KRÚDY*

 

Negyven év telt el halála óta – s a gyorsuló idő, mely annyi álértéket kiszórt, a halhatatlanság pecsétjével őrzi művét. Nemcsak kortársainak, a Nyugat első nemzedékének körében ülteti engesztelőén az elsők közé, (életében kedve sem, módja sem igen volt elfoglalni ott méltó helyét), de mint elszigetelt, hősies újítót, a huszadik századi világirodalom asztalánál is.

Ahány Krúdy-portré, annyi Krúdy-arc, s bármily találó egyik-másik, csak részigazságokat tükröz. Úgy érezzük végül, hogy a modell, titokzatos mosolyával, megfejtetlen maradt. A legnagyobbak kiváltsága ez: jellemzésükre minden igemód kevés, mert a létezés teljessége kötődik sorsukhoz, színével és fonákjával.

Shakespeare-i bőséggel és szenvedéllyel és fölénnyel alkotta remekeit – és shakespeare-i nemtörődömséggel szórta szét őket a szelekbe, bízta olykor gyanús kiadókra és kérészéletű lapokra.

Egy önmagát túlélt osztálynak, egy kiüresedett életformának, istenhátamögötti, ködbevesző tájak és az őrület csöndjébe zárt, monomániásan a régi dicsőségről gajdoló fantom-embereknek, kihalásra ítélt és már régóta halódó lények természetrajzának volt az írója. Prózájának sokféle zenéje között van egy, a dobok monotóniájával visszatérő – ez a kegyetlenül egyhangú zene a hosszú, már nem is tragikomikus, hanem bohózatos haldoklást festi alá.

Alakjait idézőjeles romantikával ruházza föl, különös „regényességgel”, mely egyúttal cáfolata is a regényességnek. Ha nem dőlünk be az író kenetes hangjának, s a gúnyt is megérezzük mögötte, Krúdyban a dzsentri ironikusan deformáló, mégis hiteles ábrázolóját csodálhatjuk elsősorban.

De a mániákus fantomok mellett meglátta az élet igazi tragikus hőseit, a szegényeket, a kegyetlen harcban eltaposott, önfeláldozó kisembereket, öreg pincéreket, hordárokat, száraz-ág-kezű anyókákat, és akikből azzá váltak, a robotban, bűnben, közönyben őrlődő fiatal lányokat. Ez a cinikusnak kikiáltott író érzékeny műszereivel fölfogja a megalázottak és megszomorítottak sorsának üzeneteit. Bármily rajongója az érzéki szépségnek, a leggyönyörűbb asszony testét fedő kelmék láttán is átnyilall mámorán a fölismerés, hogy szegény lányok szeme vakult bele a finom csipkedísz verésébe.

Szülővárosában nőttem fel, iskolájában érettségiztem, ismertem jó néhány novellájának gyanítható hőseit, vagy családjukat, közvetlen leszármazottadat, akik nem sokban különbözhettek tőlük. Én tűzbe tenném kezem a realista Krúdyért – hogy sok minden egyéb mellett az is volt a maga módján. Leginkább Kosztolányival értek egyet, mikor Móricz nagyrealizmusával köti össze Krúdy művészetét, kiegészítő ellenpárjaként: (Móricz olvasása közben) „egy magyar falut látunk, viharos nyári verőfényben, éles körvonalakkal, koromfekete árnyékokkal”. Míg Krúdy „tájai mintha örök holdfényben fürödnének”.

Az ösztönös művész prototípusaként szokták emlegetni Szindbád életrehívóját – intellektuális írónak nevezni őt több, mint merészség. Rendet kellene már egyszer teremteni ebben a kérdésben. Ösztönösség és tudatosság nem egymást kizáró, hanem kölcsönösen föltételező fogalmak. Amennyire szánalmas a fej nélküli ösztönlény, legalább annyira a szíve helyén is számítógépet hordozó csak-ész-ember. Krúdynak – mindegy, hogy a szíve vagy az esze súgott előbb, vagy a kettő egyszerre – indulati viharait, ösztöneiből áradó erős hangulatait mindenkor az értelem fénye járja át meg át; prózája nemcsak el-elkanyarodva is biztosan célhoz érő fősodrában, hanem minden kis hullámában, csöppjében is okosan fénylik. A fejezet, a bekezdés, a mondat, a sor, a két vessző közötti rövidtáv különmeglepetéseket tartogat. Ezrével lehetne idézeteket fölhozni könyveiből, léleklátóan éles szemre, mély élet- és emberismeretre, a jelenségek összefüggéseinek olyan zseniális átértésére valló passzusokat, amiket mégsem lehet egyedül az ösztönösség javára írni.

Szokás őt Prousttal összehasonlítani, s vagy eredetiségét védeni vele szemben, vagy éppen hatásokra-fogékonyságát, világirodalomba-kapcsoltságát bizonyítani a rokonsággal. Kétségtelen, hogy egyidőben jöttek rá mind a ketten a „valódi” és emlék-idő csereviszonyának új lehetőségeire. De azt hiszem, lényegtelen, ismerte-e Krúdy Proustot. Majdnem biztos, hogy nem – de miért ne ismerhette volna? Csak tudományos fölfedezéseknél fontos az időrendi elsőbbség, bár még annak értelmét is vitatod lehetne. Az a lényeges, hogy a prózaírás legkorszerűbb eszközeit fölhasználva, öntörvényű, külön világot teremtett, amely senki másé, csak az övé: Krúdyé.

Mint a század alkotó szellemeinek egész vonulata: fizikusok, filozófusok, festők, költők, regényírók – de talán mindenki másnál inkább intuíciójára hagyatkozva, ő is megérezte a klasszikus idő- és térfogalom billenősét, s a maga módján újfajta idő- és térviszonyt teremtett, az emlék idejének és terének újfajta viszonyát.

Szavakból épített világának, sajátos tér- és időlebegtetésének mozgató energiája: a hasonlat, amit nem felejthet el, aki csak egyetlen Krúdy-írást is olvasott Annak is egy különleges fajtája, életében. A hasonlat mindig híd-verés a tárgyak, állapotok, fogalmak között tátongó szakadékok

fölött. Minél szélesebb a szakadék, annál nagyobb ívű híd foghatja át. Krúdy hasonlatai végtelen távolságokba vesző partokat kötnek össze, minden dolgok belső rokonságának, egymáshoz közelíthetőségének szuggesztív bizonyosságával. Ugyanakkor, mint tükröket tükröző tükrök, megsokszorozódó időt és teret nyitnak, kiszabadítják a jelenségeket a dimenziók és az Egyetlen Idő börtönéből. Ez világirodalmi tett: Proust, Joyce, Woolf, Faulkner és mások idő-tér csodatétele mellett egyenrangúként beszélhetünk a Krúdyéról.

Művészete – nem stílusának könnyen utánozható külső jegyeit, hanem írásainak leglelkét tekintve – folytathatatlan. Magas csúcsról jelzőfény, mint Ady – az egész látóhatárt beragyogja, meg nem oszthatóan, részeiben át nem örökölhetően.

Óriás-egyénisége és áttekinthetetlenül gazdag életműve bizonyára sok meglepetést tartogat még a jövőnek. Őt nem lehet „megoldani” – olvasni lehet csak, gyönyörködve és csodálattal.

 

* Emlékezés az író sírjánál, halálának 40. évfordulóján.

 

(Élet és Irodalom, 1973/19. /május 12./ 4-5. p.)