Utószó

 

Podolin: ez a varázslatos, muzsikáló városnév éppúgy összefonódott Krúdy Gyula nevével szerelmes földrajzunkban, mint Szabadka Kosztolányival, Szklabonya Mikszáthtal, Farkaslaka Tamási Áronnal. Hányszor idézte meg novelláiban, regényeiben! A podolini kísértet meg a podolini takácsné története összefonódik emlékezetünkben, mert eggyé olvasztja őket a különös zenéjű városnév különös hangulata; de megjárta a várost Szindbád is, a hajós, igaz, fiatal korában még, s azután egyszer, visszalátogatva ifjúkori és ifjonti szerelmeinek színhelyére, hogy új kalandokat keressen. Podolint Krúdy Gyula rajzolta be a magyar irodalom térképére, kitörölhetetlenül, mert Krúdy Podolinjának kevés köze van a valóságos szepességi kisvároshoz, s annál több az álmokhoz, a csodákhoz, elködlő kísértetekhez és tenyeres-talpas cselédlányokhoz, bánatos téli estékhez és semmibe fúló mulatozásokhoz, a Krakkói kalap-hoz címzett fogadó rejtélyeihez, és szépasszonyok nyerges lábához. Podolin Krúdy tollán az ifjúság, a múlt, a csodák városa.

Pedig csak három évet töltött ott: Szatmárról került német szóra Podolinba, a kegyesrendi gimnáziumba. Ezeknek az esztendőknek történetét még nem dolgozta fel a filológia: alighanem jelentéktelen évek voltak, nemigen történhetett sok minden a fiatal Krúdyval. De megismerkedett a világtól elzárt városkával, középkori hangulatot árasztó emlékeivel, legendáival, a különös, meseszerű és egyszersmind a részletek tárgyi realitásában maradandó régi históriákkal. Podolin – mondják, akik jártak benne – nem olyan romantikus városka, mint amilyennek Krúdy ábrázolta, vagy inkább megálmodta: csak hajdan-volt lakosainak emlékezete adhatott kiindulást a fiatal diáknak, hogy az íróvá érő Krúdy néhány esztendő múlva megalkossa belőle a maga álomvárosát. Mert az ő tollán már azt olvassuk Podolinról: „Ott a hegy fölött ragyogóbbak voltak a csillagok és az ég sötét kárpitja lilaszínű volt. Fent, a régi vár beomlott falai között tüzet gyújtottak a kísértetek vagy a vándorok.” És: „A torony úgy állott a város közepén, mint egy piros kabátos generális. A bolthajtásos kapuk alatt, erkélyes ablakok között ma színű árnyak bolyongtak, és a Poprád úgy villant elő egy utcafordulónál, mint egy ezüstöt termő szántóföld-szalag...”

De ki vette észre ezt? Senki más, csak a podolini piaristák diákja, ő raktározta el magában felvidéki várurak, pohos polgárok, mezítlábas tót parasztlányok, mogorva öregemberek és beszédes kocsmárosok minden mozdulatát. Elraktározta, színezte, formálta, alakította – megálmodta.

Krúdy minden önéletrajzi vallomásában hangsúlyozza, hogy mindaz, amit írt, regényes történet, mese, álom. Még Szindbáddal sem vallja magát azonosnak, mintegy a képzelet jogát követelve a művésznek, a fantáziát vállván az alkotás alapjának. S ha kezünkbe vesszük A podolini kísértet-et, nem a szepességi várost keressük benne: Krúdyt találjuk meg lapjain.

Azt a Krúdy Gyulát, aki így írt magáról: „Hírlapírónak szöktem el a szülői háztól, vidéki színésznőbe bolondultam, boldog voltam, művész voltam, írtam, múlattam, szerettem, nem is tudom, hogy mi történt velem?” S később: „Talán mindenütt voltam. Bálban és temetésen. Bűnben és erényben. Sokat utaztam. Most elfáradtam...”

Csakugyan mindenütt járt. Regényeiben és elbeszéléseiben nemcsak az ódon felvidéki városok krúdys romantikája elevenedik meg, hanem a hulló-bomló dzsentrivilág minden nosztalgikus álma és nyomorúsága is, a nagyvárossá növő Budapest kavargó, forgatagos mindennapjai csakúgy, mint Pest-Buda régi acélmetszetekre emlékeztető, vidékies hangulata, szoknyavadász fiatalemberek és gyászhuszárok, szépbokájú, férfibolondító asszonyok és öregedő műlovarnők, irodalmi kávéházak és nyírségi udvarházak, józsefvárosi kiskocsmák és fényes kaszinók, margitszigeti bolyongások és izgalmas lóversenyek, dús lakomák és zsírpapírba csomagolt költő-vacsorák. Krúdy a nagy menekülők közé tartozik, a sivár és kisszerű valóságból ködlovagok és messzi tájak varázslatába utazik, s távoli útjaira maga mellé veszi kísérőnek az elandalodott olvasót. S ha ködlovagjainak imbolygó lépteit követjük, ha vele tartunk ismeretlenbe vezető útjain, nemcsak a varázslatos táj merül fel a semmiből, nemcsak a különc figurák sokasága, hanem Kleofásné kakasát keresve magát az életet találjuk meg: a sok-sok apró mozzanatból egy sohasem-volt és mégis igazi világ áll össze. Krúdy sajátos realizmusáról, művészetének jellegéről és igazságáról sokat írtak, vitatkoztak. Hiszen ez a különös hangú író, aki nem írt a társadalom alapvető kérdéseiről, a feszülő ellentétekről, gazdagok és szegények összecsapásáról, s csupán az 1918–1919-es forradalmak idején érezte szükségesnek, hogy közvetlenül szóljon bele a történelembe, majd a forradalmak bukása után azt, hogy undorral elforduljon a fehérterrortól, mégiscsak – sajátosan és egyénin – realista művész volt. Rákóczi szabadságharcát, Kossuth forradalmát azért idézi, hogy a mind üresebb és erkölcstelenebb dzsentri szatírába illő alakjai fölött ítélkezzék; Pest és Nyíregyháza, Késmárk és Lőcse a történelem sodrában tárulnak fel írásaiban; s amikor Podolin báját-varázsát megeleveníti, nosztalgia és irónia egyszerre cseng hangjában.

A legpoétikusabb magyar prózaíró. Nemcsak stílusának zenéje miatt, nemcsak hosszú, kanyargós, meanderszerű mondatainak sajátos muzsikája jogán. Hőseit az a költészet lengi be, az idővel játszó, változót és maradandót egyszerre felmutató művészet, amely épp a világirodalom legmodernebb művészeinek értéke, „újítása”. Krúdy költészetének titkát az ellentétek összejátszásában és egységében kell keresnünk, mert legjobb írásaiban, de még fáradtabb soraiban is egységbe ötvöződik a tegnap és a ma, a groteszk és a reális, a varázslatos és a köznapi, a reménytelenség és az ábránd – élet és álom, ahogyan legszebb novelláskönyvének címében írta. Az élet érzéki örömeinek és megfejthetetlen szomorúságainak hangulata teszi felejthetetlenné könyveit.

A podolini kísértet-et 1900-ban írta, de a regény csak 1906-ban jelent meg, folytatásokban, az Ország hasábjain, majd még ugyanabban az esztendőben könyv alakban. Amikor A podolini kísértet-et papírra vetette, még nem vonhatta ki magát a kor legnagyobb magyar prózaírójának, Mikszáthnak hatása alól. Wart Erzsébet különös története aligha született volna meg Jókai, de főként Mikszáth mesevilága és romantikát, realizmust egységbe olvasztani kívánó művészete nélkül. Wart Erzsébet, a hajdani óráslány, majd műlovarnő, később férfiruhába öltözött várúrnő, végül pedig eleveneket büntető-jutalmazó kísértet alakja Jókai és a fiatal Mikszáth romantikáját idézi, Kavaczky meg Riminszky nem is olyan távoli rokona Mikszáth különc várurainak és polgárainak, Don Quijote-figuráinak. Az újabb filológiai kutatások kimutatták, hogy Mikszáth Kísértet Lublón és Az aranykisasszony című elbeszélése, továbbá a Beszterce ostroma erősen hatott A podolini kísértet-re; kétségtelen, hogy a nizsderi várúr és a „jégkeblű hölgy” furcsa története nemcsak hangulatában emlékeztet Mikszáth némely írására, hanem részleteiben is. Bisztray Gyula utal rá, hogy a szepességi város leírása, a kísértet-asszony bosszúja, a valódi és hamis aranypénz motívuma, s néhol egy-két mondat már-már nem is hatásnak, hanem átvételnek minősíthető; az is kétségtelen, hogy a Beszterce ostroma hősei – Pongrácz, Estella, Apolka – és néhány mellékszereplő is felismerhető Krúdy figuráiban. De ha bizonyos tartalmi, sőt formai elemek kölcsönzésnek tekinthetők is, nem kétséges, hogy ebben a korai regényben megmutatkoznak már Krúdy sajátos jellemvonásai: a hangulat, mely ott uralkodik hősei körében, már Krúdy műveinek atmoszférája, az ábrázolási mód későbbi regényeinek és elbeszéléseinek igézetét jósolja meg. Aki az irodalomtörténész szemével olvassa A podolini kísértet-et, izgalmas pillanat tanúja: egy fiatal író – mint hajdan a festőműhelyek ifjú piktorai – mesterének ecsetkezelését követi még, olykor utánozza is, de képén már felismerhető a nagyrahivatott művész tehetsége és eredetisége. Ám ki olvas az irodalomtörténész szemével? ... Okosabb belefeledkezni a regény bűbájos világába, valószínűtlen meséjébe, valóságízű részleteibe, Podolin csodálatos, mégis mindnyájunkhoz oly közelálló varázslatába.

Réz Pál

 

(A podolini kísértet.
Bp. 1966, Szépirodalmi Könyvkiadó. 203-207. p.)