Réti Sándor:
Szinbád emlékét finoman erezett fehér
márványtábla őrzi az egyik óbudai kiskorcsma ivószobájának a falán:
„Itt üldögélt barátaival Krúdy Gyula.”
Dátum. Semmi más.
Ez, Szinbád sírfelirata.
Ez az öt szó olyan nemes és olyan
egyszerű, mint az a márvány, amelyre vésték. Pedig azt az epitáfiumot nem költő
írta, özvegy Kéliné, óbudai korcsmárosné vésette a kőre Krúdy Gyula
úr halálának első évfordulóján.
A márványtábla alatt hosszú zöldrefestett
asztal s ezen a nyáron is, mint a régi nyarakon öreg szerkesztők és suhanc
hírlapírók ülik körül. Négy éve, hogy egy szék az asztalfőn mindes este üresen
marad.
Öreg karosszék. Talán az egyetlen ilyen
jószág az egész korcsmában. Kopott, öreg szék, fényes a karfája a sok fogástól.
Kirí a zöldre festett, fehérlábú, rácsos kerti székek közül.
Szinbád széke, ahol ült a rubiszínű kadar
üvegje fölé könyökölve, hosszú, finom ujjaival átölelve a féligtöltött poharat.
A május rózsaszín virággal borította el az
öreg gesztenyefát. A lehulló apró szirmoktól piros a téglákkal kirakott frissen
mosott udvar.
Az öreg vadgesztenye mintha vörös
könnyeket sírna, amelyek lassan peregnek alá.
A budai kiskorcsma most is, mint minden
májusban örök szerelmesére, Szinbádra emlékezik.
Végig a hegyek lankáin az aranyló nap
érlelte édesre, égette csípősre Buda borát. A szöllők között épültek a pincék,
ahova csikorgó hidegben is érdemes volt kilátogatni kóstolóra. Vendégmarasztaló
bora volt az öreg Budának. Tokajéval vetekedett.
Nincs még nyolcvan éve, hogy a budai
hegyekben kihaltak a tőkék. A város nyújtózkodott.
A hegyek oldalában villák épültek s fenn a
tetőkön szállodák.
Nyaralók állanak régi pincék helyén és virágosgruppok
szorították ki a szeptemberre már rozsdabarna tőkéket. A pincékből korcsma
lett, korcsmákból lokál. Lokál frakkos pincérekkel
márványasztalokkal, jazz zenekarokkal. Cigány- muzsika alig hallatszik, a
sramli pedig ritkaság.
Szinbád elkerülte a divatos korcsmákat, ő az igazi budai
kiskorcsmát kedvelte. Hűséges Sancho Pansa-jával Oszkár bácsival, a
mesemondóval hosszú sétákat tett Budán, amelynek minden uccáját, minden házát,
minden kövét ismerte.
Meg-megállt egy-egy öreg kiskorcsma előtt.
Megismerték, ahogy leült az asztalhoz s rendelés nélkül
hozták kedvenc borát a félliter szemelt kadart.
Egyszer történt meg, hogy új pincér szolgálta ki az
egyik kis kurtakorcsmában. Krúdy másodmagával leült az asztalhoz s az új
pincért nézte.
A pincér érdeklődött:
– Milyen bort méltóztatik? –
Kedves, mély hangján válaszolt rá. De a pincér tovább
érdeklődött, hogy hozzon-e szódát is. Talán óhajtanak az urak valamit enni?
Vagy van-e különösebb kívánságuk? Szinbád bólintott.
A pincér leste a parancsot.
Végül Krúdy megszólalt.
– Hozzon két
bejelentőlapot is! –
——
Szinbáddal történt meg, hogy az orvosa egy napon nyugalmat
parancsolt rá. Eltiltotta az írástól, szigorú diétát rendelt s különösen
meghagyta, hogy egy csepp bort sem szabad innia.
Hogy könnyebbé tegye a dolgot elrendelte azt is, hogy
Szinbád egy csöndes budai szanatóriumba vonuljon be s ott pihenje ki magát.
Krúdy engedelmeskedett a parancsnak, befeküdt a szanatóriumba s 1—2 napig jól
tűrte a fegyelmet. Doktorok kedvesek voltak, de szigorúak, a kiszolgálás
viszont kitűnő.
A harmadik vagy negyedik napon már unni kezdte magát,
hiányzott a társasága is, Oszkár
bácsi a mesemondó, Várkonyi
Titus a szerkesztő, Kun
Andor a publicista, és Szirmay
Pista a hírlapíró.
Kiüzent a városba. Csak annyit, hogy estére
meglátogatják a Tabánt.
Az egyik tabáni kiskorcsmában várták a barátok
Szinbádot. Szinbád meg is érkezett három fiakerrel. A fiakeren vendégeit hozta,
az előkelő finom szanatórium — ápolónőit.
A szegény éjszakás nővéreknek még rosszabb dolguk volt,
mint az inspekciózó újságíróknak. Szinbád megsajnálta őket. Elvitte
valamennyit, hogy megmutassa nekik az igazi Tabánt.
Másnap aztán kiköltözött a szanatóriumból.
——
A városrendezés megölte a Tabánt ezer kis kurtakorcsmájával, virágos kis
udvaraival. A színes abroszos kis asztalokat kocsikra rakták, hogy majd más
udvarokon állítsák fel.
A Gellért-hegy lankáin a színes lampionok már nem
világítanak,
eltűntek a kis girbe-gurba utcák és az óriási park, amely a Tabán helyén
egyszerre kivirágzott, valóban gyönyörű és pompás s remekbeépült az a néhány
villa is, amelyet a Tabán halála óta emeltek. Mégis olyan szomorú ez.
Olyan, mint egy szép virágos temető.
Híresek voltak ezek a régi tabáni kiskorcsmák, átutazó fejedelmek ültek
pirosabroszos, kecskelábú asztaloknál és VII. Eduárd angol király is
walesi herceg korában, amikor Pesten járt Szapáry Pali gróf
társaságában, itt kóstolgatta a magyar kadarkát.
Az egyik öreg korcsma még öregebb gazdája, nem ritkán mesélt a királyi
vendégekről. Akkor még pikkolófiú volt, amikor ott állt a későbbi angol király
asztalánál. A borravalót, amit akkor kapott, eltette emlékbe.
Szinbádnak is mutogatta.
Francia arany volt, Napoleon képével.
Az egyik újságíró, aki az asztalnál ült, megforgatta az aranyat. Aztán
visszaadta az öregnek.
– Ezt még én
verettem...
——
Elvetődött gyakran a Krisztinába is, ahol a halászcsárdák állottak
akkoriban. Ezekben a korcsmákban a dunai halászlét főzték, frissenfogott
halakból.
És a budai halászlé vetekedett a szegedivel.
Éjféltájt indultak nagy dereglyével a halászok neki a Dunának. Ha
szerencséjük volt, hajnalra már gazdag zsákmánnyal tértek haza, a kivetett
hálót az izmos dunai legények alig tudták behúzni a csónakba.
A hajnal ott találta még Szinbádot és barátait a Krisztina
halászkorcsmájának muskátlis udvarán és a korcsmárosné, hogy kedveskedjen a frissen
fogott pontyból, csukából, paprikásremeket készített a vérvörös kadarka mellé.
Az újságírók közül sokan a redakciókból egyenesen Budára hajtattak, hogy
résztvegyenek a hajnali lakomán. Az újdondász, aki nem ismerte a szokásokat, rosszgyomrú
pesti fiú volt, sonkát rendelt. Szinbád hallgatott, majd egy ujjal
visszaintette a pincérgyereket:
– Hiába mégy, megnéztem a hálót, csak
pontyot fogtak meg csukát, sertést egyet se. –
——
Szinbád azért mégis Óbudát kedvelte a legjobban. Itt lakott és megértette a
szomszédokat, akik között volt olyan is, hogy százéves korában még egyszer sem
volt Pesten.
Szinbád gyakran mondogatta:
– Mit is keresne ott. –
Gyakran járt Kéliné híres
korcsmájába, leült a virágzó vadgesztenyefa alá s hallgatott. Ilyenkor, ha ismerősök
fordultak meg az asztalánál, szó nélkül üldögéltek, nem zavarták Szinbádot.
Az utolsó éjszaka is ott üldögélt, aztán felállt s nagy léptekkel a hatalmas zöld
kapu
felé indult.
A macskaköves utcákon a Lajos-utca felé ballagott haza, Gyertyafénynél olvasgatott.
Másnapra már üresen állott a karosszék.
Az ivószobában nagy csendesség volt.
Szinbád meghalt.
A falon, az ivószoba falán egyszerű fehér márványtábla.
„Itt üldögélt barátaival Krúdy Gyula”.
Május volt akkor, május van ma is.
Az öreg vadgesztenyefáról piros virágok hullanak alá.
(Budapesti Napló, 1937/5-6. 342-345. p.)