Krúdy-relikviák nyomában

Valószínűleg sokan akadnak Krúdy Gyula olvasói közül olyanok, akik nem tudják, hogy a nagy író gyermekkorának tanúi, jelesül asszony-hugai életben vannak még, Nyíregyházán laknak s csak nemrég, 1944 őszén halt meg édesanyja is, a drága nagyasszony, akit Krúdy novelláiban «szent-anyám»-nak nevez a találékony fiúi szeretet.

Hosszú évekig magam is gyanútlanul jártam-keltem szinte naponként a házuk előtt és nem is sejtettem, hogy csak be kellene kopognom az ablakon és Annak az arca jelenne meg előttem, aki legkedvesebb íróm bölcsője fölé hajolt egykoron. Pedig én semmi pénzért nem adtam volna, ha megismerhetem Krúdy atyafiságát, kutattam is utána állandóan, de senki nem tudta megmondani, hogy hol — merre akadhatnék a nyomára? Mindössze csak homályos mende-mondák kerültek a fülembe a nevezetes famíliáról, de azok olyanok voltak, mint amilyenek általában lenni szoktak a legendák: se helyük, se idejük nem volt — hitelük még kevésbé. Akármelyikőjük után indultam el, csakhamar beláttam, hogy ismét félrevezettek és még annyira sem boldogulok, mint annak előtte. így be kell érnem azzal az egyetlen Krúdy-val, aki a Morgó-temető egyik dombja alatt porladozott, ha hinni lehetett sírköve feliratának, mely többek között azt is elárulta, hogy a megboldogultat, amíg élt, Krúdy Kálmánnak hívták és ötvenegynéhány éves korában valamilyen városi tisztségből szólította őt el a halál. Ennek a néhai való jó Krúdy Kálmánnak a hantjára azután elég gyakran ráültem egy-egy Krúdy-kötettel a kezemben s rendszerint fel sem álltam onnan, míg az egészet végig nem olvastam. Ekként legalább urambátyám is értesült halhatatlan unokájáról, akit az életben úgysem igen ismerhetett.

Ezzel vége is volt személyes Krúdy-kapcsolataimnak, egészen a felszabadulás utánig. Akkor, mint újságíró, újra visszakerültem Budapestről Nyíregyházára. Egy napon felkeresett a szerkesztőségben Krúdy Ilona, 48-as honvédszázados özvegye, az író nagynénje és arra kért, társadalmi úton kezdeményezzek gyűjtést felsegélyezésére. Tőle tudtam meg, hogy Krúdy asszony-testvérei a Közép-utcában laknak, édesanyját, aki néhány hónappal azelőtt hunyt el, szintén onnan temették.

Dr. Merényi Oszkár egyetemi magántanár barátommal, a neves Berzsenyi-kutatóval kerestem fel a megadott címet. Két egyforma, kívül kávébarnára festett, alacsony ház, mindkettőnek a kapuja zárva. Az utca csendes, sehol nem láttunk egy élő lelket. Vasárnap délelőtt volt. Végre hosszas kopogtatás után óvatosan megnyílt az ablak. Idősebb hölgy ijedt feje jelent meg a pár centiméternyi nyílásban. Megmondtuk, hogy kik vagyunk és kiket keresünk. Az asszonyság bizalmatlanul fogadott. Még a kilétét sem akarta elárulni. Később tudtuk meg, hogy Krúdy Gyula fiatalabb húga. Mint kiderült, újságírók már többször rászedték, valótlanságokat írtak róla és megígérték, hogy segélyt szereznek a számára, amit azután nem teljesítettek. Ezért volt bizalmatlan. Bizalmatlansága később sem oldódott, nem hívott beljebb bennünket, csak az ablakon keresztül tárgyalt velünk. Elmondta, hogy Krúdy Pestre kerülve, nem maradt szoros érintkezésben az otthoniakkal, így ők elsősorban csak gyermekkoráról tudnak.

– De azért elég gyakran váltottunk levelet később is, míg csak meg nem halt szegény Gyula.

– Hol vannak azok a levelek?

– Fenn vannak a padláson.

– Mennyi lehet belőlük?

– Több paksaméta... Hiszen egy életen keresztül egyre csak gyűlt...

– Meg lehetne tekinteni?

– Hát... most nem... fel van dúlva a padlás... mi elmenekültünk a harcok elől, idegenek voltak a lakásba, de mit akarnak az urak?... Miért is nem jön már haza a lányom a templomból?...

Amikor észrevette, hogy menni készülünk, valamennyire megnyugodott. Beszédesebb lett és egy fényképet is előhozott. A kép a négyéves Krúdy Gyulát ábrázolja. Eltátott szájjal néz bele a lencsébe, az akkori idők divatja szerinti, térden alul érő rövidnadrágot visel. A nyakában masni van. Mi szerettük volna legalább ezt a fényképet megszerezni, de hát erről szó sem lehetett. Dolgunk végezetlenül jöttünk el. Később is tettünk még néhány próbát, de ha lehet, még kevesebb szerencsével. Most már egyáltalán nem is jelentkezett senki kopogtatásunkra.

Krúdy-rajongók! Krúdy-kutatók! A nyíregyházi Krúdy-házban kincsek vannak elrejtve, esetleg írásbeli hagyaték formájában (végül is nem sikerült megtudnom, hogyan is állunk azokkal a levelekkel?) — de egészen bizonyosan szájhagyomány formájában. Képzeljük csak el, mit nem adnának a franciák, ha megszólaltathatnák Francoiset, Prousték öreg cselédjét, a nagy emlékező gyermekkorának hiteles szemtanúját. Íme, a másik nagy emlékező zsenge éveinek őrizői bárki számára elérhetők és kikérdezhetők — legalábbis még bizonyos ideig. Csak gyengéden módot kell rá találni és beszélnek azok, akikkel nagyrészt együtt élte át első tizenöt-tizenhat évét, szinte összes emlékeinek kincsesbányáját.

Hogy a mű a fontos? Igen, kétségtelenül, a mű sokkal fontosabb. De azért bennünket az alkotó személye is érdekel, nemcsak műve. Arról nem is beszélve, hogy itt nagyon fontos adatokat lehet találni a mű teljesebb megértéséhez és értékeléséhez is. Fel tehát! És több szerencsét, mint nekem volt.

RÁKOS SÁNDOR

(Új Idők, 1948/25. /június 19./ 426. p.)