Krudy

Évfordulóra – Írta: Révész Béla

 

Meghökkentett, amikor Krudy Gyulát holtan láttam. Frakkosan a koporsóban, átöltözötten az út előtt, fiatalos gavallér indult a kiismerhetetlen bálba.

Valami megborzolta az ámulásomat:

– Nem Krudy, akit én ismertem...

Voltam már így a barátommal, hajdanában, amikor illett volna fiatalnak lenni, de őszülő feleim is »öregnek« tituláltak és bodros, fodros fodrászhajammal, majdnem gyerekidőmben idős műveleteket kellett végeznem.

Az elaggott »Magyar Géniusz« című irodalmi lapot szerkesztettem, mindenki odahagyta, a lefonnyadt Hevesi József is, ellobogott Hock János is és nyakamba szakadt a méla dicsőség, maradjak-e a díjnoki hivatalban, vagy vezéreljem az orgánumot a bizonyosan ígérkező bukás zátonyain.

Szerkesztő voltam, körülfogva vén kalamárisokkal, cserbült ollókkal, zsíros szagú szedéslevonatokkal és elém állt a jövevény:

– Krudy Gyula vagyok...

Megnéztem a nyurga látogatót, bajnoki arányait, kíváncsian félrebillent fejét és rajtaakadva a pajtáskodó, barna tekintetén, elmondtam magamnak:

– Nem az...

Én mindig öreg voltam, alighogy eszméltem, már korosodtam, a városka, ahol én nevelődtem, megbabonázott mondáival, romjaival, Árpádokat rejtő fekete kriptáival, a némult, mindig lezárt házakból ódonszínezetű figurák bukkantak elő, olyanok, amilyenekről Krudy írta a beszélyeit, már akkor is, amikor először találkoztunk, idős embernek gondoltam, nem is hittem a fiatalosságában, aszúhangja, szállongó regéi mindig az öregséget súgták és így ültünk söntésben, tivornyás szálákban egymás mellett, hallgatagon, kezdettől vecsernyéig, évközökben ha megszólalt a barátom és csak ennyit mondott:

– Igyál...

Mily különös, hogy hirtelen magára öltötte a frakkos köntöst és belefeküdt a porhanyóba.

Nem ilyen volt a ruházata, külseje, belseje, ahogy időtlenségből érkezőnek láttam mindig és értettem, hogy írásaiban hajdanvaló leventékkel, elporzott tünde nőkkel társalog.

Megzavart ez a frakkos megfordulás, azóta is a nyoszolya körül járok, keresem, fürkészem a barátomat, különösen így rianás idején, amikor moccan a rög és hajigálja holtak fölé, elevenek elé ősi ékességeit. Tudja-e az anyaföld, hogy akit andalít, értett ahhoz, hogy lomb legyen, fű legyen a nincstelenségből, újra és újra, ezer évek óta?

Ilyenkor, tavaszi megmozdulásban, még inkább látom a barátomat és megforrnak rajtam a felírásai, amiket visszahagyott:

– Szeretek zeg-zugos utcán, kis ablakokon bekandikálni, hogy vajon mi történik az éji mécses világítása mellett...

– Szeretek alvó fiatal leányok álmában előjönni... Ha gyóntatóatya lehettem volna a jezsuiták templomában, éjjeli lámpa a Sacre-Coeur-ben, szentképecske a párna alatt, selyemszalag a vállfűzőben...

A frakkos bujdosó fölint és már tudom, ő ment fel szelíden a holddal a Gellérthegyre, az ő szava hangzott a tabáni torony harangzengésében, ő könyökölt ki a magas ablakon, midőn az őszi bortól boldoggá és boldogtalanná lett fiatalemberek éjszaka énekeltek a mély utcában...

Vonultunk egykor sokat a lila hajnalokban és megzökkent a zarándok az ablak előtt.

A friss párázatban hallom:

– Édes kis csók volt, melegebb, mint a fülemilefészek, és mohó, amint a kis hal ugrik fel a folyóból a napsugár után...

Krudy surran mellém a karámos gyülekezettel és ott a lányka, aki az alig megért szamócát nyújtja, mert most tanulja a csókot és ott a nő, aki vénhedt tudományával már Jókai kedvese volt, rezedás szüzek, harapós némberek, akiknek holdváltozáskor forróság áramlik a szoknyájukból; szőkeségek, akik megvilágítják a szív éjszakáját, mint az őrjárat lámpásai, Valériák, Krisztinák éberlasting cipőben, fehér harisnyában, melyekről a bérmálás tömjénillata érzik, lankadt amazonok, akik váratlanul kancsalítanak, mert nem tudhatták hogy a felszürcsölt kéjek visszahagyják a nyomukat...

Fránya ringlispíl, szédelegtünk rajta.

Lehorgonyozott Krudy robajló zenebonával falállt, nyújtózott, mint a jegenye, csaknem verte az Orfeum-kávéház mennyezetét és karjain, kezein, vállain, csípőjén sikongó boszorkák, nyitott hajzattal, nyitott ruházattal.

Az utolsó lámpás sem virított már a csárdában és Krudy dúlta, hopplázta, ette a nőket.

Hát voltunk fiatalok?

Kerítő asszonyszag, villámló dínomdánom most mind ellenem fordul, amikor a frakkos rejtelmet kerülgetem és magunkat visszasejtem.

Hajdani kedvem most buzdul, régi tagjaim ragadozva most ölelnének és patakzott a vinkó, a sör, a pezsgő körülöttünk s hordó volt a meszely, szeszfőzők lihegtek, mert nem bírták gyártani a törkölyt, durrantak az üvegek százegy üdvözlettel, mint amikor királyok születnek. Ezt mind mi ittuk, győztük?

Ifjul legénykedik a barátom, amint ásom, bontogatom a zsongó humuszt és úgy érzem, át veszem az életét. Öreg csontjaimat daliázó hetykeség bizsergeti...

 

(Pesti Napló, 1937/106. /május 12./ 2. p.)