesen analizálhatatlan lírai mondat, minden logikai alap nélkül, kevervén a poézist a kemény realitással tökéletesen visszaadván a hangulatot: „Igaz, hogy ennek a táncnak, ennek a csóknak az emlékére némely szeplőcskék keletkeztek Vilma kisasszony arcán, amely szeplőcskék eredetét némelyek az alkonyati táncnak mondják majd, de hiszen gonosz és irigy emberek mindig lesznek a világon, különösen ama férfiak között, akik korgó gyomrukba keserű sört öntenek és azt szeretnék, hogy az Úristen is csak előljárósági tisztviselő volna Pesten”.

Miért keletkeznek az alkonyati tánctól szeplőcskék? Miért irigykednek gonosz emberek ezeknek eredetére? Micsoda felséges jellemzése az irigységnek a mondat vége! Teljesen kivül áll minden elemzésen ez a fajta írásmód, mely látszólag reális eseményeket álomszerűen rögzít meg.

A „Velszi herceg” c. kisregényében megjelenik „Traktárovics” (aliás Alvinczi Edvard, valóságban Szemere Miklós).

„Odakünn az Újvilág uccában a lámpás alatt az ördög állott. Bár májust mutatott a kalendárium, az ördög vastag télikabátban állott, melynek gallérját is felgyűrje mint valami garabonciás. Az egyik zsebéből egy borosüveg feje kandikált ki, a másikból arany piros szivarskatulya és cigarettadoboz. A kocsin még egy nagyobbfajta kosár látszott, éppen most emelte le a kocsis, francia pezsgő gyárosnak a neve volt a kosár fehér vesszőoldalára festve”.

Így állított be Róza néni híres házába „Traktárovics”, hogy ott az éj közepén hosszas társalgásba merüljön a ház „úrnőjével a velszi herceg egészségi állapotáról.

„A beleihez mit szól asszonyom? – ismételte a fáradozó, de még elég érces hang, mely megremegett, amikor a betegséget említette.

Más hölgy Pest rózsája helyén és a hajnali órákban bizonyára csodálkozott volna azon, hogy a herceg beleiről beszélgetnek vele, holott mulatságosabb témák is akadnak”.

Később kifejti teóriáját, mely szerint a Térdszalagrendnek olyan hatása van, hogy egészségessé és hosszú életűvé teszik a lovagjait és így válaszol:

„Én azt hiszem, hogy a térdszalagrend kapitányának olyan jó belei vannak, hogy egész marhalábat lenyelhetne, akkor sem kapna vakbélgyulladást.

Ezek az angol trónörökösök furcsa emberek – vélekedett némi elgondolkodás után Traktárovics. – Nagy Imre szokott játszani a Nemzetiben valamely Henriket, aki koronaherceg létére Falstaff és más tolvajok barátja. Az égő lámpa lovagja volna ő?”

Be kell vallanunk, hogy ez a hajnali társalgás az akkori Britt Világbirodalom jövő uráról és annak gyomor és bélrendszeréről nem nélkülöz bizonyos bájt és humort, de ott van benne Krúdy ösztönös emberismerete is mely pontosan érzi, úgy az illusztris látogatót, mint az aranyait „árendásként” csörgető Traktárovics-Szemere szembeni gyengeségeit. A nagyúr később bevallja Róza néninek (akit az író néninek nevez, bár még csak harminc éves) olthatatlan szerelmét egy Josephine nevű aranyművesné iránt.

Róza néni a vallomásra női logikával felel:

„– Sokat kell enni, nagy jóuram. A velszi hercegről azt hallottam, hogy egy ültőhelyében megeszik egy kiló vesepecsenyét”.

Szemerét ebben az írásában így jellemzi Krúdy: „S ötven esztendős volt, mint valami fanyar kökénybokor a magányos hegyoldalon”.

A velszi herceg érkezésénél Krúdyt az érdekli, hogy fel volt-e gyűrve nadrágja, mint kísérőjének, Károlyi István grófnak, akit egyszerűen Pistának nevez az író.

Róza néni virslivel kínálja arisztokrata vendégeit, azzal a megokolással, hogy az Arany Palacknál vagy a Kiskoronában ezt eszi ebben az időben minden fiákeres. Hozzáteszi, hogy a virslit Bécsből hozatta, de a szaftját a Kiskoronában csináltatta, mert annak a módját csak a kövér, sörházi szakácsnők tudják. Természetes, hogy a következő fogás Krúdy kedvenc étele volt, főtt marhahús, omlós zöldséggel körítve. Ecetes torma fehérlett, paradicsom mártás piroslott.

Krúdy írásművészete kell ahhoz, hogy ez a látogatás ne fulladjon patetikus nagyképűségbe és prózai jellege mellett is megőrizze a múlt mágikus hangulatát.

Az „Ujhold” c. novellájában egy Fány nevű korcsmárosné így szól egy Pisztoly névre hallgató vendéghez:

„Pedig kendnek már csak lábszára van. Az a kis ész, ami kendben maradt, zöld mint a vén kos körömnyomában az esővíz”.

De akárhol ütjük fel Krúdy könyveit, ezerszámra idézhetnék ezeket a lírai hasonlatokat, egy cikk keretében, de még egy nagyobb tanulmányban is jóformán lehetetlen lenne ezt a kincses- bányát kimeríteni. Krúdyt olvasni kell és újra olvasni, sosem válik unalmassá éppen azért, mert nála nem a cselekmény, hanem a felidézett hangulat varázsa fontos.

És ne essünk tévedésbe: Krúdy egyik legnagyobb realista írónk volt. Nem naturalista, hanem realista. Nem másolta, hanem átformálta impresszióit. Olyan, volt, mint egy jó detektív. Mindent ismert az élet megnyilvánulásaiból, de elég félszemmel odanézni, hogy bizonyos jelekből, mozdulatokból, elejtett szavakból, egy orr formájából vagy egy bajusz állásából, egy női láb ívéből, egy rejtett pillantásból sorsokra következtessen. Ahogy valaki nekiült levest enni, eltolta a só és paprika tartót, kiválasztotta helyét a kocsmában, megrendelte italát és elfogyasztotta életét, számára nemcsak naturalista tény, hanem jellemrajz volt.

Ez az álmodozva járó, fejét félrehajtó, hetekig bor mellett darvadozó úriember egy életen át dolgozott, akkor is, ha nem írt. Utána otthon egyszerű deszkaasztal mellett, lilái tintával, diósgyőri papírra rögzítette mindazt, amit megfigyelt és vegyítette; álomlátásaival és teljesen újszerű hasonlataival. Krúdy benne élt a magyar realitásban, csak magyarul tudott írni és gondolkodni és képeit a magyar szó mágikus csoportosításával alkotta. Ezért is oly nehéz más nyelvre lefordítani műveit. Ismerte úgy a férfiak szenvedélyeit, mint a nők látszólag ilogikus cselekedeteit, járt a magas arisztokrácia köreiben és benfentes volt a színház világában, együtt ült a szellem arisztokratáival, az írókkal, festőkkel és más társadalmon kívül állókkal, de ismerte a télidején kaputnyitó házmester, az uccasarkon álló vörössapkás hordár, a mulató gentry, a hetyke, bakonülő konfliskocsis és a hullaszállítók érzéseit és gondolatait is. Tudta nagyon jól a pénz értékét ha bánni nem is tudott vele, születésénél fogva.

Budhista fatalizmussal, kesernyés melankóliával szemlélte a körülötte zajló ambiciózus törtetők életét és kétségbeesetten védte egyre tűnő, a modern életben morzsolódó világát, melynek pusztulása ellen küzdött írásaiban, halhatatlan emléket állítva a múltnak.

Krúdy egész életében egy bizonyos életformát védett és annak eltűnése ellen küzdött. Későbbi írásaiban az ifjúságot tartotta az emberi élet legnagyobb értékének, amikor a lehetőségek végtelenek és korlátok nem léteznek, felelősség ismeretlen és vakmerőn vághatunk neki minden kalandnak.

Szerette a szép nőket, a luxust, a turfot és a kártyát, a bor és a pezsgő olcsón megszerezhető mámorát, hatalmas szervezete bírta az iramot, amíg összeroppant, utána még megújhodott és végül meghalt, mint szeretett mestere, akiről regényt is írt: Bródy Sándor.

Végül, engedjék meg, hogy idézzem költői sorait, melyeket a „Bukfenc” c. kisregényének harmadik kiadása elé írt a Margitszigeten, 1920 telén:

„Kedves Gyöngyvirág, ismét eszembe jutottál, mint reggel a szép álom. Ismét a régi szerelemmel gondolok boldog, ifjúságunkra. Légy víg, mint én. Hisz senki se veheti el tőlünk azt ami egyedül a miénk: emlékeinket.

A régi szenvedéllyel: Krúdy Gyula”.

(Délamerikai Magyar Hírlap /Sao Paolo, Brazília/, 1966. /március 20./ 4. p.)