Krúdy Gyula elfeledett könyve
a Fejér megyei termelőszövetkezetekről

„Fehérvári könyv. — Termelőszövetkezet Fejér megyében”— ez a Közoktatásügyi Népbiztosság kiadásában 1919-ben Budapesten megjelent 24 oldalas riportkönyv eddig sem volt ismeretlen a proletárforradalom történetének kutatói előtt. A szerző neve nincs feltüntetve és külsőre ez a kiadvány semmiben sem tér el a Tanácsköztársaság alatt megjelent hasonló felvilágosító iratoktól, például a Somogy megyei termelőszövetkezetekről szóló brosúrától. Aki a proletárforradalom parasztpolitikáját vizsgálja, hasznos adatokat talál benne, különösen a könyvecske utolsó lapjain, melyek néhány, a Fejér megyei latifundiumok szocializálására vonatkozó egykori rendelet szövegét is eredetiben őriztek meg számunkra. Az adatgyűjtő történész legfeljebb azon csodálkozik el, honnan a brosúra szerzőjének — ki egy helyen „hírlapíró”-ként nevezi meg magát — képekben gazdag, mondatszerkezeteiben, fantáziája bőségében kiváló tollú íróra valló, sodró erejű stílusa.

Negyven esztendő után most

fény derült e titokzatosságra:

a riportkönyv szerzője Krúdy Gyula, e századi prózaírásunk egyik legeredetibb tehetsége. Az egyik nyomravezető: az Országos Levéltárban őrzött tanácsköztársasági irattár. Az évforduló alkalmából új lendülettel megindult kutatás folyamán adatra bukkantak, mely szerint Krúdy Gyula a Fejér megyei termelőszövetkezetekről írt irodalmi riportot. A másik: maga a névtelen brosúra, mely — ha azt ennek az adatnak a birtokában új szemmel vizsgálva vesszük a kezünkbe — már az első oldalak, sőt első sorok olvasása közben önmagában is bizonyít: ezek a jelzők, gazdagon áramló képsorok, jellegzetes mondatóriások csakis Krúdytól származhatnak, és most már azon csodálkozunk, miért nem vettük ezt észre hamarabb? Ragadjunk ki egy Krúdy stílusának ismerői előtt félreérthetetlenül árulkodó mondatot:

Papok kámzsájába, telhetetlen zsákjába, grófok unatkozó, áruló kastélyába, zsidók furfangos számításaiba, görbe üzleti könyveibe, urasági cselédek, kántorok, tiszttartók zsíros, boros kamrájába, a vaslakatokkal lezárt magántulajdon világába: benyúlt a proletárkéz. Nem is kéz, hanem ököl. (11. old.)

Vagy íme egy másik, az előbbinél is sajátabban, eredetibben „krúdys” körmondat:

Moziszinészt mímelő ifjú grófok futtatták lovaikat, öltöztették ringy-rongyaikat, öreg mágnások vették drága pénzen a gyomor-rákot, savanyúvíz-szagú vén bárók böffögtek, ifjú kontesszek kutyát kínoztak, vén főúri hölgyek rózsaleányt neveltek, ledér táncosnők homlokon rúgták a dolgozókat, püffedt cselédhad hentergett bűnösen, alávalóan vakított a gyémánt, piros selyemből rikított a romlottság és a kéj: — amit ezeknek a hűséges földeknek a termésén vettek évről évre... (2. old.)

Nem kell messzire keresgélnünk Krúdy könyvtárt kitevő életművében, hogy a fentiekhez szerkezetben, ritmusban, sőt mondanivalójában is hasonló példát találjunk. A Magyarország című lap 1919. április 9-i számában A gyalogúton címmel jelent meg egy aláírt tárcája, hol a következő sorokat olvashatjuk:

Miért búsulnék az egész elmerült világ után, amelynek fogatairól sár freccsent a kabátomra, páholyaiból elutasítóan fénylett a fülbevaló és a szem, magasan repülő paradicsommadarai legfeljebb a kalapomat szemetezték be; dologtalan gazdagsága, bankár-elbizakodottsága, seregély-ostobasága, tétlen parfömje, bágyadt selyme, aluszékony közömbössége, másvilágból való gőgje, cudar gúnyja, bitang nemtőrődömsége, ledér raffináltsága és agyalágyult röheje: — mindig-mindig csak erre a napra, a maira és a következőkre, a megaláztatásra, a proletár-pofonra látszott várakozni.

Az előbbieknél is kézzelfoghatóbb bizonyítékokat szolgáltat Krúdy szerzősége mellett, ha aláírt cikkeiben és a névtelen brosúrában szereplő csaknem vagy teljesen egészében

azonos képeket, jelzőket,

szókapcsolásokat vetjük egybe. A névtelen brosúrában szereplő „konteszek kutyát kínoznak” kifejezést A gyalogúton című Krúdy-cikkben így látjuk viszont: „kutyát kínoz a grófnő”. A névtelen könyvecske szerzője megállapítja: „A kastélyokban... a grófnék szegények, oly véghetetlenül unatkoztak, hogy én mindig sajnáltam őket...” és kérdezi: „Vajon miről gondolkoznak?” A gyalogúton-ban Krúdy is kérdez: „Sajnáljam talán a ... kastélyokat? Vajon mit csinálnak ezekben a kastélyokban?” A brosúra 1. oldalán így jellemzi az ismeretlen szerző Székesfehérvárt: „A szenteknek és hősöknek nevezett Árpád-királyokat koronázták itt... Halott királyok feküsznek porráválottan kőkoporsóikban.” Új történelmet kell írni címen Krúdy aláírásával találunk egy cikket a Magyarország 1919. március 30-i számában, benne a következő sorok: „Királyszobrokat kell ledöntenünk, hogy meglássuk, mennyi a fűrészpor odabenn? ... szentek és hősök ravatalán összekulcsolt kézzel fekvő eszményképeket kell levetkőztetni.”

A brosúra 9—10. oldalán a szerző a munkáshatalom győzelme óta elcsendesült dzsentrik, katonatisztek egykori gazdálkodásáról, kötekedéseiről, duhajkodásáról, dolgozó embereket, cigányokat, vigéceket pofozó, megalázó pökhendi fölényéről, verekedő, párbajozó kedvéről elmélkedik. Pontosan ugyanezt teszi Krúdy Gyula a dunántúli fogadókról szólva a Pesti Futár 1919. május 16-i számában. „Monokli”, „gentri”, „krakéler”, „jámbor vigéc”, „párbajkódex”, „duhajkodás”, „pulykahangú rikácsolás” — sorolhatnánk még — szó szerint mindkét írásban feltalálható. — „A különböző Sasokban és Koronákban az életveszélynek többé híre hamva sincs... Behúzott nyakkal sompolyog a krakéler. A párbajkódexre nincs szükség”. — így fejezi be Krúdy a cikkét. „A Fehér Sasban... ma más világ van... a betyár-életnek, magyar marakodásnak, úri fennhéjázásnak végképpen befellegzett ... egyetlen affér sem fordult elő, mióta a munkásdirektórium parancsol a városban” — jegyezte fel Székesfehérvárról a brosúra „ismeretlen” szerzője.

Folytathatnánk még hosszan a párhuzamokat...

Ugy hisszük azonban, már az eddigiek is meggyőzően bizonyítják, hogy az anonim brosúra szerzője csakis Krúdy Gyula lehet. Arra, hogy a proletárforradalom idején vállalt megbízatást, ő maga is szolgáltatott később adalékot. 1925-ben megjelent A tegnapok ködlovagjai című gyűjteményében egyhelyütt felemlíti, hogy Kun Béla személyes felkérésére ment a Dunántúlra írói tapasztalatokat gyűjteni. A tanácsköztársaság alatti sajtóban három névvel jelzett cikket is találunk a Dunántúlról: az egyik, a fogadókról szóló (idézett) cikke miatt valóságos hadjáratot indítottak az ellenforradalom felülkerekedése után Krúdy ellen, pedig ő a fehérterror dühöngése idején néhány „önvédelmi” cikkével igyekezett menteni magát, hogy ne kerüljön a „kommunizmusban kompromittált” írótársai sorsára. De már ez az egyetlen 1920-ban felfedezett írás elegendő volt, hogy a „nemzeti hűtlenség” bűnében marasztalják el, hogy „teljességgel tehetségtelen”, s „biedermeyer-limonádé író”-nak bélyegezzék, a Petőfi Társaságból kiebrudalják, a Kisfaludy Társaságba való felvételét elutasítsák a „nemzeti” irodalom képviselői.

Számunkra különös

öröm ez a felfedezés,

mely újabb adalékkal gazdagítja a szociális eszmék iránt fogékony Krúdynak az arcképét, — egyszersmind újabb értékes dokumentummal a Tanácsköztársaság irodalmát. Az 1919-es termelőszövetkezetekről szóló irodalomból eddig csak Móricz Zsigmond riportjait tartottuk számon. Ezután felemlíthetjük e századi prózánk másik jelesét: Krúdyt is. És hogy lássuk, mennyire tudatában volt annak, hogy történelmi pillanatokat örökít meg tollával, zárszóul idézzünk még egy részletet a könyvecskéből:

Jöjjön bár milliója az ellenségnek a szabaddá lett Magyarország ellen, a mai szabadságnak, emberi messzílátásnak, jövendőnek délibábját nem sötétítheti el sem a fegyverek sűrűje, sem a felkoncolt régi világ hydra-tagjainak megmozdulása. Ennek a mostani világnak sem ízét, sem javát, sem ígéretét többé nem verheti ki semmi ennek a mai nemzedéknek az emlékezetéből. Felakaszthatnak, keresztrefeszíthetnek itt mindenkit, de marad egy emberi nyelv, egy gondolat., egy híradás erről a mai Magyarországról és a szegények, a tisztességesek, a becsületesek mindig visszavágyakoznak az ígéret földjére, amely 1919 tavaszán nékik megmutattatott.

REMETE LÁSZLÓ

(Élet és Irodalom, 1959/12. /március 20./ 6-7. p.)