ARCKÉPKISÉRLET KRUDY GYULÁRÓL

 

Tíz éve alig múlhatott, hogy a hírbe került Krudy Gyula bús elhagyatottságban éldegélt itt a fővárosban.

Szeretem a sorsomat, hogy én ekkor voltam vele a legsűrűbben, szembefordultan a rámeredő közönnyel, a csöndes, de gőgös jóérzéssel, ritka szép emberpéldány az én elhanyagolt barátom. Nehéz függönyök nyílnak most az idézésre ...

elkeseredett söntések gőzölögnek a téli emberektől, kavart-kevert italoktól, hajnali szobák tárulnak mákonyos berendezéssel, a homályvilágításban olyan hosszú sorakozással, hogy az alagút elér ide, tévelygő hozzám, kimelegszik a kicsi sarok, ahol két nem igen társalgó ember a szót fűzi, ízlelve váltogatja és nevetgélő történeteket hallok furcsa magyarokról, Podolin-ország titokzatosságairól, nem vigyázatos, forró fejünkre aztán ráfú a kárpáti szél, szíves fülünk alatt megcsörren a cinterem és olajbazárt bandériumvezetők között felbukkan s perlekedik a pesti könyvügynök, szeparés rejtőhelyen romlott cigány gyereskedik és engedéllyel és szemlehunytan a maga nótáit zenélgeti, szomorkásan enyhe a tivornyás éghajlat, dörmögő cimborák lassú buzdulással az énekhangjukat szellőztetik és porladó öregektől elszerzett dalok tereferélnek egymással a hosszú beszédek helyett, éjszakás utcák sötét szőnyegén két vándorló lépeget a cél felé, a cél a csábos bizonytalanság, a serkentő az álombeli páva, mely nyitogatja már lila legyezőjét az ég alján és könnyű derengésben esküdt hallgatással két zarándok üdvözli a hajnali hallgatást ...

néma, viharzó, fáradt, zengő képei férfiifjúságomnak és Krudy Gyula vállaira még nem helyezték rá a megtalált Hamupipőke messzi sugárzó palástját.

 

*

 

Gúnyos magyar élet! Krudy Gyula föltámadása nem az irodalommal kezdődik. Egy elvadult hajnalon, kiszivattyúzott nők girlandjában, pattanó arcú férfiak sűrűjében, nehéz borok útvesztőiben és a parfüm, dohány, lomha vágynak párázatában Krudy Gyula összeütközött egy huszárkapitánnyal. A halk Krudy kinyújtózott mint a párduc, markolatos kard dolgozott a tisztátalan levegőben, kard, huszár a Krudy izmai között és utána egy dekoratív hatású párbaj, fáradt, cinikus, restült, félős újságírók közül dobbant föl a gátra a legcsöndesebb, hajlott figurájából kifeszült az atléta, a hatvágás ódon romantikája villant át a porond levegőjén s unatkozó újságírók izgult képzeletén, Krudy Gyula az ifjú és felejtett író, egy heroikus és dühítően humoros párbaj vaksi verőfényében került a figyelem elé. A Kinizsi-haragosság, a mareona muszáj segítette meg Krudy Gyulát és nem az irodalom, idáig is ugyanaz a ritka író volt, amilyennek a közönség később megismerte, kéziratai, a beszélyek, cikkelyek csak szaporán megjelentek, mint ez idő tájt, társai a szerzetből tudták is a különösségét s tekintetük megsúrolta az alakját, ha valamelyik helyiség rejtő zugolyában megpillantották a magányost, ám a titkot a teli torokkal kikiáltásra váró bizonyságot el nem árulták, míg nem ama szablyás ramazuri, kiverekedte a Krudy Gyula jussát,

viadalból érkező, lihegő krónikások elősürögtek bűnös, kis szerszámaikkal és rábocsájtották Krudy Gyula árva alakjára a híresség fénykéveit.

 

*

 

Krudy Gyula három könyvét olvastam el a nyáron, de most mikor az írói arcát próbálgatom, fölém kerül a misztikus erdő, amelyet végig jártam, a hajnalon szülő kerti fák miknek hegyéről szívedig surran az illat, az étvágyas gyümölcsfák, amikről rádkacag a teli érettség, a harsogó jegenyék, amiknek árnyékából rádborul a magyar borongás, a Krudy Gyula erdeje, a nagy, földdel-nappal szeretkező munka, ahová különös embereit, különös történeteit elültette. Krudy Gyula írásairól könnyen el lehet sorolni a jellemzőket, a múltat érzi magához a legközelebb, a képzelete gyorsan meglendül, ha öreg emberek lépnek eléje, akik a messziségből jönnek, de elszálló életükkel még éreztetik a folytonosságot, a hangja csöndes, álmodozó és szavainak meghatott elsorolását nem tudja megzavarni az élet momentán rivalgása sem, képei, gondolatformái fátyolosak, mint a félig ismerős emlékezés és a hevülete, megindultsága, mint a sóhaj, mely ha eljár körülöttünk, előretekintő eszünk megfordul a rejtelemtől. Bennünket máskép is foglalkoztatnak Krudy Gyula írásművészetének e tulajdonságai, mert az egyéni márkán túl kivilágosodik írói pszichéjének titokzatossága, Krudy Gyula próbájánál oly izgalmasan és kitapinthatóan, mint alig más írónknál ... Krudy írásait valóban átlengi az a fantáziálással visszahanyatló, elérzékenyüléssel visszaölelkező, lefogott hangú regélő mámor, ami biedermeieres hangulattal lebeg át a legkonokabb gépimádók képzeletén is. Itt jutunk el ahhoz a nem is új, de ami érzésünkkel mindig újonnan és forrón elgondolt gondolathoz, hogy minden gyermek költő, csak fölváltják őket később, az írót, azonban a nagy sorozás meghagyja gyermeknek, gyermekének, akik öreg fejüket oly szívesen lehajtják a gyermekidők mesélő emlékpárnáira ...

 

*

 

Krudy Gyula, gyermekkorában még találkozott azzal az eltűnt világgal, mely neszelve, fáradt hullámzással a könyveiből fölmerül, Ezt persze csak elgondolom, de igazam lesz, mert a magam életéből indulok el ennek megállapítására. Krudy velem körülbelül egyidős és az én gyermekszemem is őriz a megidősödött szemeim alatt képeket, amiket bizonyára fölszítt Krudy Gyula gyermekes tekintgetése is.

A különös kis vidéki városkában, ahol én cseperedtem, még láttam azokat az öreg hölgyeket, öreg urakat, akik furcsán szabott ruhákban, fodrokkal sokszor leomló szoknyákban nagyvonalú zsakettekben, ernyős kalapkákban, sima aranyfejű, vastag bambusznáddal a kezükben, máslis napernyőkkel, tölcséresen megszűkült nadrágban, ünnepélyesen, zajt, nyüzsgő más embereket kerülve, lépegettek a szigeti gesztenyefák alatt, vagy estére, ha a sok harang álmos zenéléssel megkondult, elimbolyogtak a prímási palota körül és a hűvös, tiszta kis házacskákban, a pillanatra megmutatkozó barna folyosókon, elmerültek. Dzsentri családok őrizték így a maguk kasztjában a tradíciókat, a viseleti módot, napirendjük beosztottságát, az őszi sétákat a szigeti sétányokon és bizonyára a gyér, simán és hullámosra kisütött asszonyfrizurák alatt a gondolatok, álmodozások választékosságot is. Ezek a nagyasszonyok, tekintetes urak egyenesen a forradalom előtti időkből sétifikáltak elénk és ma tudom, hogy a biedermeier-korok ódonsága rajzolta meg formáikat olyan különösre, elvonuló viselkedésükkel, hozzáférhetetlenül izolálták el magukat a szaladós, frissen született emberek közül és ezek a nagyon öregedő, rejtelmes gőggel lépkedő emberek, a ruháikat, szokásaikat, furcsálkodásaikat ráöltöztették a fiaikra, leányaikra is.

Visszaképzelődve e bánatoskodó időkhöz, értem, hogy dédapák öreg unokáikkal mért voltak oly uniformizáltak az előkelő maradiságukkal, a finomkodó büszkeségükkel, ruháiknak máslis, fodros, köcsögkalapos, ismétlődő egyformaságával. Az az aggastyános öreg úr, aki megfontoltan lépegetett a szigeti gesztenyések alatt, ugyanolyan idők termelvénye volt, mint az a másik, délcegebb léptű öreg úr, aki kimetszetten másolatban úgy ballagott az aggastyán mellett, mint akinek vigyáznia kell, mire a görnyedt gavallér végleg aludni megyen, átvegye annak az öblös zsakettjét, vastag bambuszbotját s idők járása ellenében bizarkodó különködéseit. Az aggastyán a forradalom előtti időkben gangoskodott, az unokája a forradalom utáni időkben, a Bach-korszakban találta magán a nagyapja testi-lelki köntösét.

A forradalom előtt és forradalom után az emberek csak emészthették magukat, a vágy a szabad életre, ambíciók kiteljesítésére szenvedélyes volt, ám még vérmesebben bomolt a reakció, mely a mukkanást is zendülésnek szimatolta és az emberkék a börtönös ég alatt, legföljebb csak magukkal veszkődhettek. A külső világnak ez az ércigája okozta azt, hogy az emberek önmagukba menekültek, eszmékkel, érzéssel, ízlésforradalmisággal bíbelődtek és e lelki élet ábrái kijöttek a ruháikon, bútoraikon, életformáikon és mindenen, ami az életükhöz tartozott, így született meg a biedermeier és nőtt, tisztult, fajult a 48-as Európáig, a hullámverés a mozgalmakkal eljutott mihozzánk is és a tragikus összeomlás után, éldegélt itt nálunk, a jó televényen, a Bach-korszakban is. Mi később született jövevények gyerekszemünkkel még fotografálhattuk az elfordult idők lemaradt, itt maradt utasait ...

Krudy Gyula látta ezeket a befátyolosodott embereket, a Nyírség, ahol megszületett és növekedett, telepe volt mindig a rátartó magyar családoknak és még közelebbről legyintgethette a kölyök-képzeletét a maga nemzetsége, amely mindig kitermelte a különös idők számára, a maga alakjait. Krudy Gyula gyerekszemein tükrözött ez a búcsúzkodó világ, ébredő csudálkozása ezekkel az emberekkel, a konok különcködésükkel, romantikus rejtelmeskedésükkel édelgett először, álmos történeteik, sóhajtgató összeesküvésük, sírásba lágyuló mosolyuk, hirtelen, hetyke mámoruk, lankadt elcsöndesülésük elsorjáztak Krudy Gyula gyerekeszén, melyben már élt az író és bélyeges lett örökké ettől a miliőtől. Hisszük, hogy a gyermekélet eldöntő az író karakterére, hisszük, hogy az író barázdás ábrázattal, a koporsó zártáig gyermeknek megmarad, hisszük, mire föl serdül az alkotó munkára, a gyereklélek vezeti útjain. Én elgondolkoztam és írtam arról egyszer, hogy a témarajlás az író képzeletén, a belepett tündöklés: a gyermeklélek játékossága, mely szűzen megring a cikk-cakktól, amit a künn zajló élet ráejt, a kiízlelés, ahogy a gyereklélek a látogató percet magához ragadja, amint az gőzölgő fantomjaival a darab életből felszáll, a meggondolatlan öröm, pásztorocska a délibábok ligetében, ahogyan a gyereklélek utána veti magát a felsuhanó képek szitakötőinek ... a tanultsággal, búvárlással meg nem bolygatott érintetlenség, a makulátlan potencia, a gyerekléleknek az a tulajdonsága lobog az igazi író lelkében. És koros korában is, őszült megfigyeléseit, élményeit is ezzel az indulatosságával tudja frissen magába ölteni s az élet áramával fölteríteni.

Más írók a gyermeklelkükkel a regéket bogozzák, amik az öreg fejük körül elkerengenek, Krudy Gyula még témáival, vágyaival, meg hatottságaival is megmaradt a gyermeknek, amikor a múlt ráhintette arabeszkjeit az eljövendő íróiságára és ezért lehet a gyökerét oly élesen meglátni, mely odavezet a biedermeier-időkhöz és mondhatnánk, hogy ez az eljegyzettség, mely démoni hatalommal köti Krudyt a múlt misztériumaihoz, több húrt megnémított az írói szerszámán, de érezhetjük azt is, hogy ez az elmozdulni nem tudás a gyerekérzékenységétől, amikor életbe szökkent az íróisága, ez a spekulációnélküli, tiszta, ez az őszinte, áradó gyermekessége, a legíróibb íróvá avatják Krudy Gyulát ... Hiszen azért nem ma született gyerek Krudy Gyula sem, széles melléhez odaránt mindent, ami szenvedély, borból, asszonyból csöbörrel merít, a mezőny lovacskáit szorgosan figyeli a ticket-pányvákkal, a bakarat csörgő asztalánál zordonan döngeti a szerencsét, cimboráit úgy választja meg, hogy a hajnali kötelességektől a gyöngébb ember meghal, de aki közelebbről láthatja ezt a rapszodikus gyakorlást, itt is, e tajtékos viharzásból fölmerül a Krudy Gyula gyerekarca, a mohó, szomjas, elkényeztetett nagy gyermeké, aki a mértéktartást nem érzi, a «helyes» .viselkedést nem érti, pajtást, más emberfiát kész agyonbántani és agyonszeretni, dacos, izgatott és elpityeredő, falánk dühével verekedésre föláll, mint a gyermeklélek, mely spontán visszhanggal válaszol, ha ráfuvall az élet. A fehérfejű Krudyban ez a gyermeklélek hatalmasodott el, idős cselekvései mögött is ez a líra nyűgösködik, kacag, méláz és ha írói természete megzendül, lehánt magáról megfontolást, kimódolást, konstrukciót, spekuláns felnőttséget és gyermek szivével tudja leírni szűz leheletű sorait, a kokottról is ...

 

*

 

Az arckép testszínei azok, amiket itt elejtek. Valamelyik másik hajnalon, egy szobában a zivatar ellankadt, bágyadó pasztellek imbolyogtak az asztal körül s fölött, boglyas hajzattal, könnyű női ruhákban, a csavargó dohányfüst mélyében, Krudy szólt még egyet és a széken elaludt. «Isten vele vidorság, jó bor és egyéb öröm» ... Krudy, mint kánikulás napsütés után az este, aludt. Két finom, vastörő keze imádkozón az ölében, hatalmas törzse egy kicsit megbillent a gyöngécske széken és még rézsútabb a feje, olyan módra, ahogyan Gaugin festette a Krisztus-portréit. Magas barna homlokáról a bölcs szelídség redő nélkül ereszkedett alá a szeméig, innen aztán megborzolódott és szántva völgyelt le a szája köré, mely konok-zártan haragosnak látszott, ásításra, a békesség pozitívumára nem éppen alkalmas támponton Krudy Gyula felejtkezve aludt, riogás, csörrenés, buzdítás hasztalan, az elvonulás idejét mukkanás nélkül átszenderegte és az összesen öt perc területén, az elmélyült álomnak mindentől idegen, csak önző kedvének élő összes jeleit megmutatta, a hatodik percben azonban Krudy megmozdult, két imádságos kezét széjjelvonta, a derekában megnyúlt, földobbant, válla frissen kifeszült, mint a diáké a torna után, haragvó szája mosolyra gúnyolódott, kicsi fekete szemein a felhőzés viharszínekkel fölcsillogott, álomültéből direkt kilépve, a bonyolult szobácska útvesztőit sietve föl-alá mérte, harsogó nagykedvű ébredése oly különös volt, hogy ma is csak a kacér szavacskát érzem hozzá:

– A teremburáját ...

Nem tudom, ma is úgy van-e, amikor még sűrűn találkoztam Krudyval, úgy emlékszem, sétapálcával járt mindig. Ez a sétapálca azonban nem volt az a közömbös venyige, amit a pontos, rendes emberek életpromenádjaikon maguk mellé beosztanak, más, nyugtalankodó képzeletemmel sokszor átfonott holmi volt a Krudy Gyula sétapálcája és nem egyszer meghökkentem, ha Krudy nélkül, magányosságomban elém állt s kedves bolondságokat sugdosott az eszem köré.

Ez a derék sétapálca hű kísérője volt Krudynak és ha olyan volt a borulat, alázatosan, zarándok csöndességgel kocogott Krudy mellett az éj csöndjében, bánatos kis utcákon vándorolt a gazdája mellett, a remény, bátorság, a vágy ekkor tán elhunyt, mint a fekete égen a csillagok, csak a szomorkodás sötétült a házak között, csak a vigasztalan vásár morgott az ívlámpás tivornya-boltokból a hallgatag kis utcákra, tán megfakult a terv, az álomjárás is és az éji merengésben meglátszott a vigyorgó arcú hiábavalóság, a lelkiismeret boszorkányai is fölrepültek? és kínt, meghasonlást hoztak a derű, az önbizalom helyébe és megduzzadt a csömör? megsüppedt a fiatalság? az iram passziója is elfáradt? ... a házak rejtő árnyékában halkan, vigyázatosan, öregesen kocogott a sétapálca Krudy mellett.

Ám ha fölengedett a zimankó és a vigasztalanság sötétje, mint nyájas köntös borult az éji cserkészre, hogy zörrent, fürgélkedett a séta pálca Krudy oldalán, serény ugrándozással körültáncolta a gazdája jobbik kedvét, az éhes szem föltűzte az alvó menyboltra a csillagokat, a komorság a kis utcák völgyében szíves lett, mint a meghittség, a mese édes pergéssel elindult s ömlött le az elbúsult képzeletre, mokányság, deli rátartás vigadott a lecsuklás hüvelyében, derengő, függönyős ablakok világosságözönnel kisugarasodtak, a könnyű levegőben jó szagú borok leheltek, vállalkozó pajtások a határban már kurjantgattak, a rossz jó nők a kis szobák ölében fölnyerítettek, indult, forrt az éjszaka, a hű sétapálca ceppelizett Krudy mellett és ha volt a nyelén kutyafej, ilyenkor bizonyára leszökkent a gazdája mellé, meghempergett az igyekvő, szorgalmas lábai között, csaholt:

– Hu hu ...

és ugrott, karikázott előre a kvártélyig, ahol tej és pezsgő hűsíti a nyálazó nyelvet.

Ember volt ez a sétapálca, lelkes heroldja Krudy Gyula hangulatának és láttam bunkóban megizmosodni, ha a gátra sodródott nagyvérű tulajdonosa és láttam karcsú kecsességgel sétifikálni májusi délelőttön, kevélykedni arannyal teliszórt aszfalton, a levegő olyan volt, mint álom idején az ölelés és napsugár-baldachinok, levélnyitó fák alatt, selyem kendővel a felső zsebében, Krudy sétált, mint a sokszor bukó jogász.

Úgy gondolom, hogy az író a testi elváltozás tüneményeit is fölmutatni tudja, fiatalodik, öregszik, újra magára ölti az ifjúság színeit, a lélek tükrözése ez, mely ha homályosodik, betölti fáradtsággal az arcbarázdákat, alázatosságba süllyeszti a vállakat, de ha kiönti verőfényét, megdélcegesedik az írásvető lépte, ijedtsége, levasalja szívéről, arcáról az öregség redőit és ezért látni régen haldokló régi írókat, akik újonnan új életbe kezdeni tudnak ...

Krudy Gyula sétapálcájának varázsintésére, hányszor láttam az írói léleknek ezt az apályát, dagályát. ...

Hogy érezheti magát Krudy Gyula mostan, az új biedermeier-divat idején? amikor nők tipegnek el mellette hajdani ruhákban, színházakban édelgő zenejátékok legyezgetik az embereket, írók emlékes bánatukat cirpelik följegyzéseikben, kirakatokban a festményeken szirupos szalonjelenetek bandzsalítanak reád, a rajzolt könyvfedélről szintúgy a Biedermeier béget feléd, hogy érezheti magát Krudy Gyula mostan? a csalóka elégtételt? hogy eljött érte az idő és magányossága után köréje gyűrűzik most a világ? ... vagy az undort, hogy ami képzeletének gyermekfirhangjain túl pihegve ring és álmokat visz reá, most torzultan, csámpásan rátör és megcsúfolja a tisztaságát?

Mit akarnak a mai emberek a biedermeier-időktől? A halk szemlélődés, az ábrándos andalgás, a játék nyögdécselő szívekkel-szavakkal, az önzés sóhajos gyönyörei, kellemetes éldegélés a vágyak csiklandós hintáin, ezek a ma velejárói? amikor orkán süvölt az ember fölött és közösségbe dönti a taplószívűt is, amikor a gránáttól föltépett húsok az én húsomban is sajognak, amikor a másik ember hadikenyere az én számban is keseredik, a kölni víz, amit a borbély az arcomra permetez, dohos, vérszagú lesz újságolvasás közben, az örömre emelkedő kedvem elborul, mert fekete ruhás gyerekek mennek el mellettem? ... gőgicsélni próbálnak, akarnak, tudnak ilyenkor az emberek? aztán mi közük a mai asszonytesteknek, lábaknak, ábrázatoknak a biedermeier-öltözködéshez? hosszú, törvényszerűséggel kényszerült, szenzibilis lelki kultúra volt az annak idején, míg a nők testi formája olyan lett, hogy megtalálták hozzá a maguk ruházkodási formáit, amiket a mai asszonyok szarkairigységgel magukra rántanak és nem gondolják meg, hogy máskép nevelt derekuk hogy rondul az elcsent köntösökben, hájas lábuk mint kipattan a máslis cipőcskékből, kalapkájuk mögül nem, nem az a bizonyos álmodozással előírt szem tekintget elé, hanem a kányapislogás a húsos vörösségből, mely éhes hisztériával tetszeni akar, és az írók? akik kiszolgálnak, akik bolondítják ezeket a szegény embereket, regényt, beszélyt, színdarabot úgy szerkesztenek meg, hogy a biedermeier-jövevények bátran illegjenek a talmi-ég alatt, az írók? akik ifjú éveiket egy kicsit hátratolják és az antikváriumban fölhajszolt dagerrotip-arcképek esküdt fixírozása után, írják, róják a biedermeier-történeteiket ...

Milyen utálatos ez a forgó kaleidoszkóp, ez az eszelős zsibvásár, mennyire útját vágja ez a mai serénykedő biedermeier-irodalom, a tán kívánkozó őszinte írói akaratnak? és - hányszor száll rá az árnyék Krudy ősi képzeletére, mely bizonyára megvonaglik, mert durva szél rohanja meg a hímporát.

 

*

 

Egy színem még hiányzik az arcképről.

Krudy Gyula magyarsága, származása, témakörének jellegzetessége alkalmasnak látszott az irodalomban is politizálók számára, hogy beosszák Krudyt abba a szűk lélegzetű írói csoportba, ahol a tradíciók jelszavával tulajdonképpen a konzervatív korlátoltságot, a nacionalista szegénységet, a reakciós köldökszemlélést élik. Krudy Gyula nem volt kapható e szolgálatra. Pénz, gyorsabb rang kínálkozott érte, hajdani szegénysége a rossz utat gonoszul elébe is lökte, Krudy azonban megőrizte magát. Művész önérzetének gőgjével eltolta magától a ravasz lelkesedők szolidaritását, osztályozó hámot, pányvát nem tűrt magán, ösztönei vigyáztak a lelkére, keresztül-kasul érezte: szuverén élet az ő írói munkája és magyarsága, visszaálmodó természete, az egyéni megszállottság, amelyből az új születésű művészet születik s még a barátait is úgy választotta meg, akiknek írói tisztaságában hinni tudott. Igen jellemző a politikai képzelete is, nemrégiben írta ezeket a sorokat:

– A bölcselmi költőnek sok írnivalója volna. A nemzet túlesett a fogantatáson és a vajúdáson, a születés percei következnek...

– Eljön a délután, midőn kettőt kongatnak a tornyokon az órák és a kalapácsok, kerekek varázsszóra megállanak. Bozontos, verejtékes, kormos, ráncos homlokzatú emberfejek emelkednek fel Budapest köveiből és a némán, vaskényszerűséggel leszorított ajkak szétnyílnak, hogy egy óriási sóhajtás törjön ki a megszakadásig keservvel teli lélekből: Jogot!

Ez nem csoportba állás, hanem a költő ujjongása, aki azért él a földön, hogy ekhózza, ha az emberrel valami nagy, valami teremtő újság történik.

RÉVÉSZ BÉLA

 

(Nyugat, 1917/22. /november 15./ II. 784-791. p.)