A bábjátékos

ÍRTA: RADÓ GYÖRGY

Krúdy művészetének szerves ré­sze figuráinak és azoknak nevei­ben rejtőzik. Az író, mint egy vá­sári bábjátékos mozgatja őket, be­szél rajtuk keresztül szimbolikus és rejtelmes, nyelvén,, felettük áll mindent megértő és megbocsájtó kesernyésen merankólikus, fatalista életszemléletével, felülről nézi őket, nem fölényesen, nem is hi­degen, de nem is azonosítva magát velük.

Annyira távol áll tőle a minden­napi élet prózai törtetése, sikerei és balsikerei, hogy hősei kizárólag az általa alkotott álomvilágban él­nek, melyből hiányzik az ambíció és melynek értékítélete teljesen különbözik a „reális” élet feltéte­leitől.

Krúdy figurái sosem akarnak kitörni az általuk sorsszerűén al­kotott körülményekből, környezet­ből, legfeljebb álmodoznak keleti nyugalommal elérhetetlen partok­ról, megközelíthetetlen tájakról, elhagyott, elhanyagolt házakban, birtokokon, vagy kocsmaasztalok mellett. A hasonlítanak Goncsarov hőséhez, Oblomovhoz, aki tel­jes semmittevésben tölti napjait, terveket kovácsolván, melyeket sosem valósít meg elhanyagolt fekhelyén vagy elmerül álmaiban és hagyja, hogy az élet mellett suhanjon el, részt nem kér belő­le. Krúdy alakjai még passzívab­bak, kizárólag a mának és főleg a múltnak élnek, terveik reggeltől délig és déltől estig terjednek, még csak nem is csodavárók, a cél többnyire egy pörköltszagú serház, egy jól kisütött idei liba, vagy egy színésznő tarlatán szoknyácskája, esetleg egy teltlábú polgári hölgy harisnyakötője felé irányul.

A Krúdy figurák nem hódítók és nem hódítottak, valójában egy napot akarnak átélni csupán, de azt a maguk módja szerint, haj­lamaiknak megfelelően. Krúdy so­sem írt a tömegekről, sem a tö­megeknek, ő az élet játékát figyel­te és a keleti urak egykedvűségé­vel szemlélte a mindig ismétlődő színdarabot. Hősei kivétel nélkül excentrikusak, mint ahogy ő sem tudott költői álmán kívül létezni, rögeszmék és babonák rabjai saját világukban, melynek fogjai és melyből nincs szabadulás. Legtöbbjük kis nyugdíjból, kétes és bizonytalan „jövedelmekből”, baráti pumpolásokból, régi periratok ábrándjaiból tengeti létét, kocsmai hitelekből, vagy szeszélyesen oda­dobott aranyakból, melyeket egy könnyelmű mecénás juttat ritkán kezükbe.

Még a dúsgazdag Alvinczi Edvárd exisztenciája is a véletlen és Fortuna asszony szeszélyére van bízva: a Fejedelem kártyából, turf-sikereiből alapította vagyonát. Az adóügyi tisztviselők, nevükből élő úriemberek, borbélyok és kocsmárosok, konfliskocsisok és hordárok, hullaszállítók és hétszilvafás ne­mesek kihaló világa ez, ahol az író legszívesebben mozog. Ezen­kívül csupán kartársai, az írók érdeklik, akikről írt is egy kétkö­tetes művet, „Írói arcképek” cím­mel és külön két kisregényt ked­venceiről, Ady Endréről és Bródy Sándorról, akik közelálltak hozzá.

A „Mákvirágok kerje” c. korai regényében Merseházy Miklós gróf felkeresi az „Aranygolyó”-hoz cím­zett kávéház főpincérét, mentorát és érdeklődik régi barátai felől. A kávéházat üresen találja, mert az urak szórakozni mentek a gyepre.

– Hát halljuk, mit csinálnak régi barátaim: kinek van sze­rencséje? (Az existencia szót Merseházy gróf nem is hasz­nálja.) Kinek van szeretője? És Olivér milyen összegben játsza a pikétjátszma point-ját? És mely lovat fogadják barátaim a vasárnapi Kanca díjra?

Kiderül a „Tanár úr” (Izidor) előszavából, hogy aki az „Aranygolyónál issza feketéjét, azt há­rom kilométerre megérzik a ver­senylovak és megtagadják az en­gedelmességet”. Mindezt a balsze­rencsét Izidor a csúf, vöröshajú fű­zőkészítő boltosnénak tulajdonítja, azóta lettek „malőrösek”. Merse­házy elkéri a törzsvendégek jegy­zékét. Első helyen Milfay Olivér úr szerepel, aztán sorba jöttek min­denféle „Stuszi vadász”, „Kőgaz­dag Csincsi”, „Brooks” nevű urak, amint évtizedek óta az „Aranygolyónál” kialakult, a karakterü­ket jellemző becézőnevük.

Merseházy terve az volt, hogy ezeket az urakat margitvári kastélyába elhelyezi, úri életmódot biztosít nekik. Csak­hogy a környezetükből kiragadott dzsentrik, nagymultú letörtek, végtelenül unatkoznak az ingye­nes jólétben. Olivér sokáig azzal mulatott, hogy életében felhalmo­zott adósságait írta össze, árkusok teltek meg a számjegyekkel, mert Milfay egy fillért sem felejt el, em­lékezőtehetségére esküt lehet ten­ni, szokta mondani olyan meggyőző erővel, hogy a hitelezők pénzü­ket is elfelejtették kérni.

A félvilág hölgyeinek is bizalma­sa volt, ismerte a szőke Micit, vö­rös Micit, szeplős Micit, Fiáker Micit — ötvenhárom Mici nevét írta le Margitvárott, amidőn életé­re visszagondolt. Nem szükséges nyomban szerelemre gondolni, leg­többel csupán baráti viszonyt tar­tott fenn.

Livinszky herceg és Xypszi ba­ronet a művészet magaslatára emelték az unatkozást. Egy szép napon megjelenik mégis Izidor, Merseházy megbízásából, 300 ke­mény pengővel a zsebében, melyet a gróf egy közeli kirándulás költsé­geire küldött. És egy biztos „tip­pel”, hogy „Mamzellke” igen ko­moly eséllyel indul a császár díj­ban. Sajnos. Merseházy maga­sabb morális szempontból megtilttott minden játékot az uraknak. Milfay fanyar kedvvel dobta el szivarját:

„Háromszáz pengőt a fiakkeresemnek szoktam adni, ha éj­szaka az orfeum előtt meg­várt”.

Milfay megjegyzése tökéletes jellemrajz: a lecsúszott arisztok­rata egy pillanatig sem fogadja el helyzetét és a realitást, ő még a ragyogó múltban él, mikor két kézzel szórta pénzét. Éppenúgy nem lehet segíteni rajta, ahogy al­kotóján sem, akinek a komoly Lévy doktor megtiltotta az éjsza­kázást, az italt, a rengeteg cigaret­tát és mégis nap-nap után ott ült a Mélypincéiben vagy a Kéhliéknél, itta meg 7-8 fröccsét, hogy hajnal­ban hazatámolyogjon. Sok min­dent meg lehet szűntetni; legnehe­zebb egy életformát, mely évtize­deken át beidegződött valakibe. S különösen, ha az lényege művészi alkotásainak. Krúdynak, aki az egykori feljegyzések szerint szűk­szavú volt, családi életre teljésen alkalmatlan; életszükséglete volt ez a „darvadozás”, ami nem jelen­ti azt, hogy mindig egyedül volt, sokan keresték társaságát, hogy együtt hallgassanak vele.

A „Szenvedélyes fürdővendég” c. novellájának hőse egy Szalonkai nevű úriember, aki éveken át leve­lezik különböző fürdőigazgatókkal és titkáraikkal, részletesen kikér­dezvén őket Stubunyafürdő, Bikszpadfürdő, Iglifürdő, Sóstó elő­nyéről betegségét illetőleg. Kelet felé nyiló szobát kér, de hangsúlyoz­za, hogy a 3-as számnak nem sza­bad előfordulnia szobája numeruszában. A bérszolgának vörös ba­jusza kell, hogy legyen és neve csak Anton lehet. Mindezt termé­szetesen asztaltársaságának mesé­li el, az utazásból semmi sem lett, mert egy meggondolatlan fürdő­igazgató célzást tett arra, hogy az unatkozó hölgyek közül élettársra tehetne szert. Ettől annyira megi­jedt, hogy otthon maradt.

A fösvény Ludacskai eladja ko­porsóját, mert beleszeret az új postáskisasszonyba, akit elhelyez­nek más tájakra és Ludacskai nemsokára meghal. Az író fanyarul jegyzi meg: „Tesznek néha bo­londot az emberek haláluk előtt”. Ulrik úr, a beteges úriember, akit szíve, mája, veséje és belei kínoz­nak meglett férfikorában és házatája rendbeszedésére a szegény rokont, Csapó Gizellát veszi magá­hoz, aki vigyáz is rá, nem tud el­lenállni egy Kápolnai nevezetű züllött fráternek, akinél, miután megették az otthoni szárazkol­bászt és kiitták a diópálinkát, az ablakon át szöknek meg a „Csil­laghoz” címzett kocsmába, hogy ott reggelig igyanak. Gizella szem­rehányásaira megvan az egyszerű válasza: „maga ezt nem érti angyalom. Éjszaka más az ember, mint nappal. Kiváncsi voltam, hogy Kápolna betud-é mászni az ablakon, miután magát nem akartuk felkölteni”. Egy másik írásában részletesen elmondja Gizel­lának a valódi rákleves készítési módját hat oldalon át, igen rész­letesen, de utána megjegyzi, hogy az ő beteg gyomrának nem szabad ilyen eledellel táplálkoznia. „Fleg­man” nevű ápolója, akit gyógyí­tása végett fogadott fel, burnóttal kezeli, a bőséges, falrendítő prüsszenések megkönnyítik Merik úr állapotát. Utazásokat tervez szin­tén, ezeknek lényege, hogy Miskol­con 4-5 óra hosszáig áll a személyvonat és ezalatt a restaurációban friss disznótort szolgálnak fel, melyet a szénporral telített torkok szívesen öblítenek le jó borokkal. Természetesen az utazásból sem lesz semmi. Közben levél útján közli Korányi professzorral, hogy mennyit üt a pulzusa, melyet nap­hosszat mér svájci órájával.

Krúdy figuráit, azoknak sze­szélyeit, excentrikus és irreális magányát órákig lehetne folytatni, elég bármelyik könyvét felütni, ott élik árnyékéletüket, idézvén „bol­dogult úrfikorukat”, elmúlt májusi hajnalokat, lenge szerelmeket, aprótöltelékű töltöttkáposzták teljes reccsenését, malac és marhapör­költek elillant szagát, felséges le­vesek zamatját, elhagyott szigeti séták kísérteties emlékét, budai kóborlásokat a hajdani Budapes­ten, ötnapos kocsmázások látományos élményeit, úriemberek elmúlásos gondolatait, akik önként vállalták húsz éven át a szobafog­ságot, szerencsétlen és „meg nem értett” nőket, akik lázas buzga­lommal várták a bajuszos szeladont egy régi vaniliaszagú cuk­rászdában, az „autszájderek” vég­telen sorát, akik a lázaz tempóban fejlődő, polgári jóléttől duzzadó századvégi és századeleji Budapes­ten élték árnyéletüket, vagy a magyar vidéken űzték hóbortjai­kat, érthetetlen szeszélyeiket, elgondolhatatlan szokásaikat.

Krúdy közölük való volt, azzal a külömbséggel, hogy mint vérbeli művész és poéta megírta őket. Szinte hihetetlen, hogy ez a kocsmázó, álmodozó úriember mikor írta hatalmas életművét, mely ve­tekszik Jókaiéval. Krúdy úgy mint Karinthy is, állandóan egy nagy regényről álmodoztak, melyben megírják mindazt, amit az életről gondolnak, előttük lebegett Tolsztoj vagy Dosztojevszkij regényal­kotó szelleme s közben az époszt szétszórva írták meg műveikben. De így is: Szindbád utazásai során megírta egy letűnő kor teljes képét, azét a Magyarországét, mely már akkor sem létezett.

 

(Délamerikai Magyar Hírlap (Sao Paolo, Brazília), 1966. /május 1./ 4. p.)