Akikkel találkoztam

Irja Relle Pál

Krudy Gyula

IV. Károly koronázására együtt mentünk át Budára, a Várba. Ott álltunk a koronázási dombnál, amikor Ferencz József ifjú utóda Szent István lobogó palástjával, fején a nagy fejedelem koronájával felvágtatott a halomra, hogy kardjával a »négy vágást« megtegye, annak jelképéül, hogy az országot minden támadás elől megvédi. Az első világháború a történelmi tanunk, hogy ez a szertartásos ígéret mennyire nem teljesült. Ennek vésztjósló előjelét egyébként megborzongva észlelték mindazok, akik a koronázási domb közelében helyezkedtek el. A király lova ugyanis vágtában megbotlott: IV. Károly ijedtében félszegen kapott a fején megbillent – nem elég tömören bélelt – korona után. »Rossz jel«, – rémüldöztek a közelállók; Krúdy Gyulának egyetlen arcizma sem rándult meg. Szobor nyugalommal állt a helyén, majd egykedvűen leszólt hozzám a magasból:

– A zöld király.

Mint kártyás ember beérte ezzel a tömör hasonlattal, az írót nem serkentette a szándék, hogy vátesi következtetést vonjon le a groteszk pillanat baljós élményéből.

A koronázási ünnepség befejezése után én besiettem a szerkesztőségbe, Krúdy Gyula jegenyealakja kedvenc kiskocsmája irányában tűnt el, amerre Óbudát sejtettem ...

Éjszaka 3 órakor az Otthon-körben találkoztunk újra. Keresztbevetett lábbal, félrebillent fejjel egyik kártyaasztalnál – aludt. Az asztal sarkán egy halom pénz hevert, látszatra gazdátlanul. Krúdyé volt. Éppen kitették a bankot – 15 korona hijján.

– Még 15 korona fut – mondta a bankár szaknyelven, a szerencsés nyerő biztonságával.

Egy vállalkozó szellemű játékos Krúdy Gyula pénzéhez nyúlt, hogy a teljes téthez hiányzó összeget kitegye. A rendületlenül alvó Gyula bácsi elkapta a jártékos kezét:

– Egy vasat se, – jelentette ki kurtán és nyugodtan.

Mondanom sem kell, hogy a bankár nyert.

Hogy történt, hogy nem, nem tudom: hajnaltájt, amikor Gyula bácsi felébredt, az egész halom pénz eltűnt az asztal sarkáról, nem volt ott egy fillér, egy fia bankó sem.

Csüggedten kerekedtünk fel. Négyen, akik, mint gyászkíséret csatlakoztunk Krúdyhoz, szótlanul bandukoltunk a Nagykörút felé. A Nemzeti Színház sarkán nagyszomorúan búcsúzkodni kezdtünk. Ebben a sorsdöntő pillanatban Gyula bácsi csak parancsolóan biccentett a fejével, valamit hümmögött is hozzá, amiből világosan megértettük, hagy vendégei vagyunk: reggelire, a Newyorkba.

A kávéházban, »a mélyvíz« fölé könyöklő kis erkélyen vendéglátó gazdánk magához intette Gyula bácsit, már mint Reisz Gyulát, a nagyhatalmú főpincért és valamit a fülébe súgott. Hogy mit, azt csak abból az erélyes mondatból rekonstruáltuk, amellyel Krúdy Gyula a főúrnak felelt:

– Akkor nekem sem kell – hangzott a kemény válasz, ami nyilván azt jelentette, ha a mi részünkre nincs hitel, akkor ő (Krúdy) sem kér belőle. Aztán megint csak hümmögött valamit és fejét biccentve ránkparáncsolt: maradjunk ülve. Ő maga lustán, lassan felemelkedett helyéről és méltóságteljes nyugalommal, elindult a telefonfülke felé, ahonnan alig egy perc múlva ugyanolyan lassan, lustán tért vissza helyére.

Talán negyedórába sem tellett, amikor hatalmas társzekér állt meg a Newyork szélesen kitárt ablakai előtt. A szekéren díszes és kevésbé díszes koporsók, amiket három markos legény szédítő gyorsasággal hordott be a kávéházba. A hajnali vendégek torkán megakadt a falat a borzalomtól, a koporsók oldalán aranyló (vagy ezüstben csillogó) kitöltetlen blankettára: »... élt ...évet« – mindenki a saját nevét és életkorát halucinálta kéken-zölden a félelemtől és a felháborodástól. A botrány és pánik előhírnökei hátborzongató táncra perdültek a hideg márványparketten. Reisz bácsi, a főúr és a fehér kabátos pincérek kétségbeesve rohamozták meg a koporsószállítókat:

– Megőrültek? Mi jutott eszükbe? Koporsókat hoznak ide? Tüstént vigyék vissza!...

– Viszi az ördög, – felelték a legények – örülünk, hogy leraktuk.... Iderendelték, hát ittmarad, kész, punktum.

– Mi az, hogy iderendelték? Ki rendelte ide?...

– A nagyságos Krúdy Gyula író úr.

Rohant erre Reisz bácsi, meg hanyathomlok az egész pincérhad Gyula bácsi színe elé, aki bálványmozdulatlansággal ült a helyén. Kórusban könyörögtek:

– Drága Mester... Küldje vissza az embereket... Vigyék a koporsókat... Ne tegye tönkre a kávéházat... Több vendég máris fizetés nélkül menekült...

Gyula bácsi egyetlen lomha kézmozdulattal mutatott ránk:

– Lesz reggeli?

– Hogyne lenne, drága Mester! Mért ne lenne?...

Máris rendelkezett, illetve rendelt, harsányan, pattogva, olyan parancsoló hangon, ahogyan még sohasem hallottuk Reisz bácsit, a pesti kávéházak leghalkabb diplomatáját. Nem is egy, hanem három pincér hozta futva a reggelit: négyünknek habos kávét, vajat, dzsemet, sonkát, szalámit, zsemlyét, fehér kenyeret tetszés szerint. Gyula bácsi sört reggelizett, tegnap estéről felmelegített marhapörköltet, zöldpaprikát, rozskenyeret, utána egy vizes pohárral feketét.

Reisz bácsinak már könyörögni sem kellett. Krúdy intett a három legénynek, a kocsist is behívta:

– Köszönöm, gyerekek – mondta. – A fuvart Reisz úr fizeti, meg a borravalót, fejenként 5 korona. Most eridjetek, isten veletek.

Mindegyikkel kezet szorított, aztán félrebillent fejét a tenyerébe hajtva, lehunyta a szemét. Mi négyen, a vendégei, mosolyogva vigyáztunk álmára. Talán most indul új útjára Szindbad ... Tévedtünk. Gyula bácsi hirtelen nagyot kiáltott;

– Fizetek!

Nem akartunk hinni a fülünknek; Reisz bácsi majdhogy összeesett a meglepetéstől. Nem a kiáltás, hangereje lepte meg, mint inkább a tartalma: inzultusnak érezte önmaga ellen, hogy Krúdy Gyula fizetni akar, tehát pénze van, vagyis – ő, szerencsétlen fő pincér – olyan hitelt tagadott meg, amit nem is kértek tőle. Feltevésében nyomban megerősítette az a halom pénz, mely Krúdy Gyula zsebéből a márványasztalra domborult hanyag össze-visszaságban, gyűrötten. Mi ámulva ismertük meg az eltűnt pénzdombot az Otthonból, örök titok, hogy és mikor kerülhetett az alvó Krúdy Gyula zsebébe.

Reisz bácsi megszégyenülve adta át a számlát Krúdynak. Gyula bácsi egy pillantást vetett a cédulára és visszaadta:

– Mondtam, hogy az egészet! Reisz bácsi újra összeadott, szorzott s a nehéz művelettől verejtékezve átnyújtotta az egyesített számlát. Krúdy ezt is visszaadta:

– Mondtam, hogy az egészet! Cak-pak, a régit is mind, amivel a fiúk tartoznak.

A hang erélyes volt, ellentmondást nem tűrő.

Reisz bácsi a szomszéd asztalhoz telepedett, előszedegette a régi számolócédulákat és félórás matematikai művelet után, kicsit megszeppenve és nagyon alázatosan átadta a végleges számlát. Krúdy az egész halom pénzt egyetlen kézmozdulattal Reisz bácsi elé söpörte.

– A többi a tiéd és a pincéreké. Álmosan rámosolygott, lassan feltápászkodott a helyéről és lomha léptekkel elindult a kijárat felé. Majd hirtelen megállt és visszajött asztalunkhoz.

– Nincs valmelyitöknél véletlenül 2 korona? – kérdezte. – Konflisra keltene.

Külső segítséggel nagy keservesen összeraktuk a kért összeget. Gyula bácsi szépen megköszönte, holnap este visszakapjátok, mondta, a terasz előtt beült a nyitott konflisba, fejét a tenyerébe hajtotta, lehunyta ... mi pedig róla álmodunk azóta, sok szép, színes álmot ifjúságunk drága, könnyelmű, nagy lovagjáról.

(Világ, 1947/686. /szeptember 14./ 4. p.)