Krúdy és Alvinczi

ÍRTA: RADÓ GYÖRGY

Krúdy első nagy regényében, a „Vörös postakocsi”-ban, melyet Kiss József kérésére írt a „Hét”-nek és annak folytatásában „Őszi utazás a vörös postakocsin” örökítette meg Alvinczi Edvard (Szemere Miklós de genere Huba) alakját.

De szerepel ez az úriember a „Nagy kópé”, „A velszi herceg”, „Rezeda Kázmér szép élete” és a „Kékszalag hőse” c. regényeiben is és sokszor mint novellatéma, különböző köteteiben.

Állítólag Madame Louise Magyar utcai szalonjában ismerték meg egymást. Krúdy is, Szemere is büszkén emlegették őseiket, Szemere azt állította egyízben, hogy az ősei már akkor nemesemberek voltak, amikor a Habsburg ősök még kecskét őriztek. Szemere Krúdyban az úriembert becsülte mindenek előtt, a szép férfit, a nők bálványát s író úrnak nevezte,

Krúdy viszont Szemerében megtalálta ideális regényhősét.

A mély magyar érzelmekkel bíró császári és királyi kamarás, aki korán otthagyta a diplomáciai pályát, melynek folytán alkalma volt megismerni Párizst, Rómát és Szentpétervárt, párbajok, kártyacsaták és turfok hőse, mély benyomást tett Krúdyra.

De vonzerejének nem csupán az volt a titka. Szemerét valamilyen titokzatos mitosz vette körül, beszéltek hihetetlen szerencséjéről és vasidegeiről a játékban, legendák jártak furcsa és excentrikus életmódjáról, melyet pesti és bécsi hotelszobák mélyén és nagynéha birtokán folytatott, sikereiről és babonáiról, fejedelmi gesztusairól és kiszámíthatatlan szeszélyeiről.

I. Ferenc József „Európa első gavallérjának” számított – Alvinczi Edvard nem igen maradt mögötte. Ez a számító és kiszámíthatatlan, hidegfejű, de mégis romantikus, végsőkig pazarló és néha hihetetlenül kicsinyes ember mintha Krúdynak lett volna teremtve.

A Nagyúr, vagy Fejedelem ahogy az író nevezi valóságos udvartartással rendelkezett, akik éppannyira excentrikusok, a mindennapi élettől távolállóak voltak, mint uralkodójuk. Kéteshírű hírlapírók, csalhatatlan turfszakértők, nemességet kutató áltörténészek, tornatanárok és detektívek, iszákos különcök és pillanatnyi jókedvre számító, borravalót váró hírhordókkal vette körül magát ez a magányos, illúziómentes úriember, aki ismerte a pénz hatalmát és tudta, hogy mindennek megvan az ára, a legmagasabb eszméktől egy tabáni szegény színésznőcske mosolyáig.

Döntő futtatásai előtt fejedelmi ajándékokat küldött pártfogoltjainak és az elszegényedett arisztokrácia hölgyeinek, akik aztán buzgón imádkoztak érte és színei győzelméért. De ha nyert, akkor sem feledkezett meg mennyei közvetítőiről, repültek rövid levelei, melyeknek szövege többnyire csak ennyi volt: „Játszottam Magának – nyert” – a többit a kékhasu bankók mondták el, melyeknek akkor még aranyfedezete volt.

Krúdy azért is szerette Szemerét, mert éjjeli ember volt, mint ő is. Későn kelt, inasa megfürdette gummikádjában, utána felhúzta híres „szerencsenadrágját”, sétált hotelszobájában, zsebében csörgette Viktória angol királynő arcképével díszített súlyos aranyait, fogadta kérelmezői seregét és repültek ezek a híres aranyak az üres zsebekbe, délben felhozatta ebédjét, mely többnyire főtt marhahúsból, paradicsommártásból állt, ezt egy termetes utazóláda szélére ülve fogyasztotta el, utána megevett egy csipetnyi juhtúrót és néhány vérbő, olasz narancsot és rágyújtott egy valódi kubai szivarra, melynek fehéresbarna füstjén át tűnődve ábrándozott.

Az átpihent és átálmodozott nap után ismét megfürdött, de akkor már szmokingot öltött, melyre néhány csepp fanyar, szénaillatú parfőmöt fecskendezett, hóna alá gyűrte, zsebébe gyömöszölte kiterjedt levelezését, néhány újságot, télikabátja zsebébe süllyesztett egykét üveg nemesévjáratú francia pezsgőt és a kaszinóba hajtott, estebédre. Sosem használta a vacsora szót.

Utána kényelmes fotőjben elolvasta azt, ami érdekelte, pár jegyzetet csinált noteszába és az írószobában megválaszolt röviden néhány levelet, melyeket erre méltónak tartott. Tizenkettő vagy egy óra felé vonult át a játékszobába, mikor a játékosok már fáradtan, a játékkal járó izgalmaktól kimerülve ültek helyükön, mint panoptikumi viaszfigurák és követte régi szisztémáját, gondosan figyelvén a játékot, elkezdett a vesztők ellen játszani. A kipihent, vasidegzetű Szemere, zsebében 20.000 forintnyi alaptőkével, csalhatatlan ösztönével és szerencséjével többnyire mint győztes távozott, hogy aztán megkezdje éjszakai vagy hajnali kocsiútjait, melyek gyakran Madame Louisa barátságos házában végződtek, ahol úgy fogadták, mint a fejedelmeket szokás.

Ha véletlenül éppen Bécs városában tartózkodott, akkor a híres Sacher szállodában szállt meg és annak szivarozó tulajdonosnőjével, Annával pletykált a hajnali órákig és értékes információkat szerzett a legfelsőbb körök életéről, intrikáiról.

Kalandjait, furcsaságait, szokásait nem ismétlem: ezeket megírta Krúdy a maga utolérhetetlen, múltat idéző módján, elolvashatja bárki a már említett könyveiben. Különben Kellér Andor „Zöld gyep – zöld asztal” c. könyvében is megírta Szemere életrajzát.

Amiről még írni szeretnék, Krúdy kapcsolata Szemeréhez, pszichológiai alapon. Krúdy szemében Szemere Miklós irigyelt példakép lehetett. A teljes függetlenség, az anyagi gondoktól való mentesség, a nagyúri gesztusok és egyfajta úri életforma annyira vonzották az írót, hagy szinte azonosította magát hősével. Krúdy is, mint Szemere, hajlott a melankóliára, a szívbajosok mélabújára, mindketten jó megfigyelők és materiális romantikusok voltak. Korszakon kívül éltek, mindig kívül állván és csak ritkán vegyülvén, különösen negyvenedik életévükön túl.

Ízlésük és étvágyuk is hasonló volt. Krúdy Szemerében meglátta a kivesző bölényfajta egyik utolsó példányát és kedvtelve írta le a Nagyúr kalandjait, életmódját, melyet valószínűleg maga is szívesen folytatott volna, ha erre meglettek volna a lehetőségei.

Alvinczi Edvard alakja feltűnt az epsomi Derbyn, Olaszországban, a Milanó-i díjnál, Németországban, Grand Prix de Parisnál és Bécsben a Derbynél, arany-ezüst dresszbe öltözött zsokéi sok diadalt és anyagi sikert vívtak ki a gyérszakállú, sápadtarcú, látszólag szenvtelen úriembernek, aki pompás látcsövén át kísérte a lovacskák futását.

1919-ben halt meg, egy nem is túl jelentékeny futtatás szemlélésénél, ekkor már halálos beteg volt, elvitte magával a lóháton nyargaló csontember.

Utolsó éveinek emlékét őrzi a „Kékszalag hőse” c. Krúdy-regény, melyet az író a Margitszigeten és Óbudán írt, az 1930-as években.

Alvinczi Edvard alakjában Krúdy egy emlékekből, hangulatokból szőtt meseszőnyeget varázsolt s azon visz utazni bennünket, mint a perzsa varázsló repülő szőnyegén.

Krúdy csodálta, szerette és kritizálta Szemerét, talán irigyelte is a világot látott gentryt; ő maga Bécsnél tovább nem jutott, de képzelete bejárt olyan tájakat, melyeket Alvinczi Edvard sosem ismerhetett meg.

(Délamerikai Magyar Hírlap (Sao Paolo, Brazília), 1966. /április 3./ [4. p.])