RÁKOS
SÁNDOR
Gyorsírás-jelzések a Krúdy világa
lapszéleire
Mi teszi olyan izgalmas olvasmánnyá a Krúdy
világát?
Elsősorban
talán az élőszó közvetlensége.
Az
emlékezések, vallomások legnagyobb része a Grundig-magnetofon szalagjáról
került írógépbe.
A
magnetofon, a néprajzi gyűjtők sátrából, úgy látszik, beköltözik az írók
dolgozószobájába. Külföldön is, itthon is több pályatársról tudok, akik úgy
szelídítették magukhoz e szokatlan munkaeszközt, ahogy Tolsztoj és Móricz az
írógépet.
A Krúdy
világa magnetofoanszalagról elénkforgó
vallomásai a torokköszörülésig, a dadogásig, a köhintésekig retusálatlanok,
mégis, rögtönzöttségükben is formásak, arányosak. Tóbiás Áron kitűnően
érti a módját, hogy háttérben maradjon, észrevétlenül irányítson. Ebben a
műfajban kincset ér az ilyen szerkesztő-Kutuzov, aki látszólag szinte semmit
nem tesz, s termékeny passzivitásával mégis ő vezeti a vele szemben
ülőt. (Néha emberére akad, aki nem hagyja magát. Ilyenkor feszültség támad s
ettől még érdekesebbé válik az emlékezés. Például a Füst Miláné.)
Sokért nem
adnám, ha egyik-másik vallomást élőszóval, lemezről hallhatnám. S ha egyelőre
nem is áll módomban, a gondolattal eljátszom legalább, hiszen bizonyára
megőrzik a szalagokat.
Eszembe
jut, ahogy tavaly nyáron, Párizsban, a Saint Étienne
du Monte székesegyház oltára mellett, Pascal sírjánál megállottam. Pascal – akárcsak
Krúdy – egyike volt ifjúságom mestereinek. Maradt bennem annyi rajongás, hogy
néhány méternyire hajdani bálványom – és mindmáig talán legkedvesebb
gondolkodóm – csontjaitól, kész voltam a megrendülésre.
De mi
történt?
Táblát
láttam a falon, magasan a fejem fölött. Közölte velem, hogy itt nyugszik – valahol
a padló alatt, vagy tán a fal mögött – a nagy töprengő porhüvelye. S egyéb
semmi. Nem éreztem, nem gondoltam semmit. Nem hittem el, hogy ott van. Nem
találkoztam vele. Otthon, Nyíregyházán, a diákszobában, igen. S azóta is,
valahányszor csak olvasom.
A holt
kövek, a csontok semmit sem mondanak. Közönyösek, érzéketlenek. De ha
megszólalna – anakronisztikusan! – egy magnetofon s Pascal kortársainak,
rokonainak, a Port Royal „doktorainak” vallomásait hallanék!
Krúdyval
megtörtént ez a csoda, ő, aki olyan jól megfér Pascallal a könyvespolcomon, a
síron túlról, a klasszicitásból is fülembe dörmög barátai közvetítésével.
Pascali
mércével mérve, úgy háromszáz év múlva, micsoda kincs lesz ez a néhány tucat
hangszalag!
Talán nem
vétek a könyv szelleme ellen, ha idejegyzem a magam Krúdy-emlékeit.
Tizenhét
éves koromban (1937-ben) lettem a nyíregyházi Kossuth Gimnázium diákja. Ebben
az iskolában érettségizett Krúdy.
Egy-két
fiatal, irodalommal foglalkozó tanáron kívül nemigen tudott róla senki. Ha néha
emlegették, inkább csak mint részeges, pumpoló éjszakai embert, s nem, mint
írót. Állítólag ügynökként házalt otthon a könyveivel, ezt beszélték, s nem
minden rosszindulat nélkül.
Én már
akkor – véletlen szerencse folytán – ismertem a Boldogult úrfi-korombant,
a Kleofásné kakasát, a Podolini
kísértetet. (S ez nemcsak értéksorrend, hanem a megismerés sorrendje is:
Krúdyt – ismétlem, a véletlen szeszélyéből – mindjárt legtüneményesebb
remekműve igézte elém, majdnem egyidőben a könyvek
áradatából ugyancsak véletlenül kiemelt Hamlettel és Bűn és bűnhődéssel.
Szentháromságom lett ez a három könyv – ezerhangú felelet egy nagyon magányos,
koraérett gyerek töprengéseire.)
Igen hamar
megjártam azt a rövid utat, amely ifjú emberek Krúdy-olvasásától a
Krúdy-rajongásig vezet. Életkörülményeim is kedveztek szenvedélyemnek. Hiszen a
Bujtoson laktunk, Krúdy oly gyakran visszaálmodott Bujdos-ligetének helyén; iskolába menet és iskolából jövet
naponta többször is elmentem a Közép és Kállói utcai két Krúdy-ház előtt (akkor
még nem tudtuk, melyik volt az író szülőháza?); sírdombokon heverészve felhőket
bámultam délutánonként a Morgó temetőben, Krúdy képzeletének egyik kedvenc
tartózkodási helyén; csapzott hajjal, magányosan barangoltam a Sóstói erdőben
(ahol, mint később megtudtam, női harisnyakötőket találtak, vagy öngyilkosok
lettek a Krúdy-hősök); nagydiák és lematurált ifjú koromban egyre több olyan
kocsmában fordultam meg, ahol még ismerték a fiatal Krúdyt.
1945-ben,
a nyíregyházi Magyar Nép című napilap munkatársaként, Merényi Oszkár, a
kitűnő irodalomtörténész, Berzsenyi-kutató társaságában meglátogattam Krúdy
testvérhúgát. E látogatásról később, Fodor József biztatására,
cikket írtam a Fodor-szerkesztette Új Időkbe. Azóta se került elém
ez a kis írásom, de úgy emlékszem, ifjúkori szeméremből jónéhány
tényt elhallgattam benne.
Nem sokkal
Nyíregyháza felszabadulása után, a városházán jártamban, valaki megmutatta
nekem az elmenekült polgármester levelezését. Az anyag átnézése közben
dülöngélő ákom-bákom betűkkel írott kérvény került
kezembe. Az író oldalági rokona, Krúdy Ilona, írta a polgármesterhez.
Elpanaszolta, hogy öreg, beteg, munkaképtelen és olyan rosszul megy a sora,
hogy legelemibb igényeit sem tudja kielégíteni. Kérte a polgármester
támogatását.
A
kérvényhez csatolva volt a polgármester válasza. Értesítette Krúdy Ilonát, hogy
kérését méltányolja s küld neki 3 azaz három darab ingyen-jegyet a városi
kádfürdőbe.
Ezt a
keserű-groteszk fölfedezésemet mondhattam el Merényinek s ezen tüzesedhettünk
fel, hogy megkeressük az író Nyíregyházán élő hozzátartozóit.
Kérdezősködtünk
utánuk s elég különös, bizonyára mondai elemeket sem nélkülöző értesüléseket
szereztünk. Krúdy anyja és nővérei a Közép utcában laknak. Az idős hölgy
kártyavetéssel és jóslással foglalkozik. Ezen a réven könnyű lesz megismerkedni
vele.
Csengő nem
volt a Közép utcai ház kapuján – megcsattogtattuk a kilincset, azután
felágaskodtunk a magas alapzatú ház fala mellett és kopogtattunk az ablakon.
Kisvártatva nyílt az ablak és keretében jó középkorú, nyúlánk hölgy jelent meg.
Krúdyék felől érdeklődtünk. Kiderült, hogy az író
nővérével beszélünk.
Álltunk
lenn a járdán, a hölgy az ablakban, magasan a fejünk fölött. Vártuk, hogy
majdcsak végét veti ennek a függőleges társalgásnak. De nem. Rossz véleménye volt az újságírókról, az irodalmi
kutatókról nemkülönben, s ezt csöppet sem rejtette véka alá. Úgy állt ott, mint
aki minden pillanatban becsukhatja az ablakot.
Megtudtuk
tőle, hogy a mama nem él már, a közelmúltban csöndesen elszenderedett.
Hát bizony
ez nagyon lesújtott bennünket.
Azután: a
mama levelesládája, az összes Krúdy-relikviákkal, 44-ben megsemmisült.
Maradhatott még ez-az, így mondta a hölgy, szét kellene némi a padláson.
Ez a hír
is elszomorított. Az ablak alatt ácsorogva, nem kínálhattuk föl segítségünket.
Két szintnyit is emelkednünk kellett volna előbb – a szobák, majd a padlás
szintjéig.
Emlékei
felöl faggattuk inkább. Szűken mérte azokat is. Annyit azért elmondott, hogy
engedelmes, jó fiú lett volna az a szegény Gyula, de már fiatalon a nők
hálójába került. Azok elrontották, tönkretették. Bármit kérdeztünk is tőle,
mindig ide kanyarodott vissza: nem, nem tudom, nem, nem hallottam, nekünk nem mondta, előttünk elhallgatta,
mert azok a nők, azok a pesti nők, már fiatalon elcsavarták a fejét.
Egy
értelmetlenül őszinte fájdalom, egy oldhatatlan sértődöttség monotóniájának
emlékét vittem magammal erről a találkozásról – az elakadt gramofonlemez
konokságával ismételgette bennem még sokáig a magáét.
Nem sok
idő múlva elkerültem Nyíregyházáról. A fiatal – és szegény – költőember csöppet
sem könnyű életét éltem Budapesten. Krúdytól előbb viszontagságos éveim, később
az egyre jobban fölmagasodó irodalmi-politikai korlátok távolítottak volna el.
Különösen az utóbbiak állították nehéz próba elé a kor eszméiben hivő embert – néha valósággal kétfelé szakították a szívét.
1949 és
1952 között irodalmi kört vezettem Angyalföldön. Babits, Kosztolányi, Krúdy
műveit is elemeztük. A kör tagjai – munkások, munkás- és parasztsorból jött
értelmiségiek – hajszálpontosan a helyükre tették eszméletükben az
„eltanácsolt” írókat, hatásuk egyáltalán nem zavarta meg őket (Bármennyire is
természetes ma ez a megállapítás – akkor egyáltalán nem volt az!)
1953 őszén
meghívtak egykori iskolámba, a nyíregyházi Kossuth Gimnáziumba, hogy a Krúdy
születésének 75., halálának 20. évfordulójára rendezett ünnepségen mondjak
emlékbeszédet.
Az
emlék-műsor rendezője, Katona Béla tanár, így vall erről az éppen kezünkben
levő könyvben, a Krúdy-világában: „Annyi érdeme talán van ennek a mi
jubileumi ünnepségünknek, hogy akkor, 53-ban még Krúdy neve, majdnem azt
mondhatnám, tabu volt... Akkoriban nehéz volt Krúdy Gyulával foglalkozni,
országosan semmiféle megemlékezés nem történt erről az évfordulóról...”
Azóta hány
Krúdy-esten lehettem tanúja öregek és fiatalok lelkesedésének, Szindbád-imádó
csodálatának! Megismertem a Krúdy-kultusz elbűvöltjeit, mindmegannyi
Krúdy-hőst, akik Pest-Budán és az ország különböző tájain egy-egy Krúdy-regényt
írnak az életükkel.
Most
viszontlátom vallomásaikat, kutatásaik eredményeit a Krúdy világa lapjain.
Nem
kritikát írok, se nem ismertetést, még csak olvasónaplót sem – a rendszeres
elemzés kívül esik célkitűzésemen.
A kötetben
számos, remeknél remekebb emlékezés, jellemzés sorakozik, valóságos
gyöngyszemei a műfajnak.
Kiválik
közülük a Füst Miláné.
Határtalan
tisztelet él bennem Füst Milán minden megnyilatkozása iránt. Ez a vallomása is
miniatűr remekmű, a felzaklató remekművek fajtájából. Felzaklat és
ellentmondásra ösztökél.
Lényegében
igazat adok neki, megfogalmazásaival mégsem érthetek egyet.
Mert mit
is mond Krúdyról?
„Szóáradat.”
–
Mondhatjuk, hogy zeneiség? – veti közbe Tóbiás Áron.
„Nem, nem, nem, nem.
Jóleső szóáradat. Csámcsogta a szavakat és ez a csámcsogás jólesik” „... nagyon
nagy csámcsogás és nagy élvezete annak, hogy beszélhet.”
Ez, (s
amit a Krúdy-próza fárasztó egyhúrúságáról mond,) igaz is, meg nem is.
Krúdynak
nem az egyhúrúsága, hanem a gazdagsága fárasztó, mint minden túláradó
gazdagság. (Egyhúrúnak csak olyan jogon nevezhetnők, mint bárki más írót,
akinek felismerhető „stílusa” van.)
Ha nem
ismerném Krúdy prózáját, Füst Milán meghatározása alapján másnak képzelném el,
mint amilyen.
Elfullasztó
verbalizmusra gondolnék, aranyfedezet nélküli szó-inflációra, agyoncifrázott
barokkos mesterkedésre, válogatás nélkül összedobált elemek amorf gomolygására,
erőtlen szóbűvészkedésre, ami oly gyakran fölkísért az irodalomban (s
erőtlenebb oldalain talán Krúdyban is).
De az
igazi Krúdy nem ez! Az igazi Krúdy olyan tömör, olyan kötött, mint a
szabad-vers. Locsogásnak, pongyola elereszkedésnek nyoma sincs benne. Hanyagnak
látszó sorait is ökonomikusán, hosszan elkanyargó mondatait is ,,a két pont
közötti legrövidebb út” elve szerint, a fölkísértő káoszon diadalmaskodva,
határozottan kihallható belső terv szigorának engedve alkotja. Véletlen jelzői,
hevenyészett hasonlatai villámfénnyel világítanak – eleve kétséget támasztva,
hogy vajon igazán véletlen és hevenyészett-e Krúdyban, ami annak látszik?
Szavai
nemcsak hogy zenévé rendeződnek (amit Füst Milán kétségbe von), hanem a szavak
zenéjét a képek, a képekét a jelképek adekvát ritmusa kíséri s a hármas vonulat
mindegyike hitelesíti a másikát is és az általuk
kifejeződő (belső) valóságot is. Gondosan kitervelt, míves gonddal esztergált
próza ez s ha később föl is lazul a szabad asszociációk irányában (amit annyira
szeretünk Krúdyban!) – soha nem válik öncélú, értelmetlen, üres szóhalmozássá.
(Mennyi szellemesség, irónia, gondolat- és szó-ötvöző bravúr rejtezik a
részleteikben még ott is, ahol az: egészet fáradtabbnak érezzük!)
Azt
hiszem, ezzel Krúdy – Füst Milán emlegette – „koncepciótlanságát” is
kétségbevontam.
Krúdy nem
intellektuális író a szónak par excellence értelmében, de a magaszabta
határokon belül intelligens. Semmiesetre sem hiszem
azt, hogy csak ösztönösen alkotott, – bár zsenije olyankor is megsegítette,
amikor egy csak-okos embert cserbenhagyott volna a tudománya.
Elkésett
romantikus-e Krúdy, aki ifjúságának olvasmány-élményeit (elsősorban Puskin
Anyeginjét) élte újra írás közben; szimbolista, aki elfátyolozva, távoli
célzásokban vallott koráról; vagy utolérhetetlen realista, aki minden
idegszálával a tapintható jelenben gyökeredzett?
A könyvben
mindhárom változatra van bizonyíték. És ellenbizonyíték is van, jeléül annak,
hogy a zsenit nem könnyű egy ilyen vagy amolyan címkéjű katalógus-fiókban
elhelyezni.
Vonatkozik
ez arra az életrajzi ellentmondásra is, hogy vajon halkszavú,
tapintatos, másról soha rosszat nem mondó, sőt még csak nem is gondoló úriember
volt-e Krúdy, (mint egyesek állítják), vagy éppen ellenkezőleg, üveget törő,
garázda, kötekedő lump, (mint mások állítják).
A kötetben
közölt dokumentumok fényt vetnek természetének kettősségére.
Elég csak
levelezésére, s a hozzá írott (női) levelekre hivatkoznom.
Az egyik
könyörgő levélben („... kérlek tehát összetett kézzel kedves Gyulácskám”)
olvasható: „... nyomorék vagyok, azért is nem bírom soká a strapát, mert fájnak
a lábaim azóta mindig, mióta leugrottam miattad az emeletről.”
Még merendítőbb szűkszavúságában anyja levele, a Baumgarten-díj
után:
„Kedves
fiam Gyula hogyvagy nem vagy mán beteg? a szerencse Pészbül énis kérek egy keveset,
úgysem kaptam még tüled sohasem semit kügy nagy szükségem van rá szerető anyád.”
S
gondoljuk csak meg: a címzett a világ leggyöngédebb, álomból, gyerekkorból
felsajgó szavait írta az N. N.-ben az édesanyjáról s hányszor, hányféleképpen zokogta-sóhajtotta
el könyveiben a magukra hagyott szeretők gyászát, vergődését!
Íme,
megint egy ellentétpár. S mennyi lenne még, szinte vég nélkül!
A Krúdy
világa címével teljességet ígér s ha nem is éri el, erősen megközelíti a
lehetetlent – egy nagy író belső világának pontos feltérképezését. Számos fehér
foltot eltűntet, sok homályos szögletet megvilágít, életrajzi adatok és alkotás
mágneses terében csaknem mindent a helyére tesz – előmozdítja az életmű
fokozottabb megértését.
Reméljük,
folytatása következik – hiszen Tóbiás Árontól és a Grundig-magnetofontól telik
még, viszont a barátok – Krúdy, Móricz, Kosztolányi, Nagy Lajos,. Babits, Tóth
Árpád, Juhász Gyula barátai – sorra elköltöznek.
(Kortárs, 1965/6. 976-979. p.)