Relle Pál
Akikkel találkoztam
IV. Károly koronázására együtt mentünk át Budára, a Várba. Ott álltunk a
koronázási dombnál, amikor Ferencz József ifjú utóda Szent István lobogó
palástjával, fején a nagy fejedelem koronájával felvágtatott a halomra, hogy kardjával
a „négy vágást” megtegye, annak jelképéül, hogy az országot minden támadás
elől megvédi. Az első világháború a történelmi tanunk hogy ez a szertartásos
ígéret mennyire nem teljesült. Ennek vészt jósló előjelét egyébként
megborzongva észlelték mindazok, akik a koronázási domb közelében helyezkedtek
el. A király lova ugyanis vágtában megbotlott: IV. Károly ijedtében félszegen
kapott a fején megbillent – nem elég tömören bélelt – korona után. „Rossz jel”
– rémüldöztek a közelállók; Krúdy Gyulának egyetlen arcizma sem rándult meg.
Szobor nyugalommal állt a helyén, majd egykedvűen leszólt hozzám a magasból:
– A zöld király.
Mint kártyás ember beérte ezzel a tömör hasonlattal, az írót nem
serkentette a szándék, hogy vátesi következtetést
vonjon le a groteszk pillanat baljós élményéből.
A koronázási ünnepség befejezése után én besiettem a szerkesztőségbe. Krúdy
Gyula jegenyealakja kedvenc kiskocsmája irányában tűnt el, amerre Óbudát
sejtettem...
Éjszaka 3 órakor az Otthon-körben találkoztunk újra. Keresztbevetett
lábbal, félrebillent fejjel egyik kártyaasztalnál – aludt. Az asztal sarkán egy
halom pénz hevert, látszatra gazdátlanul. Krúdyé volt. Éppen kitették a bankot
– 15 korona híján.
– Még 15 korona fut – mondta a bankár szaknyelven, a szerencsés nyerő
biztonságával.
Egy vállalkozó szellemű játékos Krúdy Gyula pénzéhez nyúlt, hogy a teljes
téthez hiányzó összeget kitegye. A rendületlenül alvó Gyula bácsi elkapta a
játékos kezét:
– Egy vasat se – jelentette ki kurtán és nyugodtan.
Mondanom sem kell, hogy a bankár nyert. Hogy történt, hogy nem, nem tudom: hajnaltájt, amikor Gyula bácsi felébredt, az
egész halom pénz eltűnt az asztal sarkáról, nem volt ott egy fillér, egy fia
bankó sem.
Csüggedten kerekedtünk fel. Négyen, akik, mint gyászkíséret csatlakoztunk
Krúdyhoz, szótlanul bandukoltunk a Nagykörút felé. A Nemzeti Színház sarkán nagyszomorúan búcsúzkodni kezdtünk. Ebben a sorsdöntő
pillanatban Gyula bácsi csak parancsolóan biccentett a fejével, valamit
hümmögött is hozzá, amiből világosan megértettük, hogy vendégei vagyunk:
reggelire, a Newyorkban.
A kávéházban, „a mélyvíz” fölé könyöklő kis erkélyen vendéglátó gazdánk
magához intette Gyula bácsit, már mint Reisz Gyulát, a nagyhatalmú főpincért
és valamit a fülébe súgott. Hogy mit, azt csak abból az erélyes mondatból
rekonstruáltuk, amellyel Krúdy Gyula a főúrnak felelt:
– Akkor nekem sem kell – hangzott a kemény válasz, ami nyilván azt
jelentette, ha a mi részünkre nincs hitel, akkor ő (Krúdy) sem kér belőle.
Aztán megint csak hümmögött valamit és fejét biccentve ránkparancsolt:
maradjunk ülve. Ő maga lustán, lassan felemelkedett helyétől és méltóságteljes
nyugalommal elindult a telefonfülke felé, ahonnan, alig egy perc múlva
ugyanolyan lassan, lustán tért vissza helyére.
Talán negyedórába sem tellett, amikor hatalmas társzekér állt meg a Newyork szélesen kitárt ablakai előtt. A szekéren díszes
és kevésbé díszes koporsók, amiket három markos legény szédítő gyorsasággal
hordott be a kávéházba. A hajnali vendégek torkán megakadt a falat a borzalomtól,
a koporsók oldalán aranyló (vagy ezüstben csillogó) kitöltetlen blankettára:
„... élt ... évet” – mindenki a saját nevét és életkorát ... hallucinálta
kéken-zölden a félelemtől és a felháborodástól. A botrány és pánik előhírnökei
hátborzongató táncra perdültek a hideg márványparketten.
Reisz bácsi, a főúr a fehér kabátos pincérek kétségbeesve rohamozták meg a
koporsószállítókat:
– Megőrültek? Mi jutott eszükbe? Koporsókat hoznak ide? Tüstént vigyék
vissza! ...
– Viszi az ördög, – felelték a legények –, örülünk, hogy leraktuk...
Iderendelték, hát ittmarad, kész, punktum.
– Mi az, hogy iderendelték? Ki rendelte ide?
– A nagyságos Krúdy Gyula író úr.
Rohant erre Reisz bácsi, meg hanyathomlok az
egész pincérhad Gyula bácsi színe elé, aki bálványmozdulatlansággal ült a
helyén. Kórusban könyörögtek:
– Drága Mester... Küldje vissza az embereket... Vigyék a koporsókat... Ne
tegye tönkre a kávéházat... Több vendég máris fizetés nélkül menekül...
Gyula bácsi egyetlen lomha kézmozdulattal mutatott ránk:
– Lesz reggeli?
– Hogyne lenne, drága Mester! Miért ne lenne? ...
Máris rendelkezett, illetve rendelt, harsányan, pattogva, olyan parancsoló
hangon, ahogyan még sohasem hallottuk Reisz bácsit, a pesti kávéházak
leghalkabb diplomatáját. Nem is egy, hanem három pincér hozta futva a reggelit:
négyünknek habos kávét, vajat, dzsemet, sonkát, szalámit, zsemlyét, fehér
kenyeret, tetszés szerint. Gyula bácsi sört reggelizett, tegnap estéről felmelegített
marhapörköltet, zöldpaprikát, rozskenyeret, utána egy vizes pohárral feketét.
Reisz bácsinak már könyörögni sem kellett. Krúdy intett a három legénynek,
a kocsist is behívta:
– Köszönöm, gyerekek – mondta. – A fuvart Reisz úr fizeti, meg a
borravalót, fejenként 5 korona. Most eridjetek,
isten veletek.
Mindegyikkel kezet szorított, aztán félrebillent fejét a tenyerébe hajtva,
lehunyta a szemét. Mi négyen, a vendégei, mosolyogva vigyáztunk álmára. Talán
most indul új útjára Szindbád... Tévedtünk. Gyula bácsi hirtelen nagyot
kiáltott:
– Fizetek!
Nem akartunk hinni a fülünknek; Reisz bácsi majdhogy összeesett a
meglepetéstől. Nem a kiáltás hangereje lepte meg, mint inkább a tartalma:
inzultusnak érezte önmaga ellen, hogy Krúdy Gyula fizetni akar, tehát pénze
van, vagyis – ő, szerencsétlen főpincér – olyan hitelt tagadott meg, amit nem
is kértek tőle. Feltevésében nyomban megerősítette az a halom pénz, mely Krúdy
Gyula zsebéből a márványasztalra domborult hanyag össze-visszaságban,
gyűrötten. Mi ámulva ismertük meg az eltűnt pénzdombot az Otthonból. Örök titok,
hogy és mikor kerülhetett az alvó Krúdy Gyula zsebébe.
Reisz bácsi megszégyenülve adta át a számlát Krúdynak. Gyula bácsi egy
pillantást vetett a cédulára és visszaadta:
– Mondtam, hogy az egészet!
Reisz bácsi újra összeadott; szorzott s a nehéz művelettől verejtékezve
átnyújtotta az egyesített számlát. Krúdy ezt is visszaadta:
– Mondtam, hogy az egészet! Cak-pak, a régit is
mind, amivel a fiúk tartoznak.
A hang erélyes volt, ellentmondást nem tűrő.
Reisz bácsi a szomszédos asztalhoz telepedett, előszedegette a régi
számolócédulákat és félórás matematikai művelet után, kicsit megszeppenve és
nagyon alázatosan átadta a végleges számlát. Krúdy az egész halom pénzt egyetlen
kézmozdulattal Reisz bácsi elé söpörte.
A többi a tiéd és a pincéreké.
Álmosan rámosolygott, lassan feltápászkodott a helyéről és lomha léptekkel
elindult a kijárat felé. Majd hirtelen megállt és visszajött asztalunkhoz.
– Nincs valamelyitöknél véletlenül 2 korona? – kérdezte.
– Konflisra kellene.
Külső segítséggel nagy keservesen összaraktuk a
kért összeget. Gyula bácsi megköszönte szépen, holnap este visszakapjátok,
mondta, a terasz előtt beült a nyitott konflisba, fejét a tenyerébe hajtotta,
lehunyta ... mi pedig róla álmodunk azóta, sok szép, színes álmot ifjúságunk
drága, könnyelmű, nagy lovagjáról.
(Konrádyné
Gálos Magda: A Newyorktól a Hungáriáig. Bp. 1965,
Minerva. 152-154. p.)