Isten hozta, Krudykám

Írta Rédey Tivadar

Életfogytiglan megőrzőm emlékezetem­ben: mikor, hol és hogyan ismertem meg évszázadunk kezdőszakának akkor még fiatal, de már másfél évtizede kedvelt és becsült nevű íróját, Krudy Gyulát. A «megismerés» itt nem novelláira, regé­nyeire vonatkozik, hanem személyére, az — emberre.

Mikor történt? 1912-ben, Szindbádjai megjelenésének évében.

Hol? A Népszínház-utca 22. számú há­zában, Kiss Józsefnek, «A Hét» bálványozott szerkesztőjének otthonában. Akkortájt én, akit nagylelkű íróvá-avatónk már öt esz­tendővel azelőtt beiktatott hetilapjának ifjú lírikusai közé, rendkívül sűrűn léptem át lakása küszöbét, két okból is: vagy egy-egy új verskéziratom átnyújtása végett, vagy pedig a «szerkesztő bácsi» szép magánkönyvtárának rendezgetése céljából, mert ezt — mint kezdő könyvtári tiszt­viselőre — rám bízta.

Egy hételeji délutánon éppen legfrissebb költeményem néhány ritmikai zökkenőjének simítgatásával foglalkoztunk a házi­gazda nagy, majdnem képszalonszerű szo­bájában. Ő — mint mindig — széles heverő-díványán feküdt, én meg a látogatói­nak szánt karosszékben ültem, a felém nyújtott dobozból pompás, arany végű ciga­rettákat szopogatva.

Közben megszólalt a lakásajtó csengője s rá nyomban benyitott hozzánk a szoba­leány:

— Krúdy úr van itt.

— Bocsássa be! — utasította szerkesztő urunk.

Izgatottan lestem «vendégtársam» belé­pését: az eddig csak nyomtatásból ismert jeles tehetséget, most végre majd látásból, «küllemében» is megismerhetem.

Halk kopogtatás után megnyílt az ajtó és résében megjelent egy káprázatosan ma­gas (szinte két méter körüli), daliás ter­metű, hitelesen magyar fejű fiatal férfi. Hódolón mértem végig tekintetemmel.

Ugyanakkor a közismerten parányi test­alkatú, költőnek nagy, de embernek törpe Kiss József (aki egyik remek versében önmaga is a «gnómok» köréhez csatlako­zott) fekvő-pamlagáról talpraállva, előretartott kurta jobbját követve, megindult az ajtó felé s beköszöntő látogatója elé érve, barátságos hangon üdvözölte:

— Isten hozta, Krudykám!

Erre én csak óvatos gyávaságból nem reagáltam hangos kacagással, Természetesebbnek éreztem volna Krúdy ajkáról egy efféle szólást: — Köszöntőm, Gnómocskám!

Azután kézfogásukra is sor került. A vén törpének csípőmagasságban tárulkozó te­nyerébe alányúlt a vállával szinte az ajtószárny felső határát érintő óriásnak jobbkeze — «sztratoszférai» magasságból. Meg­állapíthattam: «Krudyka» ezzel bizony egy kissé rácáfolt a nevéhez csatolt kicsinyítő-képzőre.

Hármasban végül is alig félórácskát töltöttünk együtt. Krúdy átadta zsebéből kiemelt novella-kéziratát, ennek címét Kiss József azonnal beírta «A Hét» legköze­lebbre készülő számának anyagjegyzékébe.

Velem a nagy (centiméteres alapon mél­tán hosszúnak is mondható) író csak néhány szót váltott. — Te itt a lírikusok nyájához tartozol — mondotta. — Olvas­tam «A Hét»-ben Kárpáti Aurél ismerte­tését most megjelent verseskönyvedről.

— A Prizmáról — fűztem hozzá.

Erre ő viccel válaszolt:

— Prizma. Helyes. Szóval nem Kata­klizma.

Kiss József pedig rámutatva’ a tőlem imént átvett verskéziratra, így nyilatkozott:

— Az induló lírikusoknak fontos «A Hét», de «A Hét»-nek is szüksége van rájuk.

Egyéb semmi sem történt. De ennyit örökké hozzászámítok múltamhoz.

Most néhány napja a Józsefvárosban csa­varogva, először fedeztem föl a József-utca Nagykörúton belüli szakaszának házain az új, Krudy-utca jelzésű táblákat. Ezek közül már a legelsőt így üdvözöltem:

— Isten hozott, Krudykám!

 

(Új Idők, 1949/27. /július 2./ 15. p.)