RÁKOS SÁNDOR

Gyorsírás-jelzések a Krúdy világa lapszéleire

Mi teszi olyan izgalmas olvasmánnyá a Krúdy világát?

Elsősorban talán az élőszó közvetlensége.

Az emlékezések, vallomások legnagyobb része a Grundig-magnetofon szalagjáról került írógépbe.

A magnetofon, a néprajzi gyűjtők sátrából, úgy látszik, beköltözik az írók dolgozószobájába. Külföldön is, itthon is több pályatársról tudok, akik úgy szelídítették magukhoz e szokatlan munkaeszközt, ahogy Tolsztoj és Móricz az írógépet.

A Krúdy világa magnetofoanszalagról elénkforgó vallomásai a torokköszörülésig, a dadogásig, a köhintésekig retusálatlanok, mégis, rögtönzöttségükben is formásak, arányosak. Tóbiás Áron kitűnően érti a módját, hogy háttérben maradjon, észrevétlenül irányítson. Ebben a műfajban kincset ér az ilyen szerkesztő-Kutuzov, aki látszólag szinte semmit nem tesz, s termékeny passzivitásával mégis ő vezeti a vele szemben ülőt. (Néha emberére akad, aki nem hagyja magát. Ilyenkor feszültség támad s ettől még érdekesebbé válik az emlékezés. Például a Füst Miláné.)

Sokért nem adnám, ha egyik-másik vallomást élőszóval, lemezről hallhatnám. S ha egyelőre nem is áll módomban, a gondolattal eljátszom legalább, hiszen bizonyára megőrzik a szalagokat.

Eszembe jut, ahogy tavaly nyáron, Párizsban, a Saint Étienne du Monte székesegyház oltára mellett, Pascal sírjánál megállottam. Pascal – akárcsak Krúdy – egyike volt ifjúságom mestereinek. Maradt bennem annyi rajongás, hogy néhány méternyire hajdani bálványom – és mindmáig talán legkedvesebb gondolkodóm – csontjaitól, kész voltam a megrendülésre.

De mi történt?

Táblát láttam a falon, magasan a fejem fölött. Közölte velem, hogy itt nyugszik – valahol a padló alatt, vagy tán a fal mögött – a nagy töprengő porhüvelye. S egyéb semmi. Nem éreztem, nem gondoltam semmit. Nem hittem el, hogy ott van. Nem találkoztam vele. Otthon, Nyíregyházán, a diákszobában, igen. S azóta is, valahányszor csak olvasom.

A holt kövek, a csontok semmit sem mondanak. Közönyösek, érzéketlenek. De ha megszólalna – anakronisztikusan! – egy magnetofon s Pascal kortársainak, rokonainak, a Port Royal „doktorainak” vallomásait hallanék!

Krúdyval megtörtént ez a csoda, ő, aki olyan jól megfér Pascallal a könyvespolcomon, a síron túlról, a klasszicitásból is fülembe dörmög barátai közvetítésével.

Pascali mércével mérve, úgy háromszáz év múlva, micsoda kincs lesz ez a néhány tucat hangszalag!

 

Talán nem vétek a könyv szelleme ellen, ha idejegyzem a magam Krúdy-emlékeit.

Tizenhét éves koromban (1937-ben) lettem a nyíregyházi Kossuth Gimnázium diákja. Ebben az iskolában érettségizett Krúdy.

Egy-két fiatal, irodalommal foglalkozó tanáron kívül nemigen tudott róla senki. Ha néha emlegették, inkább csak mint részeges, pumpoló éjszakai embert, s nem, mint írót. Állítólag ügynökként házalt otthon a könyveivel, ezt beszélték, s nem minden rosszindulat nélkül.

Én már akkor – véletlen szerencse folytán – ismertem a Boldogult úrfi-korombant, a Kleofásné kakasát, a Podolini kísértetet. (S ez nemcsak értéksorrend, hanem a megismerés sorrendje is: Krúdyt – ismétlem, a véletlen szeszélyéből – mindjárt legtüneményesebb remekműve igézte elém, majdnem egyidőben a könyvek áradatából ugyancsak véletlenül kiemelt Hamlettel és Bűn és bűnhődéssel. Szentháromságom lett ez a három könyv – ezerhangú felelet egy nagyon magányos, koraérett gyerek töprengéseire.)

Igen hamar megjártam azt a rövid utat, amely ifjú emberek Krúdy-olvasásától a Krúdy-rajongásig vezet. Életkörülményeim is kedveztek szenvedélyemnek. Hiszen a Bujtoson laktunk, Krúdy oly gyakran visszaálmodott Bujdos-ligetének helyén; iskolába menet és iskolából jövet naponta többször is elmentem a Közép és Kállói utcai két Krúdy-ház előtt (akkor még nem tudtuk, melyik volt az író szülőháza?); sírdombokon heverészve felhőket bámultam délutánonként a Morgó temetőben, Krúdy képzeletének egyik kedvenc tartózkodási helyén; csapzott hajjal, magányosan barangoltam a Sóstói erdőben (ahol, mint később megtudtam, női harisnyakötőket találtak, vagy öngyilkosok lettek a Krúdy-hősök); nagydiák és lematurált ifjú koromban egyre több olyan kocsmában fordultam meg, ahol még ismerték a fiatal Krúdyt.

1945-ben, a nyíregyházi Magyar Nép című napilap munkatársaként, Merényi Oszkár, a kitűnő irodalomtörténész, Berzsenyi-kutató társaságában meglátogattam Krúdy testvérhúgát. E látogatásról később, Fodor József biztatására, cikket írtam a Fodor-szerkesztette Új Időkbe. Azóta se került elém ez a kis írásom, de úgy emlékszem, ifjúkori szeméremből jónéhány tényt elhallgattam benne.

Nem sokkal Nyíregyháza felszabadulása után, a városházán jártamban, valaki megmutatta nekem az elmenekült polgármester levelezését. Az anyag átnézése közben dülöngélő ákom-bákom betűkkel írott kérvény került kezembe. Az író oldalági rokona, Krúdy Ilona, írta a polgármesterhez. Elpanaszolta, hogy öreg, beteg, munkaképtelen és olyan rosszul megy a sora, hogy legelemibb igényeit sem tudja kielégíteni. Kérte a polgármester támogatását.

A kérvényhez csatolva volt a polgármester válasza. Értesítette Krúdy Ilonát, hogy kérését méltányolja s küld neki 3 azaz három darab ingyen-jegyet a városi kádfürdőbe.

Ezt a keserű-groteszk fölfedezésemet mondhattam el Merényinek s ezen tüzesedhettünk fel, hogy megkeressük az író Nyíregyházán élő hozzátartozóit.

Kérdezősködtünk utánuk s elég különös, bizonyára mondai elemeket sem nélkülöző értesüléseket szereztünk. Krúdy anyja és nővérei a Közép utcában laknak. Az idős hölgy kártyavetéssel és jóslással foglalkozik. Ezen a réven könnyű lesz megismerkedni vele.

Csengő nem volt a Közép utcai ház kapuján – megcsattogtattuk a kilincset, azután felágaskodtunk a magas alapzatú ház fala mellett és kopogtattunk az ablakon. Kisvártatva nyílt az ablak és keretében jó középkorú, nyúlánk hölgy jelent meg. Krúdyék felől érdeklődtünk. Kiderült, hogy az író nővérével beszélünk.

Álltunk lenn a járdán, a hölgy az ablakban, magasan a fejünk fölött. Vártuk, hogy majdcsak végét veti ennek a függőleges társalgásnak. De nem. Rossz véleménye volt az újságírókról, az irodalmi kutatókról nemkülönben, s ezt csöppet sem rejtette véka alá. Úgy állt ott, mint aki minden pillanatban becsukhatja az ablakot.

Megtudtuk tőle, hogy a mama nem él már, a közelmúltban csöndesen elszenderedett.

Hát bizony ez nagyon lesújtott bennünket.

Azután: a mama levelesládája, az összes Krúdy-relikviákkal, 44-ben megsemmisült. Maradhatott még ez-az, így mondta a hölgy, szét kellene némi a padláson.

Ez a hír is elszomorított. Az ablak alatt ácsorogva, nem kínálhattuk föl segítségünket. Két szintnyit is emelkednünk kellett volna előbb – a szobák, majd a padlás szintjéig.

Emlékei felöl faggattuk inkább. Szűken mérte azokat is. Annyit azért elmondott, hogy engedelmes, jó fiú lett volna az a szegény Gyula, de már fiatalon a nők hálójába került. Azok elrontották, tönkretették. Bármit kérdeztünk is tőle, mindig ide kanyarodott vissza: nem, nem tudom, nem, nem hallottam, nekünk nem mondta, előttünk elhallgatta, mert azok a nők, azok a pesti nők, már fiatalon elcsavarták a fejét.

Egy értelmetlenül őszinte fájdalom, egy oldhatatlan sértődöttség monotóniájának emlékét vittem magammal erről a találkozásról – az elakadt gramofonlemez konokságával ismételgette bennem még sokáig a magáét.

Nem sok idő múlva elkerültem Nyíregyházáról. A fiatal – és szegény – költőember csöppet sem könnyű életét éltem Budapesten. Krúdytól előbb viszontagságos éveim, később az egyre jobban fölmagasodó irodalmi-politikai korlátok távolítottak volna el. Különösen az utóbbiak állították nehéz próba elé a kor eszméiben hivő embert – néha valósággal kétfelé szakították a szívét.

1949 és 1952 között irodalmi kört vezettem Angyalföldön. Babits, Kosztolányi, Krúdy műveit is elemeztük. A kör tagjai – munkások, munkás- és parasztsorból jött értelmiségiek – hajszálpontosan a helyükre tették eszméletükben az „eltanácsolt” írókat, hatásuk egyáltalán nem zavarta meg őket (Bármennyire is természetes ma ez a megállapítás – akkor egyáltalán nem volt az!)

1953 őszén meghívtak egykori iskolámba, a nyíregyházi Kossuth Gimnáziumba, hogy a Krúdy születésének 75., halálának 20. évfordulójára rendezett ünnepségen mondjak emlékbeszédet.

Az emlék-műsor rendezője, Katona Béla tanár, így vall erről az éppen kezünkben levő könyvben, a Krúdy-világában: „Annyi érdeme talán van ennek a mi jubileumi ünnepségünknek, hogy akkor, 53-ban még Krúdy neve, majdnem azt mondhatnám, tabu volt... Akkoriban nehéz volt Krúdy Gyulával foglalkozni, országosan semmiféle megemlékezés nem történt erről az évfordulóról...”

Azóta hány Krúdy-esten lehettem tanúja öregek és fiatalok lelkesedésének, Szindbád-imádó csodálatának! Megismertem a Krúdy-kultusz elbűvöltjeit, mindmegannyi Krúdy-hőst, akik Pest-Budán és az ország különböző tájain egy-egy Krúdy-regényt írnak az életükkel.

Most viszontlátom vallomásaikat, kutatásaik eredményeit a Krúdy világa lapjain.

 

Nem kritikát írok, se nem ismertetést, még csak olvasónaplót sem – a rendszeres elemzés kívül esik célkitűzésemen.

A kötetben számos, remeknél remekebb emlékezés, jellemzés sorakozik, valóságos gyöngyszemei a műfajnak.

Kiválik közülük a Füst Miláné.

Határtalan tisztelet él bennem Füst Milán minden megnyilatkozása iránt. Ez a vallomása is miniatűr remekmű, a felzaklató remekművek fajtájából. Felzaklat és ellentmondásra ösztökél.

Lényegében igazat adok neki, megfogalmazásaival mégsem érthetek egyet.

Mert mit is mond Krúdyról?

„Szóáradat.”

– Mondhatjuk, hogy zeneiség? – veti közbe Tóbiás Áron.

„Nem, nem, nem, nem. Jóleső szóáradat. Csámcsogta a szavakat és ez a csámcsogás jólesik” „... nagyon nagy csámcsogás és nagy élvezete annak, hogy beszélhet.”

Ez, (s amit a Krúdy-próza fárasztó egyhúrúságáról mond,) igaz is, meg nem is.

Krúdynak nem az egyhúrúsága, hanem a gazdagsága fárasztó, mint minden túláradó gazdagság. (Egyhúrúnak csak olyan jogon nevezhetnők, mint bárki más írót, akinek felismerhető „stílusa” van.)

Ha nem ismerném Krúdy prózáját, Füst Milán meghatározása alapján másnak képzelném el, mint amilyen.

Elfullasztó verbalizmusra gondolnék, aranyfedezet nélküli szó-inflációra, agyoncifrázott barokkos mesterkedésre, válogatás nélkül összedobált elemek amorf gomolygására, erőtlen szóbűvészkedésre, ami oly gyakran fölkísért az irodalomban (s erőtlenebb oldalain talán Krúdyban is).

De az igazi Krúdy nem ez! Az igazi Krúdy olyan tömör, olyan kötött, mint a szabad-vers. Locsogásnak, pongyola elereszkedésnek nyoma sincs benne. Hanyagnak látszó sorait is ökonomikusán, hosszan elkanyargó mondatait is ,,a két pont közötti legrövidebb út” elve szerint, a fölkísértő káoszon diadalmaskodva, határozottan kihallható belső terv szigorának engedve alkotja. Véletlen jelzői, hevenyészett hasonlatai villámfénnyel világítanak – eleve kétséget támasztva, hogy vajon igazán véletlen és hevenyészett-e Krúdyban, ami annak látszik?

Szavai nemcsak hogy zenévé rendeződnek (amit Füst Milán kétségbe von), hanem a szavak zenéjét a képek, a képekét a jelképek adekvát ritmusa kíséri s a hármas vonulat mindegyike hitelesíti a másikát is és az általuk kifejeződő (belső) valóságot is. Gondosan kitervelt, míves gonddal esztergált próza ez s ha később föl is lazul a szabad asszociációk irányában (amit annyira szeretünk Krúdyban!) – soha nem válik öncélú, értelmetlen, üres szóhalmozássá. (Mennyi szellemesség, irónia, gondolat- és szó-ötvöző bravúr rejtezik a részleteikben még ott is, ahol az: egészet fáradtabbnak érezzük!)

Azt hiszem, ezzel Krúdy – Füst Milán emlegette – „koncepciótlanságát” is kétségbevontam.

Krúdy nem intellektuális író a szónak par excellence értelmében, de a magaszabta határokon belül intelligens. Semmiesetre sem hiszem azt, hogy csak ösztönösen alkotott, – bár zsenije olyankor is megsegítette, amikor egy csak-okos embert cserbenhagyott volna a tudománya.

 

Elkésett romantikus-e Krúdy, aki ifjúságának olvasmány-élményeit (elsősorban Puskin Anyeginjét) élte újra írás közben; szimbolista, aki elfátyolozva, távoli célzásokban vallott koráról; vagy utolérhetetlen realista, aki minden idegszálával a tapintható jelenben gyökeredzett?

A könyvben mindhárom változatra van bizonyíték. És ellenbizonyíték is van, jeléül annak, hogy a zsenit nem könnyű egy ilyen vagy amolyan címkéjű katalógus-fiókban elhelyezni.

Vonatkozik ez arra az életrajzi ellentmondásra is, hogy vajon halkszavú, tapintatos, másról soha rosszat nem mondó, sőt még csak nem is gondoló úriember volt-e Krúdy, (mint egyesek állítják), vagy éppen ellenkezőleg, üveget törő, garázda, kötekedő lump, (mint mások állítják).

A kötetben közölt dokumentumok fényt vetnek természetének kettősségére.

Elég csak levelezésére, s a hozzá írott (női) levelekre hivatkoznom.

Az egyik könyörgő levélben („... kérlek tehát összetett kézzel kedves Gyulácskám”) olvasható: „... nyomorék vagyok, azért is nem bírom soká a strapát, mert fájnak a lábaim azóta mindig, mióta leugrottam miattad az emeletről.”

Még merendítőbb szűkszavúságában anyja levele, a Baumgarten-díj után:

„Kedves fiam Gyula hogyvagy nem vagy mán beteg? a szerencse Pészbül énis kérek egy keveset, úgysem kaptam még tüled sohasem semit kügy nagy szükségem van rá szerető anyád.”

S gondoljuk csak meg: a címzett a világ leggyöngédebb, álomból, gyerekkorból felsajgó szavait írta az N. N.-ben az édesanyjáról s hányszor, hányféleképpen zokogta-sóhajtotta el könyveiben a magukra hagyott szeretők gyászát, vergődését!

Íme, megint egy ellentétpár. S mennyi lenne még, szinte vég nélkül!

 

A Krúdy világa címével teljességet ígér s ha nem is éri el, erősen megközelíti a lehetetlent – egy nagy író belső világának pontos feltérképezését. Számos fehér foltot eltűntet, sok homályos szögletet megvilágít, életrajzi adatok és alkotás mágneses terében csaknem mindent a helyére tesz – előmozdítja az életmű fokozottabb megértését.

Reméljük, folytatása következik – hiszen Tóbiás Árontól és a Grundig-magnetofontól telik még, viszont a barátok – Krúdy, Móricz, Kosztolányi, Nagy Lajos,. Babits, Tóth Árpád, Juhász Gyula barátai – sorra elköltöznek.

 

(Kortárs, 1965/6. 976-979. p.)