Krúdy örökségéről

 

Néhány éves szünet után újra meg­jelennek Krúdy művei: regényeit, novelláit, tanulmányait régi és új hívei teszik a könyvespolcra. Az utóbbi há­rom évben megjelent tíz Krúdy-kötet­ről kevés szó esett. Aki az író arcára kíváncsi, megnézi a régi fényképeket, szálas alakját, elgondolkodó bús fejét, s elolvassa a kortársak elragadtatva em­lékező vallomásait. Az irodalomtörténé­szek még hozzá sem kezdtek művének felméréséhez, még kísérletnek sem ne­vezhető, ami eddig történt. Olvassuk hát a könyveit, ha arcát kutatjuk: mert bár­mit is mondott magáról és hőseiről, nemcsak Rezeda Kázmér szép életének történetében, nemcsak a kártyás és nő­bolondító író alakjában írta meg önma­gát. Szindbád, az utolsó nagy novellák újságírója, Bimmy, Az útitárs vándora: mind ő kicsit, mindegyikbe belelopott valamit a maga sorsából, a maga ka­landjából, s ami a legfőbb — a bánatából.

Milyen hatalmas életműből bontakozik ki ennek a különös egyedülálló emberi és írói magatartásnak képe! Több mint száz kötetet írt, s aki a különböző kiadásokat is gyűjti, s győzi türelemmel, pénzzel, két-háromszáz Krúdy-könyv boldog bir­tokosa. Igaz, sok írása hanyag, felületes, nem mind remekmű: csupán forgácsa a nagy életműnek; egy-két alakban, eset­leg csupán a mondatok zenéjében sejlik fel az igazi Krúdy, akit a főművek: a Szindbád, Az útitárs, A vörös postakocsi-ciklus, az Asszonyságok díja, a Hét ba­goly, a Boldogult úrfikoromból, a Nap­raforgó oldalairól és a csodálatos novel­lákból ismerünk. Dehát a hegységeket is a csúcsokkal mérjük: a Mount Everest­nek és a Mont Blancnak jegyeztük meg a nevét, nem a platóknak és a kisebb he­gyeknek. Az írót is jelentős művei, si­került alkotásai, az életmű csúcsai teszik hallhatatlanná; ez a fontos. És mennyi egymás után következő hegycsúcs, mi­csoda hegyvonulat jelzi írói útját! Csak kis részüket említhettük ebben a heve­nyészett felsorolásban. Ma is ható, ele­venen ható erejük, s Krúdynak szinte va­lamennyi művében ott búgó gordonka-hangja megérdemli, hogy az író hatal­mas, szétszórt termését végre összegyűjt­sük. Hiszen halála után jelentek meg re­gényei, elbeszélései, kötetek, amelyek la­pok, folyóiratok hasábjain bújtak meg, de talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy az életműnek körülbelül egyhar­mada még ma sem jelent meg kötetben. Vannak, akik kéziratos regényekről is beszélnek. Hadd ismerjük meg Krúdy­nak minden művét, ismerjék meg új és új nemzedékek. Nemcsak egy álomvilá­got nyernek vele; a valóságnak új, alig sejtett és irodalomba nem foglalt tájait is ő láttatta meg először.

 

(A Krúdy-illusztrációk Papp Oszkár grafikái)

Az utóbbi években megjelent néhány könyve, a Három király, egy jól váloga­tott novelláskötet, néhány rövidebb re­gény — köztük a csodálatos Asszonyságok díja —, a Szindbád-körbe tartozó elbeszé­lések és regények, az Írói arcképek: majdnem mind Kozocsa Sándor alapos gondozásában. Ahogyan újra elolvassuk legszebb írásait, megint egyszer megbizo­nyosodunk róla, hogy reménytelen kísér­let volt a szándék, amely el akarta fe­lejttetni életművét. S a kiadás szünetel­tetése éppen nem volt a legjobb mód­szer arra sem, hogy kiragadja a sznobok, éldelgők és dilettáns olvasók kezéből az írót. Merev irodalompolitikusok és üresen rajongó sznobok kettős veszélyeztetésétől kell megóvni az igazi Krúdyt.

 

Ha majd a teljes életmű előttünk lesz, akkor követhetjük nyomon az út­ját. A fiatalkori művektől, amelyeken ott érezzük még Jókai és Mikszáth regé­nyeinek, novelláinak hangulatát, a friss olvasmányélményt és hatást, az álom­regényeken, ködlovagok kalandjain át ju­tott el életének talán legszebb írásaihoz: a kései remekművekhez, Az élet álom felejthetetlen képeihez, ahol egységben találkozik nosztalgia és valóság bonyolult kettőssége, az élet apró örömei és nagy, gyakran megfoghatatlan bánatai és vágyódásai a maguk különös összejátszá­sában.

De amíg a kiadók ezt a hatalmas munkát elvégzik, az irodalomtör­ténetnek hozzá kell kezdenie a Krúdy-mű felméréséhez; e téren alig történt valami is. (Megjelent ugyan néhány ki­tűnő emlékezetes, mulatságos-szép portré, vagy inkább: vázlat, s néhány keveset mondó tanulmány.) Az irodalomtörténeti értékelés hiánya miatt mindmáig egy Krúdy-mítosz él a közvéleményben. Hi­szen műveinek időrendjét sem ismerjük voltaképpen. Megfoghatatlan volna az alakja, megmagyarázhatatlan, kibogozha­tatlan művészetének titka? Nem hiszem. Ködlovagjait remekművű elbeszélésekben és regényekben formálta keménnyé, itt maradtak közöttünk, ő maga, Szemere Miklós, kávéházi újságírók, a századfor­duló zsurnalisztái, Petőfi Zoltán, zsokék, kardcsörtető katonatisztek, bánatos vagy nagyon is víg szépasszonyok, nőcsábász ifjak és lemondó öreg gavallérok. S ha Krúdynál sokkal kisebb művész is az irodalomtörténész, miért nem kezd hozzá valaki, hogy megírja az ő életét és mű­vészetét?

Értékelésében alig van megoldott kérdés. Sem írói fejlődése, sem a pálya „szakaszai”, sem alakjainak furcsa bája, romantika és realizmus viszonya az élet­műben, sem pedig a stílus csodálatos zen­gése; minderről írtak már; de nem írták meg egyiket sem. A múltkoriban egy kis utószóban Proustot említettem vele kapcsolatban; valaki azt mondta: ez is csak irodalmi babona, mi közük egy­máshoz? S valóban: megíratlan, közhely­szerű formula maradt az összehasonlí­tás. Mert azt is meg kellene írni, hogy nem a társadalmi szemléletük közös, még kevésbé az életmódjuk, vagy a világ­képük; alig van két jobban különböző sors és magatartás, mint az övéké. De mindketten azzal birkóztak, ami a mo­dern filozófia és a modern próza egyik alapvető érdeklődési területe: az idővel, a futó, elvesző, eltűnő, megfoghatatlan idővel. S ebben már közösek, ebben Proustnak talán Krúdy az egyetlen nagy rokona minálunk. Meg kellene írni ezt is, kifejezni, magyarázni, mint annyi mást. Hogy akkor holt anyaggá merevedik a költészete? Ezt sem hiszem. Hiszen nem irodalmár, aki — ha Krúdyhoz nyúl — nem költő is kicsit. Könyveinek kiadása mellett — és után — ezzel a könyvvel tartozunk Krúdy Gyulának, s az olva­sóknak, akik egyre többen és egyre in­kább értik halhatatlan művészetét.

R[éz]. P[ál].

 

(A könyvtáros, 1958/10. 777-778. p.)