Utószó
Podolin: ez a varázslatos, muzsikáló városnév éppúgy összefonódott Krúdy
Gyula nevével szerelmes földrajzunkban, mint Szabadka Kosztolányival, Szklabonya Mikszáthtal, Farkaslaka
Tamási Áronnal. Hányszor idézte meg novelláiban, regényeiben! A podolini kísértet meg a podolini takácsné története összefonódik emlékezetünkben, mert eggyé
olvasztja őket a különös zenéjű városnév különös hangulata; de megjárta a
várost Szindbád is, a hajós, igaz, fiatal korában még, s azután egyszer,
visszalátogatva ifjúkori és ifjonti szerelmeinek színhelyére, hogy új
kalandokat keressen. Podolint Krúdy Gyula rajzolta be
a magyar irodalom térképére, kitörölhetetlenül, mert Krúdy Podolinjának
kevés köze van a valóságos szepességi kisvároshoz, s annál több az álmokhoz, a
csodákhoz, elködlő kísértetekhez és tenyeres-talpas cselédlányokhoz, bánatos
téli estékhez és semmibe fúló mulatozásokhoz, a Krakkói kalap-hoz
címzett fogadó rejtélyeihez, és szépasszonyok nyerges lábához. Podolin Krúdy tollán az ifjúság, a múlt, a csodák városa.
Pedig csak
három évet töltött ott: Szatmárról került német szóra Podolinba,
a kegyesrendi gimnáziumba. Ezeknek az esztendőknek történetét még nem dolgozta
fel a filológia: alighanem jelentéktelen évek voltak, nemigen történhetett sok
minden a fiatal Krúdyval. De megismerkedett a világtól elzárt városkával,
középkori hangulatot árasztó emlékeivel, legendáival, a különös, meseszerű és
egyszersmind a részletek tárgyi realitásában maradandó régi históriákkal. Podolin – mondják, akik jártak benne – nem olyan romantikus városka, mint
amilyennek Krúdy ábrázolta, vagy inkább megálmodta: csak hajdan-volt lakosainak
emlékezete adhatott kiindulást a fiatal diáknak, hogy az íróvá érő Krúdy néhány
esztendő múlva megalkossa belőle a maga álomvárosát. Mert az ő tollán már azt
olvassuk Podolinról: „Ott a hegy fölött ragyogóbbak
voltak a csillagok és az ég sötét kárpitja lilaszínű
volt. Fent, a régi vár beomlott falai között tüzet gyújtottak a kísértetek vagy
a vándorok.” És: „A torony úgy állott a város közepén, mint egy piros kabátos
generális. A bolthajtásos kapuk alatt, erkélyes ablakok között ma színű árnyak
bolyongtak, és a Poprád úgy villant elő egy utcafordulónál, mint egy ezüstöt
termő szántóföld-szalag...”
De ki
vette észre ezt? Senki más, csak a podolini piaristák
diákja, ő raktározta el magában felvidéki várurak, pohos polgárok, mezítlábas
tót parasztlányok, mogorva öregemberek és beszédes kocsmárosok minden
mozdulatát. Elraktározta, színezte, formálta, alakította – megálmodta.
Krúdy
minden önéletrajzi vallomásában hangsúlyozza, hogy mindaz, amit írt, regényes
történet, mese, álom. Még Szindbáddal sem vallja magát azonosnak, mintegy a
képzelet jogát követelve a művésznek, a fantáziát vállván
az alkotás alapjának. S ha kezünkbe vesszük A
podolini kísértet-et, nem a szepességi várost
keressük benne: Krúdyt találjuk meg lapjain.
Azt a
Krúdy Gyulát, aki így írt magáról: „Hírlapírónak szöktem el a szülői háztól,
vidéki színésznőbe bolondultam, boldog voltam, művész voltam, írtam, múlattam,
szerettem, nem is tudom, hogy mi történt velem?” S később: „Talán mindenütt
voltam. Bálban és temetésen. Bűnben és erényben. Sokat utaztam. Most
elfáradtam...”
Csakugyan
mindenütt járt. Regényeiben és elbeszéléseiben nemcsak az ódon felvidéki
városok krúdys romantikája elevenedik meg, hanem a hulló-bomló dzsentrivilág
minden nosztalgikus álma és nyomorúsága is, a nagyvárossá növő Budapest
kavargó, forgatagos mindennapjai csakúgy, mint Pest-Buda régi acélmetszetekre
emlékeztető, vidékies hangulata, szoknyavadász fiatalemberek és gyászhuszárok, szépbokájú, férfibolondító asszonyok és öregedő műlovarnők,
irodalmi kávéházak és nyírségi udvarházak, józsefvárosi kiskocsmák és fényes
kaszinók, margitszigeti bolyongások és izgalmas lóversenyek, dús lakomák és
zsírpapírba csomagolt költő-vacsorák. Krúdy a nagy menekülők közé tartozik, a
sivár és kisszerű valóságból ködlovagok és messzi tájak varázslatába utazik, s
távoli útjaira maga mellé veszi kísérőnek az elandalodott olvasót. S ha
ködlovagjainak imbolygó lépteit követjük, ha vele tartunk ismeretlenbe vezető
útjain, nemcsak a varázslatos táj merül fel a semmiből, nemcsak a különc
figurák sokasága, hanem Kleofásné kakasát keresve magát az életet találjuk meg:
a sok-sok apró mozzanatból egy sohasem-volt és mégis igazi világ áll össze.
Krúdy sajátos realizmusáról, művészetének jellegéről és igazságáról sokat
írtak, vitatkoztak. Hiszen ez a különös hangú író, aki nem írt a társadalom
alapvető kérdéseiről, a feszülő ellentétekről, gazdagok és szegények
összecsapásáról, s csupán az 1918–1919-es forradalmak idején érezte
szükségesnek, hogy közvetlenül szóljon bele a történelembe, majd a forradalmak
bukása után azt, hogy undorral elforduljon a fehérterrortól, mégiscsak –
sajátosan és egyénin – realista művész volt. Rákóczi szabadságharcát, Kossuth
forradalmát azért idézi, hogy a mind üresebb és erkölcstelenebb dzsentri
szatírába illő alakjai fölött ítélkezzék; Pest és Nyíregyháza, Késmárk és Lőcse
a történelem sodrában tárulnak fel írásaiban; s amikor Podolin
báját-varázsát megeleveníti, nosztalgia és irónia egyszerre cseng hangjában.
A
legpoétikusabb magyar prózaíró. Nemcsak stílusának zenéje miatt, nemcsak
hosszú, kanyargós, meanderszerű mondatainak sajátos
muzsikája jogán. Hőseit az a költészet lengi be, az idővel játszó, változót és
maradandót egyszerre felmutató művészet, amely épp a világirodalom legmodernebb
művészeinek értéke, „újítása”. Krúdy költészetének titkát az ellentétek
összejátszásában és egységében kell keresnünk, mert legjobb írásaiban, de még
fáradtabb soraiban is egységbe ötvöződik a tegnap és a ma, a groteszk és a
reális, a varázslatos és a köznapi, a reménytelenség és az ábránd – élet és
álom, ahogyan legszebb novelláskönyvének címében írta. Az élet érzéki örömeinek
és megfejthetetlen szomorúságainak hangulata teszi felejthetetlenné könyveit.
A podolini kísértet-et 1900-ban írta, de a regény csak 1906-ban
jelent meg, folytatásokban, az Ország hasábjain, majd még ugyanabban az
esztendőben könyv alakban. Amikor A podolini kísértet-et papírra vetette, még nem vonhatta
ki magát a kor legnagyobb magyar prózaírójának, Mikszáthnak hatása alól. Wart Erzsébet különös története aligha született volna meg
Jókai, de főként Mikszáth mesevilága és romantikát, realizmust egységbe
olvasztani kívánó művészete nélkül. Wart Erzsébet, a
hajdani óráslány, majd műlovarnő, később férfiruhába öltözött várúrnő, végül
pedig eleveneket büntető-jutalmazó kísértet alakja Jókai és a fiatal Mikszáth
romantikáját idézi, Kavaczky meg Riminszky
nem is olyan távoli rokona Mikszáth különc várurainak és polgárainak, Don Quijote-figuráinak.
Az újabb filológiai kutatások kimutatták, hogy Mikszáth Kísértet Lublón és Az aranykisasszony című elbeszélése, továbbá a Beszterce ostroma erősen hatott A
podolini kísértet-re; kétségtelen, hogy a nizsderi várúr és a „jégkeblű hölgy” furcsa története
nemcsak hangulatában emlékeztet Mikszáth némely írására, hanem részleteiben is.
Bisztray Gyula utal rá, hogy a szepességi város
leírása, a kísértet-asszony bosszúja, a valódi és hamis aranypénz motívuma, s
néhol egy-két mondat már-már nem is hatásnak, hanem átvételnek minősíthető; az
is kétségtelen, hogy a Beszterce ostroma
hősei – Pongrácz, Estella, Apolka – és néhány mellékszereplő is felismerhető
Krúdy figuráiban. De ha bizonyos tartalmi, sőt formai elemek kölcsönzésnek
tekinthetők is, nem kétséges, hogy ebben a korai regényben megmutatkoznak már
Krúdy sajátos jellemvonásai: a hangulat, mely ott uralkodik hősei körében, már
Krúdy műveinek atmoszférája, az ábrázolási mód későbbi regényeinek és
elbeszéléseinek igézetét jósolja meg. Aki az irodalomtörténész szemével olvassa
A podolini
kísértet-et, izgalmas pillanat tanúja: egy fiatal író – mint hajdan a
festőműhelyek ifjú piktorai – mesterének ecsetkezelését követi még, olykor
utánozza is, de képén már felismerhető a nagyrahivatott
művész tehetsége és eredetisége. Ám ki olvas az irodalomtörténész szemével? ...
Okosabb belefeledkezni a regény bűbájos világába, valószínűtlen meséjébe, valóságízű részleteibe, Podolin
csodálatos, mégis mindnyájunkhoz oly közelálló varázslatába.
Réz Pál
(A podolini kísértet.
Bp. 1966, Szépirodalmi Könyvkiadó. 203-207. p.)