Krúdy és Szindbád

ÍRTA: RADÓ GYÖRGY

Krúdy 1926-ban „Mikor az író találkozik alakjaival” (Vallomás c. kötetében) így ír:

„A legtöbb író gyakran veszi önmagát modellnek a regényeiben, azért sokáig gyanúsítottak azzal, hogy például a Szindbád alakját magamról rajzoltam. Nem, kérem én egyetlen regényemben sem írtam magamról, mert nem tartom személyemet elég érdekesnek az olvasók érdeklődésére. Szindbád voltaképen egy öreg barátom volt, bizonyos S.S., aki – nekem dolgozott. Nem láttam néha hónapokig, akkor hirtelen megjelent egy csomó friss történettel a szobában. Jegyzeteit felolvasta az öreg, kalandjairól, élményeiről, persze néha lódított is. Ámde a nők körül olyan megfigyelései voltak, amelyeket nem szerezhetett más, mint aki valóban sokat forgolódott a nők körül. Itt van Szindbád – üzente néha késő éjszaka és én felkeltem, hogy történeteit meghallgassam”.

A költői szabadság sok mindent megenged, de itt, tisztelt Gyula ír, ellentmondok állításainak.

Szindbád annyira Krúdy, hogy azt semmiféle S.S. nem sugalmazhatta kegyednek. Személye pedig elég érdekes és romantikus volt egész életében, semhogy az olvasók érdeklődésére ne tartson számot. A nők körüli tapasztalatok sem hiányoztak a Mester életéből – nem kellett azokat másodkézből meghallgatni.

Shakespeareről nagy viták folytak, hogy valóban ő írta drámáit, Jókait is gyanúsítgatták gyermekesen, hogy regényeit nem mind maga írta. A fontos irodalmi szempontból, hogy itt vannak, megvannak és élnek.

A Szindbád történeteknél azonban nyilvánvaló, hogy azokat írójuk önmagáról mintázta, lényegükben nem mások, mint az öreg író sejtelmes hangulataiból szőtt álomvilág, kirándulás az ifjúság és az elmúlt emberek, tájak és érzések világába, felidézése a régi életörömnek, melyet melankólikusan-kesernyés alaphangjuk sem tud felejteni.

Ahogy ő írja:

„A történet még ott kezdődik, midőn Szindbád ifjú ember volt, amennyiben térde nem lengett és a szíve helyén antik, pirosló aranyból való amulettet hordott, nem pedig fekete gödröt”.

Nem egyszer úgy kezdődnek ezek a novellák, hogy Szindbád már halott és kísértekként látogatja egykor kedves helyeit, hallgatja a porcellánkályhában doromboló akácfák moraját, melegedik lángjuknál, felidézi egykori hölgyek kezének simogatását, Orsolyák és Bettinák alakja mutatkozik a horoszkópban és Szindbád felsóhajt::

„– Bár nem lettem tartományi gróf, de még báró sem az országban: csak szegény, sorsüldözött nők lovagja lehettem, hogy tetézzem szerencsétlenségüket: mégis sikerült ötvenharmadik évemet elérnem – mond Szindbád egy napon, mely mindig más volt, mint a Kalendáriumban, mint a többi napok”.

De az élő, öregedő Szindbádnak is vannak „jobb napjai”, mikor még fellángol régi kalandvágya, becsomagol ódivatú utazótáskájába és egyedül, vagy fia kíséretében elindul útjára, hogy keresse a múltat. Kacsafark-hajú, akácfa-növésű, az élet bámulatában kerek szemű ifjú volt ez a törvénytelen fiú, akit Szindbád öregségére felszedett. Ezzel az ifjúval érkeznek P-be, ahol a fogadósné, egy kalendáriumi képecske módjára fakuló nő: Szindbád régi ismerősei közé tartozik. „Az arcán az. Égi Jegyekből a halak képe van felírva. Jól főz őnagysága, mégpedig libazsírral” – súgta Szindbád fia fülébe. A fogadósné végigmustrálta a fiatalembert:

„– Nyilván olyan gazember lesz, mint maga. Már most úgy kunkorodik a haja, mintha legalábbis valami nő pedergetné álmatlan éjszakáján – vélekedett a fogadósné”.

Szindbád csakhamar kilépett a hátsó ablakon, mert ott a csirke kaparásokon, kakassarkantyúk nyomain túl, a jégveremnél egy leányzót látott, aki nagyon hasonlított a Kalendáriumbeli Szűzhöz.

„Legalább kikérdezem, hogy ki üt mostanában kilencet a kuglizóban” – gondolta magában Szindbád és úgy repült ki az ablakon, mint a vén vadlúd, amikor piros lábú társát a magasból megpillantja. A reális gondolkodású fogadósnének más véleménye volt a „Kalendáriumbeli Szűzről”: „Azt a sáros lábú nőszemélyt nyomban kilököm a házból, ahogy más akad helyette.”

A bájos novella végén megjelenik Orsolya is, a fogadósné törvénytelen lánya, akit valaha Szindbád hagyott emlékbe, de a fiatalságra annyira vigyázott, hogy egymásba kárt ne tegyen: egy kis szerelem nem árt, hisz úgyis megtudják egyszer, hogy testvérek.

A bucsuzásnál még odaveti a fogadósné Szindbádnak: „Tudd meg te cudar, hogy a szolgáló holdfeljövetelkor felköti magát a kamrában”. Szindbád a tenyerébe nézett: “Nem hiszem, több nő nem hal meg értem.”

Ezekben az években Krúdy már sokat foglalkozik a halál gondolatával, talán azért menekül szinte mániákus erővel a múltba, mely számára szimbólummá válik.

„Ha egyszer meghalok, rádhagyom ezt az egész gyönyörű szép világot – mondta Szindbád a fiának, amikor valamely korhelykedésbe keveredett és emiatt rosszul érezte magát.

– Tudom, – felelte félvállról a reális ifjú – az összes régi és megunt szeretőit nekem akarja hagyományozni. De én köszönettel lemondok az örökségről.

– Ó te borjú – kiáltott fel Szindbád. – Mit tudod te még, hogy melyik asszony értékes és értéktelen?”

Ha Szindbád történeteit olvassuk, úgy érezzük magunkat, mintha egy túlzsúfolt kincseskamrában járnánk, gyémántokkal, arannyal, keleti gyöngyökkel zsúfolva, szabadon turkálhatunk a felbecsülhetetlen értékek között, de a mérhetetlen gazdagság szinte megrészegít és végül, azt sem tudjuk, melyiket válasszuk, mit vigyünk magunkkal, mit mutassunk belőle.

Az érett író minden sora – mondanom sem kell, tökéletes magyarsággal megírva – váratlan és furcsa hasonlatai, hajszálpontos szimbolikus jellemzőereje, kedélybeteg, melankolikus és kiábrándult, életszemlélete, melyen azonban itt-ott áttör még a humor napsugara, fatalistán kesernyés életszemlélete, felbuzdulásai és letörései, teljes koron- és időnkívülisége a Szindbád sorozatot a világirodalom legnagyobb művei közé sorozzák.

Márai Sándor írja róla szóló regényében „a hajós akkoriban már inkább a lelkével evett” —, ahogy a Szindbád történetekben lelkével utazott azokra a tájakra, melyeknek sejtelmes fénye szívében derengett.

A Szindbád történetekben Krúdy valóságos elemében van. Tetszés szerint keverheti össze a múltat a jelennel, a szimbólumot a vaskos realitással, a halovány megsejtést egy szinte túlerős fényben úszó képpel, a kísérteties elfakult, régi fényképek sorozatát szürrealista modorban festett látományokkal, melyek látszólag összefüggés nélkül kerültek egymás mellé, de álomvilágát szerves egésszé teszik.

Valószínűtlennek tartom, hogy az író olvasta volna az akkoriban már divatos Freud professzor könyveit, melyek éles megfigyeléssel és tudományos alapon foglalkoznak a lélekelemzéssel, tudatalatti életünkkel, álmaink szimbolikájával.

Krúdy, mint Freud előtt jóval Dosztojevszkij, mindezt ösztönösen érezte, az emberi léleknek nem volt titka előtte. Nem írt előre megkomponált maughami stílusban megtartván az aranyszabályt, hogy egy novellának kezdete, közepe és vége legyen. A Hajós tisztán érezte, hogy az élet nem komponál és úgy utazunk tengerén, mint Rimbaud „Részeg hajója”. Novelláit sohasem cselekményre, hanem hangulatokra, sejtésekre, tudatalatti látomásaira építette.

Nem csoda, hogy a Herczeg Ferenc, Harsányi Zsolt, Gulácsy Irén és a külföldi átlagírók stílusához szokott akkori magyar átlagközönség (eltekintve a „Vörös postakocsi” aránylag korai sikerétől) nem tudta az érett Krúdy írásművészetét sem megérteni, sem értékelni, sem követni.

Könyvei kis példányszámban jelentek meg, ha elfogytak a haszonleső kiadók fellélekzettek és nem nyomták újra műveit; a napilapok fanyalogva, csekély honoráriumért közölték írásait, úgy, hogy az ötvenen túl járó író súlyos gondokkal küzdött. Ehhez járul egészségének rohamos hanyatlása, életmódja, melyen nem tudott és talán nem is akart változtatni, barátainak és korszakának pusztulása és az egyedüllét, melyet részben igényes természete, büszkesége kényszerítettek rá.

Az utolsó esztendők vad vizekre vitték és tépázták Szindbád rozoga sajkáját, rajta már nem a „Holnap hőse”, hanem egy fáradtszívű hajós utazott az utolsó kikötő felé, melyet egy óbudai májusi reggelen ért el.

(Délamerikai Magyar Hírlap (Sao Paolo, Brazília), 1966. /április 17./ 4. p.)