A mesemondó lovag, Krúdy Gyula.

 

A budai oldal egyik omladozó utcájában, régi időkből itt felejtett kis ház ablakában, az ódon vaskosár és a virító muskátlik mögött egy halovány női kéz elmélázva ejtette az ölébe Szindbád Ifjúságát, mint egy imakönyvet vagy szerelmes levelet. Az alkonyórák fátyla ráhullott a szívére két hervadó leánynak, kik divatjamúlt frizurával és divatjamúlt áhítattal olvasgatták délutánonkint az ablakmélyedésben csalódott költők és illedelmes írók műveit.

– Milyen szép volt – szólt csendesen Ágota; púderes nyakára a barna loknik úgy omoltak, mint a képeken, melyek öreg urak levelesládájában, elmúlt gavallérok tűnődő szívében hevernek, és megnedvesedtek a szempillái.

A másik hölgy, Amália kisasszony szőke volt s forrón és bánatosan kebléhez szorította a fehér macskáját.

– Krúdy Gyula valamely hajnalon, amidőn magányosan letelepedett a korcsmaasztal mellé és eszébe jutottak az első szerelmei, visszaálmodta magát a múltba és azóta ott él, talán nem is fog felébredni, talán nem is fog visszatalálni onnan soha többé – mondta Ágota. És rögtön elhalványult egy édes gondolattól s felhevülve folytatta:

– Amália, már húsvét vasárnapjának délutánján, midőn A vörös postakocsit olvastuk, megmondani akartam neked, hogy gyanítom: a regény két hősnőjét, Klárát meg Szilviát rólunk festette Krúdy Gyula... Ah, lehetséges volna, hogy ő az?...

Ágota az utolsó redoute-bálon menuet-t járt egy ismeretlen lovaggal; a lovag hosszasan tekintett táncosnője kipirult arcába s midőn a holdfényes téli éjszakában hazafelé kísérte, búsan megvallotta, miszerint önérzete nem engedné meg, hogy vagyonos leányt vegyen nőül. Ágota gyorsan elárulta, hogy atyja a zöld asztal mellett immár az utolsó hold árát váltja fel s a bús lovagot nem látta viszont többé. De esztelenül reménykedő szívvel harmadéve kikosarazta az utolsó kérőjét, egy jóravaló budai pékmestert.

A szőke leány gyengéden tekintett nővérére, aki minden kedves ismeretlenben egykori gavallérját vélte felfedezni és megsimogatta a kezét. De húsz esztendőn át várt, ábrándozott és reménykedett Ágota s bágyadtan suttogta:

– Istenem, ő az, Szindbád, csodahajós, meg Rezeda Kázmér úr, akiért meghalni tudnék, ha egyszer magához vonna, ha egyszer szomorú ajkával ajkamat illetné. Amália, mit gondolsz, kicsoda ő?

– Azt hiszem, egyszer tavasz után következett az ősz, különös virágok nyíltak akkor az útszélen és az elhagyott kastély faláról, az aranyos képkeretek közül lelépett egy régi lovag s elindult az álmai, a kalandjai, az elvesztett szíve után...

A falióra vén kakukkja fürgén lépett elő, de szótlanul visszavonult; régi házibarát lévén figyelmes és tapintatos volt. Csak a fejét csóválta meg enyhe szemrehányással. Sokáig ült szótlanul a két hölgy, aztán összetalálkozott a pillantásuk. Oly árvák és oly kopottak voltak, mint kopott fénykép, mely a szekrény háta mögé esett, a szekrényt soha nem mozdítják el. Ágota fáradtan legyintett, mintha parfüm illatát hajtaná el:

– Háromszor. Először délután a kávéházban, szolgálni, midőn kijelenté, hogy álmodozniuk csak a költőknek szabad, nekik is csak azért, mert megélnek belőle...

Amália volt a fiatalabbik, még innen a harmincon, titokban eljárt némely pesti kávéházba, hol cigarettázott és ifjú hírlapírókkal ismerkedett.

– Odaát már a szerelmes diákoknak sincs szükségük ily figyelmeztetésekre, – válaszolta – Pest-Budán már csak mi szőjük az álmokat, álmokat a remény és a bánat szálaiból... Csalódol kedves Ágotám, amint csalódnod kellett mindig. A vörös postakocsi Szilviáját nem Ágotának hívják, valóságos színésznő ő, aki festi magát és számos udvarló fizeti a számláit. Mindössze az igaz, hogy egy időben állás nélkül bolyongott Pesten, mígnem Lakatos László szerződést szerzett neki valamelyik vidéki társulatnál. Hallottam különben azt is, hogy nem anyától lettek, hanem Minervához hasonlóan készen ugrottak ki Jupiterük fejéből, már mint meglett színésznők látták meg először a napvilágot s halhatatlanságot remélnek. Bizonyos, hogy kilétüket némi homály takarja; de az utóbbi feltevés a valószínű. A vörös postakocsi többi alakja azonban a valóságban is létezik; az unghi fejedelem: Szemere Miklós; Ferdinánd katolikus grófnak – akinek viszonyát a kerítőnővel érdekesen és részletesen elébünk tárja Krúdy – közönségesen Apponyi Albert gróf a neve; Szilveszter: Erdélyi Gyula öreg író, Szemere egykori titkárja, nemrégiben hunyt el megbékélve az Urral; az utolsó nihilistát, Bonifácz Bélát, Danton és Robespierre meghatalmazottját a dunai tartomány igazgatására, Pongrácznak nevezik, valóságos költő, aki elmerült a főváros nyomorában. A többi is mind él vagy meghalt már valahol, úgyszintén a szereplő hölgyek, kiknek nevét azonban nem illik elárulni.

– És Szindbád ?

Amália dacosan felkapta a fejét s hűvösen és türelmetlenül felelt:

– Krúdy Gyuláról mondjak valamit? Semmi jót nem tudok ..: Tizennégy esztendeje házas ember már és az utolsó bálra a redouteba aligha engedte még el a mamája. Különben olyan darab férfi, mint egy orosz díjbirkózó és dörmög, akár a medve, ha téli álma után reumásan és berekedve előbújik a barlangjából. A fejét – rajta az érzékiség megduzzadt orrcimpáival és roppant állkapcsával – egy fejjel magasabban hordja bárkinél, ami benned aligha keltett volna kellemes benyomást. Korán megcsípte a dér és kissé ferdén is tartja a fejét, mintha mindig leejteni akarná a balválláról. Tizenkét esztendős korában, midőn a Poprád vize befagyott Podolin alatt, egy halászlékbe lépett; alig tudták kimenteni a jégtáblák alól. Akkor merevedett meg úgy a nyaka. Ehhez képzeld hozzá kérlek, hogy pörge posztókalapját szereti jobb felé félrecsapva viselni. Tömött fekete bajuszát angolosra nyíratja és a haját úgy ápolja, mintha állandóan vidéki lakodalomba készülődne. Végül pedig tokája van, ami nem enged valami tüzes szívre következtetni...

Ágota mosolyogva nézett a húgára:

– Tehát pompás alak Szindbád, mint a középkori férfiak, kik rövid karddal s mezítelen mellel küzdöttek a vár úrnőjének rózsaszín szalagjáért ? A hangja mélyen búgó, mint áhítatos barátok éneke mellhangon egy ódon kolostor kápolnájában, férfiasan telt arca pedig komoly s tiszta érzelmekre vall ? Mindig elegáns és hódító, mint Versailles udvaroncai ? ... És te, kedvesem, szereted őt...

A szőke leány zavartan mosolyogva lehajtotta a fejét.

– Azt hiszem, mindenki szerelmes bele. A nézése oly különös, mintha mindig valami mélabús dallamra figyelne, mely a távolból hangzik feléje, holott nyilván a szívében szólalt meg egy öreg zenélőóra ... Jó lenne mellette ülni őszi délutánokon egy elhagyatott padon és szótlanul hallgatni a falombok között járó szél sóhajtozását, sárgult levelek hulldogálását. Meg talán arra gondolni, mi történne, ha a két puha, fehér kezével erősen átfogná a fejemet és a szája felé húzná ... A csókja féktelen lehet, mámoros és mardosó, az ölelése mohó, a kéjvágya türelmetlen és zsarnoki. Nem szeret sokat teketóriázni, nem törődik a másik illúzióival és élvezetével, amíg maga jól nem lakott. De nyilván hálás a kapott gyönyörért és mint általában a túl heves férfiak, az első szilaj fellobbanás után a könnyezésig elérzékenyül. Hallani szeretném egyszer azokat a kábult szavakat, miket fátyolos szemmel, dadogva suttog a karjaiban heverő nő kipirult fülébe ... És van a szája szögletében egy örökös és merőben sajátságos mosoly: szeretném felolvasztani és lehunyt szempillákkal felszürcsölni, mint valami ismeretlen és érthetetlen italt. A kínzó nagyravágyás és a nembánomság, a finom csemegék és a kielégített falánkság, bánatos álmodozások a sörös pohár mellé könyökölve és a metsző fölény, durva röhejek és a nobilis szellemeskedés, a cirógató gúnyolódás és bókba burkolt tőrdöfések, bölcs tapasztalatok, olthatatlan remények és bús csalódások helyezték oda azt az ádáz és vonzó és megejtő mosolyt...

– Láttad már Krúdyt ?

– Heltai Jenő nyilván nekünk óhajtott jó tanáccsal amint felkelt az asztal mellől és elment ... „Szindbád felkerekedett, útnak indult, bár a haja szürke volt, mint a zajló Duna felett csapongó jégsirály szárnya.” Ki tudja, honnan érkezett éppen s hová indult. De valószínű, hogy a kávéház ajtaja előtt csengős szán várakozott rá, a kocsis betyárképű és három ló kapálja a havat. Krúdy a meleg bőrök közé bújt, megtapogatta az ülés alá készített pisztolyokat és másnap az útszéli fogadó előtt álltak meg, hol utolérték a színésztruppot. A színésztrupp hetven esztendővel azelőtt játszott utoljára az Arany Bika nagytermében. Midőn pedig Krúdy csendesen benyitott, egy hölgy felsikoltott...

Ágota elfelejtette gyöngéd korholásban részesíteni húgát, miként rendesen, ha rajtakapta, hogy valamely kávéházban töltötte idejét s a váci-utcai lusta boltoslegényeket meg a dúsan illatozó dunaparti gesztenyefákat okolta késlekedéséért.

– És másodszor ?

– Július huszonötödikén, azon a napon, amelyen egy ostoba náció feltépte azt a sebet, amelyből azután annyi vér, annyi őrület és fájdalom, annyi gyalázat ömlött ki! Krúdy az emlékezetes szombat estén New-Yorkban kis társaságban ült. Csergő Hugó, egy harmadik férfi, egy csúnya öreg asszony, egy szép, meg nem szép fiatal hölgy volt még az asztalnál. Az utcán ordítozott és zászlókat lóbált a tömeg, az Az Újság olvasóterme előtt Kálnoki Izidor felfúvódva szónokolt. Harci mámorban reszketett a kávéházi publikum s a főpincér bánatosan tekintett az elbliccelő honfiak után. A Krúdy társaságában levő hölgyek lázban égtek, minduntalan felugráltak a székekre minthogy csinos lábuk volt, biztatóan pillantgattak néhány megriadt kardbojt felé és felexaltáltan kapkodták ki az ide-oda száguldozó rikkancsok kezéből a lapok rendkívüli kiadásait. Krúdy Gyula az utca és a kávéház tomboló forgatagának háttal ült mintegy másfél óráig és egyetlen egyszer vissza nem fordult. Enyhe, de nem rejtett gúnnyal, közömbös hangon és zavarhatatlan nyugalommal, állandóan és egyformán mosolyogva, – mintha az a ferde mosoly odaragadt volna a szája végébe, – így válaszolgatott a felgyulladt szépasszonynak s néhányszor fitymálva legyintett a hősi üvöltözés felé, mint akit egyáltalában nem érint az egész felfordulás. Elhiszem, hogy nem érdekelte a látvány. Azonban kétlem, hogy ne vetett volna egy pillantást sem a tragikomédiára, ha nem gondolja igen érdekes póznak azt, amelybe helyezte magát a nők előtt. Mert hiszen ki írta meg a háborús idők legelső aktuális regényét, – az elején annak az utcának a gyengécske leírásával; amelyre egy pillantást sem vetett, – nem is szólva a „Magyarország” szombati leveleibe foglalt háborús tudósításokról... De ki nem pózol és ki venné rossznéven azt. Azonban megtiltani sem lehet senkinek, hogy észrevegye és elmosolyodjék rajta...

Ágota közbeszólt :

– Már régen történt, hogy először gondoltam hosszasan Krúdyra. Eleinte, be kell vallanom, nem foglalkoztam vele szívesen. Az írásain keresztül a levitézlett színész benyomását keltette bennem, kinek feje megkopaszodott a paróka alatt, térde meggyengült a megrabolt férjek ágyában, de a színpadon s a nők lábainál szédítő routint szerzett a képmutatásban és az udvarlásban. Kellemetlenül éreztem, hogy egy pózoló férfiú áll előttem, aki minduntalan elárulja ezt a gyengeségét. Később azonban észre kellett vennem, hogy se eltitkolni nem igyekszik, se nem jellembeli vagy szellembeli gyengesége a pózolás. Kellemes és megfelelő tulajdonsága neki, elválaszthatatlan tőle az egész egyénisége, a pózai formát és magyarázatot adnak minden sajátságos gondolatának és cselekedetének. Abban az elmúlt és képzelt világban, amelyben ő ma is él, aligha ütköznek meg a viselkedésén. Ha alkonyatkor testőrtiszti egyenruhájában térdre borul a romantikus grófnő előtt, bátran a szívére szoríthatja széles és tragikus gesztussal a kezét. Kezében középkori karddal vagy olajzöld frakkban, ha nagy csokorba kötött Lavalière-nyakkendő leng az álla alatt vagy vándorszínészek ócska felleghajtójába burkolózik, finom rokokó boudoirban, hol a hercegnő tíz esztendeje ábrándozik róla, vagy a kertajtón át belopózva a zord postamester kövér feleségének hálószobájába, bizonnyal nem hatnak feltűnőknek s idegenszerűeknek vagy erőszakoltaknak a mozdulatai. Nem lehet tehát csodálkozni azon sem, ha fellépésének megfelelően beszédében se ragaszkodik túlzottan a tényhűséghez. Aki a mában él: számolja a garasait; aki a múltnak él: mesél. Korlátolt elmék nevezhetik csak Krúdynak a valóságtól való szenvedélyes elkalandozását hazudozásnak. A wakefieldi lelkész írója, – ki „tolvajok és koldusok, örömlányok és paprikajancsik között s azokban a szennyes bűnbarlangokban töltötte élete javát, melyek a nagyvárosok gyalázata” – a szó közönséges értelmében sose hazudott, bár az igazmondást sem ismerte. Csupán csak magához méltóbbaknak óhajtotta elhitetni szerencsétlen életkörülményeit, saját magával valószínűleg éppúgy, mint másokkal. Az utóbbiakat kevésbé sikerült elámítania, mint önmagát... Krúdy azok közé tartozik, akik hittel és meggyőződéssel állítanak valótlant és lehetetlent. S jót és rosszat, csodálatosat és visszataszítót egyformán szeretnek elhitetni magukról, különösen ha egyik sem igaz. Krúdy nem tudja alkalmak és helyzetek szerint kettéválasztani magában az írót s az embert. Én ezt az író rendkívül értékes tulajdonságának tartom.

– Krúdy már olyan dolgokra is emlékszik, amelyek sohase történtek meg; Krúdy Gyulának kopik az emlékezete és egyre tündéribb a fantáziája, – mondaná Kosztolányi Dezső. Ahol nem a pedantéria szemüvegét teszik fel, Krúdy a legszívesebben hallgatott előadó. Baráti körben sem szokott soha vitatkozni, csak elbeszél. Kosztolányi írta róla: „Én hallottam őt egyszer késő éjszakán mesélni, bornál és szivarszónál folytatta a régi mesét, amit abbahagyott. Legutóbb, ha jól emlékszem, Indiában jártunk. Visszapillantott oda, ahol sohase volt és beszélt gyémántokról, virágbozótokról, indus csodákról, mérges kígyókról, melyek éjjel sziszegve kúsznak be az alvók ágyába, míg az indusok tejjel tova nem fröccsentik őket.” – Ah, Amália, melyik gavallér s melyik író nem használt gesztusokat s szavakat az erkély alatt és az íróasztal mellett, amely gesztusokat s szavakat csak azok értették meg, kik hőn óhajtják, hogy szívűk ama férfiszíven dobogjon. Krúdy Gyula páratlan és elbűvölő poseur.

– A mellette ülő szép asszonynak, Ágotám, nem volt ily elnéző a véleménye. Midőn Krúdy eltávozott az és megbocsátó a véleménye. Midőn Krúdy eltávozott az asztaltól, bosszankodva fordult a többiekhez: „Kiállhatatlan az örökös pózolása. Előkelően igyekszik mozogni, de vettétek észre, micsoda smucián ? Látja, hogy kínlódom ezzel a törött cigarettával, ő maga rágyújt, de engem nem kínál meg a teletömött dobozából.”

– És mit gondolsz, miért nem kínálta meg ?

– Azt hiszem, figyelmetlenség, udvariatlanság volt. Nem vette észre és nem törődött vele, mit kíván a társaságában levő hölgy.

– Tévedsz. Pózolt... Hol láttad még ?

– Harmadszor az Erzsébet-körúton. Olyan nyári éjszaka volt, amelyen az ember szívébe őszi melankólia költözik és szeretne találkozni hűtlen szerelmesével, hogy megbocsásson neki. A fák lombja ráborult a gázlámpákra, a felhők eltakarták a holdat, az éjszakai madarak tovavonultak, kávéházba vagy paplan alá bújtak. Ahol nappal zsebükben nyitott bicskával járnak az emberek, sötétség és csend honolt a körúton, mintha valami szomorú menet közeledne. A járda szélén, a fák alatt szembejött velem. Kóbor kalandor volt, vasvértje fölé jámbor polgári öltözetet húzott, hogy elrejtőzzék az üldözők vérbenforgó szeme elől, vagy talán hogy kikémlelje a város aranyműves boltjait, s gazdag templomait, melyeket ha feljön a hold zsoldos csapatával megrohan s kirabol. Francisco Pisarro jött felém az éjszakában, vérfagyasztó spanyol conquistador, mesevilágok hódítója, páncélos sisakján strucctollak lengtek, zsebében perui arany ékszerek, szívében egy tigris szerelme s egy kopott költő gondjai... Vagy inkább bús troubadour volt, epedő lantja már hiába zengett és hiába zokogott a vártorony ablaka alatt s a reménytelen éjszakában hosszú útra indult... De talán csak egy nagyra nőtt fiúcska, kit álmából felriasztottak, elkergettek az anyja öléből, játékait összetörték, csak a mesekönyvét hozhatta magával s most keserű szomorúsággal jár a világban, hol nincs több anyaöl, hol annyi a könyv s oly kevés a mese... Krúdy Gyula ballagott az alvó házak tövében, ahogy manapság már csak a vén diák ballag a selmeci diáknótában. Nyilván az Erdélyi borozóból jön, miután megrendelte a negyven ezredik spriccert, útközben kigondolja a regénye érzékeny folytatását s a New-Yorkba igyekszik, hol hajnal felé a tőle legtávolabb ülő kompánia közé fogja hajítani a nehéz széket.

– Tényleg olyan sokat iszik?

– Vörösmartyn – kinek vörösboros palackjáról kellő nagyságban nem emlékezett meg alapeszmevitéz, Gyulai Pál úr, – mindenesetre túltesz. Gyulainak hogy is juthatott volna eszébe akár egyetlen sora A magyar Pimodánnak, pedig hajh, de nagyon, de fájdalmasan, de gyönyörűen igaza van Ady Endrének. – Hogyan iszik Krúdy? Mint a többi magyar. A poharába egy kis felejtést, egy kis hitet, egy kis zsenialitást tölt meg, két deci bort és felhajtja fenékig. És sokszor tölt és mindig fenékig üríti. És a sok kicsiből – bár a közmondás és Ady is máskép tudja – lesz a semmi.

Szini Gyula így beszélt róla egy alkalommal séta közben:

– Krúdy a szívem közepében él ... Egyszer régen belépett az Erdélyi borozóba és rendelt egy spriccert. Aztán könnyed kézlegyintéssel intette magához a többi spriccereket. Azóta ott ül az Erdélyiben. Egy hajnalon megkérdeztem tőle:

– Hol tartasz ?

– A huszadik diópálinkánál.

– És hogy érzed magad?

– Mint egy öreg, terebélyes diófa – válaszolta Krúdy.

Két karját két szék támlájára horgasztva magaereszkedetten valóban úgy ült, mint egy lombos, százesztendős diófa s bizonyos, hogy az Erdélyiben konokul és némán ivott mindig. Néha megszólalt, mondott keserűen vagy méla gúnnyal valamit, aztán ivott tovább. De ő volt mindig a legfegyelmezettebb ivó. Reggel felé elaludt és összehajtogatva úgy ült, mint a pallér összecsukható mérőszerszáma. Aztán a pallér kihúzta a méterest, Krúdy felkelt, kiegyenesedett és szilárd léptekkel megindult a New-York kávéház vagy a Meteor-szálloda felé, ahol magányosan lakott egy negyedik emeleti kicsi szobában.

– Miért nem mégy haza ? – kérdeztem tőle.

– Reggel félnyolckor, amikor a gyermekeim az iskolába készülődnek?

– Hogy hány éves Krúdy – folytatta Szini Gyula – ki tudná? Ő azt állítja, harminchét, de ki emlékezne arra, mikor kezdte írni melankolikus és gyönyörű novelláit. Ő egyszerre fiatal és öreg is, mint egy ezeregyéji mese.

Hunyady Sándor hírlapíró ezt adta elő egy társaságban, hol hősi kalandokat emlegettek némi túlzással: – Nyilván jól emlékszik még az esetre mindenki. Én lefolyni láttam. Négy esztendeje történt. Krúdy Gyula ült az Erdélyi borozóban Sz. kapitánnyal. Virág és hölgy is illatozott az asztalnál, a kapitány mégse talált elmésebb szórakozást, mint egész éjszaka ugratni Krúdyt. Krúdy könyökére támasztva a fejét, hallgatva hallgatta. Végre megszólalt a nagy, marha hangján: – Elég volt már...

A kapitány felugrott. Krúdy felemelkedett. Egy másodpercig farkasszemet néztek egymással, aztán Krúdy úgy vágta pofon a kapitányt, hogy egy egész percig ingott ide-oda a feje. A kapitány kirántotta a kardját. Erre valami rettenetes következett. Krúdy megkapta a csuklóját, borzasztó erővel csavarintott egyet rajta, hogy a kard kihullott a kezéből, mellen ragadta a zubbonyát, magához rántotta, eltaszította és levágta a padlóra, hogy csak úgy döngött. És mintha mustot taposna, úgy lábalt rajta... Mikor végre a kapitány felépült az eset következményeiből, Krúdy párbajban felhasította a homlokát, mire kezet fogtak... A másik nevezetes affaire-je esztendeje volt. Éjszaka úgy nekivágta Szentkirályi rendőrkapitányt az Opera falának, hogy az egész műintézet majd kiszaladt a Váci-körútra.

– Vad és kegyetlen ember, – szólt Ágota érdeklődéssel.

– De épp annyira meghatott és előkelő. Bánt ő már komisz és mihaszna férfiakkal úgy is, mint ahogy egy beteg és szomorú, finom öreg úr érintheti a parfümös csipkekendőt, melyet a hűtlennek bizonyult szerető felejtett nála, egykor ... Hogy mily előzékeny és figyelmes, Somlyó Zoltán tudná megmondani, aki látta, hogyan juttatta a kért kölcsönösszeget egy nyomorult és mogorva költő kezébe valamely kényes alkalommal. Az összeg öt korona volt, de talán csak Heine tudott oly tapintatosan alamizsnát adni, szinte kellemes feladatot teljesítve. Nagyúrian gavalléros és duzzadó férfiúi mivoltát az első hódolata s az első párbaja érdekesen jellemzik.

Tizenöt esztendős korában a nagynénjétől ajándékba kapott orosz ponnyt s kocsit eladta és százforintos bukétát küldött az árából a cirkusz műlovarnőjének, ki két napig boldogította temperamentumos művészetével a városka publikumát. Más regényes hajlandóságú gyermek azon spekulál, hogy beáll lovászinasnak a cirkuszba s szolgálja kevély úrnőjét mindhalálig – aztán nem teszi meg. Krúdy bőkezű gavallérként óhajtott fellépni: feláldozta a legkedvesebb játszópajtását, a szíve titokban okvetlenül vérzett érte, de a gesztus, mellyel a bukétát átnyújtotta, grandiózus volt és álmodozó, mint egy gőgös költőé. A százforintos virágcsokorhoz nem fűződik szerelmi folytatás, de azért Krúdy nyilván továbbszőtte és végigjátszotta szokása szerint álmaiban a rövid eseményt, mert a Francia Kastélyban e sorok olvashatók: „Szindbád ifjú korában ügyesen mozgott a kötélhintán a magasban, egy hajporos, nefelejcskék szemű lovarművésznő kedvéért fél esztendeig utazott együtt a Variante-cirkusszal.”

Az első párbaja akkor volt, midőn az érettségi bizonyítványt megszerezte, – valakinek azt mesélte, hogy az apja vette hatezer pengő forintért; de lehetséges, hogy mindketten elmulasztották ezt a felesleges papírost megszerezni. Bizonyos azonban, hogy reggel nagy, bolond dáridó után az utcán rászólt a nyíregyházi szolgabíró:

– Ejnye, hogy lehet így részegeskedni! ... Krúdy Gyula a következő napon kardjával úgy fejbe sújtotta a szolgabírót, hogy két hónap múlva kelt fel az ágyból. Egyébként is rabiátus, kicsapongó és brutális fickó volt, állandóan puska lógott a vállán, szeretett volna lelőni valakit. Minthogy azonban bizonyos okok miatt e tervét nem hajthatta végre, elbúsultan felragadta Puskin költeményét s kimenvén a mezőre, vadvirágokat tépegetett, álmodozván a korcsmárosné kövér nyakáról, a kávéházi tündér vékony lábáról, továbbá az írói dicsőségről s a családi pofonokról.

– Tudsz valamit, Amália, Krúdy szerelmeiről? – Mint a költők a holdnak, úgy s annyiszor vallott szerelmet Krúdy a nőknek. Egy régi lovag jár közöttünk, szerelmes, nemes és hódító lovag, aki meghalna, ha a nők nem akarnának mind meghalni érte. De szerencsére a nők könnyelműek ... „Szindbád két-három nőnek volt a csillaga egyszerre a hosszú életen át. Addig sohasem hagyta békében a nőket, amíg meg nem szerették. És így történt, hogy élete tizedrészét ablakok alatt töltötte, mely ablakokra mohón vagy alázatosan, boldogtalanul vagy fenyegetőzve nézegetett. A nőket meglesni, útjaikon titkon elkísérni és kitudni titkaikat, reményeiket, vágyaikat: ebben mindig mester vala. Órákig mozdulatlanul figyelni egy kis budai házat, amely a hegyoldalban volt és benne varrógép zakatolt, – vagy kocsin követni egy vágtató kocsit, melyben dáma ül nagy kalapban és illatok között, – éjjel lopva, lessel világos ablakot figyelni, amelyet csipkefüggöny borit, – vagy a templom sötét oszlopai alatt megfigyelni az imádkozó asszonyt és kieszelni, hogy kiért s miért imádkozik: ezzel annyi időt töltött el Szindbád, hogy néha a gyümölcs leszakítására se maradt érkezése. Belefáradt a dologba és már új kaland izgatta vérét, álmát, étvágyát, midőn a régi ügyet még le sem bonyolította. S ezért történt meg az, hogy az élet folyamán körülbelül tíz-tizenkét nő hiába várta Szindbádot a találkán, a lefüggönyözött kocsiban, az erdei úton a sétányon, vagy egy távol eső vasúti állomáson, ahol két vonat szokott találkozni. A vonat Szindbád nélkül robogott tova, pedig a nő, az a bizonyos ott állott az ablakban és reménykedve, félve és ajkát nyelvével nedvesítve nézett a függöny mellől. S így ment el sok vonat.”

– Mindig több volt a szerelmében a vágy és az ábránd, mint a tett.

– Költők és öreg urak régóta szeretnek így. Ágota, öreg kisasszony, vén szerelmes gyönyörrel ragadta meg a kedvenc témát:

– Így azok szeretnek, akik számára a szerelem még csak puszta ígéret, még csupa vérpiros misztérium, bűbáj, csupa költészet. A fiatalság szeret így. A szemükben riadalmas mohóság, az ajkukon merő szendeség. Az ébredő mezők tavaszi mámorában szenvednek s boldogan elnyúlnak az ősz bánatában. A fantáziájuk izzón dolgozik roppant orgiák elképzelésén és megáll a lélegzetük, ha véletlenül megérinti a kezüket egy női kéz, ha a szobaleány hirtelen s biztatón rájuk néz. A tekintetükkel hipnotizálni akarják az ablakot s ha megjelenik a sóvárgott tünemény, félszegen elsomfordálnak a sarokig s onnan loppal és meghasadt szívvel visszapillantanak. Angyalnak és mezítelen tündérnek látnak minden fonnyadt szoknyaviselőt és a szívük, ah, a szívük költemények ritmusára dobban! Ó tejfeles ifjak áhítata, ájtatos gyávasága, ábrándozása, forró szűzisége, mennyivel szebbek vagytok, mint a bozontos férfiak nyers étvágya! ... Krúdy Gyula szíve pedig sose múlik el húszesztendős... Az a férfi tud csak így gondolkozni a nőkről, mint ő, akinek gyerekfejébe e gondolatokat egy fennkölt asszony fehér keze simogatta bele, akinek egy szent nő volt a anyja...

– Vagy az első szeretője... Ágota kedves, a férfiak nem az anyjukat tartják szentnek, hanem akinek az ölében a szerelmet ismerték meg. Amit pedig Krúdyról mondtál, merőben tévedés. Krúdy minden elébe kerülő nőt összehúzott szempillákkal, kihívóan s valami búskomoly konfidenciával szokott szemügyre venni, azonban ritkán megy ennél tovább. Röviden kifejezve, érzékileg nem nagyon izgatják a nők. Hajnalig iddogál, de csak elvétve fordul elő, hogy hölgy társaságában udvaroljon a pohárnak. – Nem sokra becsüli a nőket ez a költő, aki a publikumának csaknem kizárólag róluk fuvolázik. Krúdy lobbanékony s minthogy alapjában véve mégis csak a tisztességes asszonyok a tetszetősek, sokat kell bosszankodnia a hosszadalmaskodásuk miatt. „Belefáradt a dologba és már új kaland izgatta vérét, álmát, étvágyát, midőn a régi ügyet még le sem bonyolította.” Korhűbben szólva: beleunt a főzésbe. Hébe-hóba ha feltámad benne az inger, szereti rögtön kielégíteni, ez a metódus azonban nem tetszik a női hiuságnak. A gyakorlatban tehát Krúdy inkább lemond a szerelemről; képzeletében oly intenzíven foglalkozik vele, hogy tökéletesen jóllakik. S nyilván éppen ennek köszönheti, hogy könnyen tudja beleringatni magát az illúzióba. Mindenesetre érdekes probléma azonban, hogy vajon ki fogadta első ízben magába? ... Szende falusi kisasszonyka lehetett vagy vidéki színésznőcske, ki az ő számára őrizte ártatlanságát, e nyugtalan báránykát. Vagy talán szőke és feketeszemű apáca volt, akit romantikus fogásokkal lehetett átszöktetni a zárda magas kőfalán. Mezítlábas tót béreslány volt vagy egy hervadó pesti kokott, ki gyalázatosan felhevült az ifjú roppant vállainak láttán és hosszú szerelmi iskolája minden bűvös raffinement-jával mennyeien széppé tudta varázsolni azt, ami a legtöbb emberben csak az illúziókat temeti el vidám szertartások között... Krúdy szeret álmodni arról a régi költői és üzleti témáról, amit szerelemnek neveznek és az ő álmai csodálatosak! – ez azonban nem zárja ki, hogy ne legyen olykor durván érzékies... Vannak férfiak, akik hótiszta hódolattal hajolnak a feleségük kis keze fölé s tőle egyenesen a szeretőjükhöz rohannak, a szeretőjük még a tegnapi mámortól részegen hever a feldúlt és beszennyezett ágyban. Ismertem a poétát, aki egész életén át egy megközelíthetetlen hölgyhöz írta és sírta fájdalmának és boldogtalanságának magasztos zsoltárait s közben fertelmes perverzitásokban elégült ki. Az égi malaszttal teljes szűz Anya képét a piktor kedveséről festette, aki pedig a legromlottabb volt a romlott leányok között. És elismerés nem illet senkit, mert megfékezni bírja azt az állatot, amely minden nadrágban fellelhető.

Krúdy tizenhét évvel ezelőtt úgy szeretett, hogy szerelméért azonnal meghozta a legényember legsúlyosabb áldozatát: hozomány nélkül megnősült. – Amidőn tizenkilenc esztendős korában feljött Pestre, a Budapesti Hírlapban megjelent Vanda címen egy novellája. Az írás feltűnt az Egyetértés népszerű írónőjének, az első magyar feministának: Satanellának, dr. Spiegler Gyula érdekes leányának, kinek fényképe Calderoni kirakatában három esztendőn át volt látható. Az írónőnek Király-utca 47. szám alatti lakásán annak idején minden csütörtökön kis irodalmi társaság gyűlt egybe. Megfordultak ott Makai Emil, Rózsa Miklós, Palágyi Menyhért, Bede Jób, Béldy Izor, Gracza György, Vértessy Gyula, Vértessy Arnold, Beksits Gusztávné, aki Bogdanovics György néven irogatott jelentéktelen dolgokat s hírlapírók, piktorok, muzsikusok, színészek és ártatlanra festett színésznők tarkították az irodalmi egyveleget; oda járt Török Irma is, akkor a Nemzeti Színház ünnepelt drámai szendéje, ma igazságtalanul mellőzött művésznő, de legalább Berényi grófné. Csávolszky Lajos, az Egyetértés főszerkesztője hozta el ide egy csütörtökön Krúdy Gyulát, és, mint Satanella szokta volt mondogatni: „többé el se ment, bottal se lehetett kiverni.” A férfiak azidőben a molett nőket kedvelték, akiknek a csípőjére – egykorú képeslapok tanúsága szerint – akár ráülni is lehetett volna s keblüket a tokájukig felpockolták. Krúdy Gyula mint manap, akkor is szerette a nőkben a nála három-négy fejjel alacsonyabbat, némileg kövéret, barnát, pici kezűt, csöpp lábút, meleg tekintetűt, a finomat, lágyat, műveltet s az ilyeneket galamboknak nevezte. Legdrágább galambja Satanella volt. Két esztendeig udvarolt a kiskorú romantikus a nálánál csaknem hét esztendővel idősebb írónőnek s végre egyik zsúron ez egyszerű szavakkal kérte meg a mamától a kezét :

– A Bella úgy-e a feleségem lesz?

A mama nem felelt rá igent, Krúdy pedig mindenkinek elújságolta, hogy Satanella vőlegénye, mire hamarosan neki is adták a leányt. Ha nem adják, nyilván megszökteti egy sejtelmes éjszakán, midőn csak a hold látja és mosolyog raja.

Ez szerelem volt, igaz, tisztességes, hétköznapi szerelem. Egyszóval szívügy. Krúdy másik fajta, magasabb rendű nőimádata az, amely csupán papirost fogyaszt s Blankáról, a Szilvafa című teázó helyiség viharedzett igazgatónőjéről így írat vele:

„Kis nefelejcsek voltak a szoknyáján, koszorúcskák, mintha valamely régi imakönyv lapjai közül vették volna a mintát és a félcipője szalagokkal volt a bokájához erősítve, mint azokon a lábakon, amelyek képzeletünkben a tánczenét követik, midőn estefelé régi keringőt játszik valaki a zongorán és kis velencei tükre volt, amelyben mindig csodálkozva nézte hervadt liliomszínű arcát és melankolikus sötét szemét, amely egyszerűen, őszintén, hazugságok nélkül, szinte reménytelenül nézegetett Nagybotos Violára, mint a költemények, amelyeket falusi magányában írogat az egykori testőr a császárnéhoz. Természetesen oly finom volt, mint ó-csipkével díszített legyezője és a térde alatt halovány rózsaszínű csokor fogta fehér harisnyáját, amelyet Nagybotosnak egyszer alkalma volt látni – kis csermelyt ugrottak sétálás közben – a nyakán a hajzat oly szelíden simult kontya alá, mint a szent nők képein látható. Talán félig-meddig szőke volt, mint a sokat szenvedett férfiak képzeletében az egyetlen és ismeretlen női ideál jelentkezik, enyhén, elmosódottan, alig tapintható alakban, csupán elgondolásban a testiesség, inkább az áhított drága női hang, szín és lélek formájában, mint szerelmi csalódás után, félálomban, olykor egyet sóhajtva és a párnát átölelve képzelik a férfiak azokat a nőket, akik nem csalták volna meg őket. Blankának hívták és már harminc esztendős volt.

Mintha egy félig romba dőlt vár toronyablakában üldögélt volna, a sokat próbált falakat enyhén födi be a repkény, mint az elhagyott sírokat a borongó emlékezés, a vár alatt csillogó és rongyos lovagcsapat vonul el, talán éppen a szentföldről jönnek a daliák és fájószívű férfiak meg-megállnak a toronyablak alatt, hogy az álombeli nő kárpótolja és megvigasztalja őket azokért a nőkért, akik hosszú utazásuk alatt kést vertek a szívükbe, miután az éjszaka mámora és a szerelem elmúlott; kondor feketékért, mély szemű barnákért és fehér nyakúakért, akiknek kövérkés álla alatt a megvillanó test szinte bolonddá teszi az élőfát is.”

S Blanka később lágyan mosolyogva így szól: „Én nem sokat számítok, mert én körülbelül rendbejöttem az élettel: vágyaim, reményeim többé nincsenek. Mint egy vén madár üldögélek a fa tetején és csupán annak örülök, hogy mások még örülni tudnak az életnek, szerelemnek. Tudja mi vagyok én? Egy elhervadt menyasszonyi csokor, amelyet a nagymama sírjára elvisznek az unokák. Magányos szobában porlepte tükör, az ajtót senki sem nyitja ki, mert a házigazda elbujdosott. Régi asszonyarckép magányos házban és délutánonkint senki sem nézi az arcképet elmerengve, elgondolkozva. Szép ódon báli ruha vagyok, amely a padláson várja, amíg a háznépet árverezik, aki egykor viselte, a temetőbe költözött.”

Néhány oldalt kitépni Krúdy írásaiból olyan próbálkozás, mint Gül Baba kertjében egyetlen szál rózsát kiválasztani... Magyar nyelven még senki andalítóbban nem muzsikált Krúdynál. De éppenséggel nem képletesen óhajtom kifejezni magamat. Amint Beethovenre vagy Chopinre nem gondolhatok anélkül, hogy túlfinomult újjak és idegek sápadt s isteni vibrációját ne érezzem magam felett, Krúdyval is elválaszthatatlanul összekapcsolódott bennem a zengő újjak és daloló kezek rémlése. Ez az ember nem is ír; egy bágyadt fényű, ódon hangszeren tűnődnek lágy ujjai s az álmatag húrokból merengő futamok, mesék melodikus illata s érzések dallamos melege szállnak felém... De mostanában már csak ritkán érinti a csodálatos billentyűket, mintha megunta és megbánta és elfelejtette volna önmagát.

Visszatérve Krúdy szerelmi életére, azt gyanítom, hogy ő mindig igen felületesen foglalkozott az éppen soron levő nővel, csak addig, amíg élvezetét találta benne, már pedig nagyon hamar kielégült. És nem is szereti, nem is ismeri őket jobban, mondjuk, a fekvőhelyénél. Krúdy nem analizál, nem pszichologizál és nem filozofál. Egyszerűen csak mesél és nem is tud, nem is akar többet... „A magamfajta fabulázó író, aki abból a hazugságból él, ami éppen eszébe jut...” – jegyezte meg magáról, írván szomorú és hatalmas elragadtatással és hódolattal barátjáról, Cholnoky Viktorról. Krúdy úgy bánik el a nőkkel – de az élet többi jó szagú és ízletes dolgával is – mint a gyermek a cukorral. És ki csodálkozhatik azon, hogy a gyermek nem érdeklődik a krémmel töltött csokoládés haszontalanság biológiája s egyéb lappáliája iránt. Krúdynak alig van témája a nőn s annak legkellemesebb járulékán, a szerelmen kívül, de problémákat nem keres és nem talál még bennük sem. A piktor hosszadalmas és mély stúdiumokat végez modelljén, mielőtt a lefestéséhez hozzáfogna, az alkotás hevében keveri a festékeket s az ötleteket, problémákat vet fel, hogy problémákat megoldjon. A divatárú kereskedő kész holmikkal ékesíti a hölgyet, midőn szolgálatát kellően honorálni kész. Ha szabad e könnyen félreérthető hasonlatot használnom, Krúdy Gyula eljárása a kettő közül az utóbbiéhoz hasonlít. Úgy látom, páratlanul gazdag és változatos készlete van régi divatú toalett-darabokból, mintha a tűnt idők minden bájos és különös hölgye nála vetkőzött volna le s neki gyónta volna meg levetett életét és rendkívüli kézügyessége van rejtett kapcsok felfedezésében, finoman pikáns szalagcsokrok bonyolításában s csipkéknek, fodroknak, szoknyaredőknek, hajpornak hangulattá varázsolásában...

Mint minden gyengesége, a konzervatizmusa is legvaskosabban a nőkkel szemben nyilvánul meg. Kétségkívül úgy gondolja, hogyha a költészetnek árt, kell, hogy ártson a nőnek is a kultúra. Manapság már nem igen mernek az írók ilyet leírni s ezért is érdekesek Krúdy következő sorai:

„Szeretem ezeket a „felvilágosodott”, modern hölgyecskéket! Valóban nagyon szeretem őket, amikor feminizmussal, szocializmussal traktálják az embert, ahelyett, hogy valami jóféle vacsorát főznének a konyhájukon. Az én kedves korszakomban – ahova egyszer vissza szeretném tenni az egész világot – a középkorban sokkal jámborabb istentagadó eretnekeket égettek el, mint ezek a modern hölgyecskék. Nem hisznek ezek se az Istenben, se a vallásban. Hej, ha én egyszer úgy kedvemre megmondanám nekik a véleményemet... A derék misszionáriusokat nem az emberevő vadak közé kellene küldeni, hanem ide Európába, a „modern” hölgyecskék közé, mert itt nagyobb szükség volna a térítés munkájára... Pajtás, jegyezd meg, hogy a középkorban a nők nem tudtak olvasni és ezért volt jó a középkor...”

Egy kiválóan művelt hölgyre gondolva, kinek társaságában felejthetetlenül kellemes éveket töltött el és a bajusza alatt mosolyogva a saját felfortyanásán, kétségkívül így írta le ezeket az elkésett sorokat. Neki volna a legtöbb oka az elszontyolodásra, ha bűbájos hazugságaival nem tömhetné meg a mohón olvasó modern hölgyikéket. De hogy komoly és mélabús meggyőződés van a mosolya mögött, bizonysága, hogy konzervatív felfogását könyörtelenül érvényesítette a feleségével szemben.

Miután elvette az írónőt s Bécsbe akartak utazni nászútra, de a Metropole-szállodában – hol írók s hírlapírók bizonyos kedvezményeket élveztek – elérték céljukat, Satanella neve letűnt a lapok tárcarovatából. Krúdy nem engedte írni a feleségét. Az asszony kért, könyörgött, sírt, fenyegetőzött, de a férje hajthatatlan maradt. Amikor pedig Déri Gyula egy alkalommal mégis közölte az asszony novelláját, Krúdy provokáltatta. Az ügy veszedelmesen bonyolódott, de a részletek titokban maradtak. A rendkívül szigorú feltételű pisztolypárbajban egyikük sem sebesült meg, de az ellenfelek sosem békültek ki. Satanellának aztán csakhamar más foglalkozása akadt – bár követnék példáját írónőink mind, mind kivétel nélkül – s maga vallotta be:

– Ahol a gólyák kelepelnek, elröpülnek onnan a Múzsák.

December 27-én esküdtek meg és kilenc hónap, kilenc nap múlva született ifj. Krúdy Gyula. Ötnegyed év után bekopogtatott a gólya Ilonkával, utána következett a Veronika – s csak öt hónapig élt – és rá nyolc esztendőre a Micike zárta be a sort. Ma már franciául gagyognak – Krúdy felett mindenkoron diadalmaskodott a magyar nyelv szuverén hatalma – a zongorán apjuk legkedvesebb muzsikusát, Mozartot idézgetik, el vannak telve az apjuk nimbuszával és az iskolában a tanár úrtól s a tanító nénikétől a szamárpadig mindenki illő respektussal tekint rájuk.

– Élnek még Krúdy szülei?

– Az anyja él és három évenkint Pestre jön meglátogatni a skriblert, akiből szolgabíró is lehetett volna. Az apja előkelő megjelenésű, kitűnő és nagyműveltségű nyíregyházi ügyvéd volt, azon régi szabású nemes urak közül való, akikre a fehérhajú dámák ma is szerelmes sóhajjal emlékeznek. Régi nógrádi família az apjáé, mely büszkén illeszti neve elé a széchenkovácsi predikátumot. Tizenkét esztendeje halott ember már az apja, de a fia ma is úgy beszél róla, mintha élne. – „Szindbádnak tekintélyes és gazdag apja volt, aki szeretett lóra ülni és tavaszi reggeleken a nedves határban nyargalászni. Keveset és ritkán beszélt, mintha rendkívüli módon leereszkedne, ha száját szóra nyitja. A rókát vörös frakkban kergette, az agarait többre becsülte az asszonyoknál és házánál mindig meg volt terítve az asztal fehérrel, ezüsttel, a konyhán éjjel-nappal füst kanyargott a falusi ház tetője felé. A kapucímer kőből volt, a kapu körül százesztendős jegenyék hintáztak a szélben. A tanyaház egyszer leégett és Szindbád apja nagyon sajnálta a gólyafészket, mely a házzal égett. Száz esztendő óta jártak a fészekre a gólyák és Szindbád apja szégyenkezve kérdezte: hova teszem őket tavasszal.”

Az anyjáról Krúdy Gyula egy kíváncsi újságírónak, – aki nekrológokat szokott írni és udvariatlanságnak tartja, hogy az írók nem halnak meg, – valamely hajnalon a New-York karzatán, a fehérasztalnál egyik még meg nem írt, kedves krúdyzmusokkal telt novelláját mondta el. A kávéház lámpái egymásután aludtak ki és Krúdy a szürkületben három pompás agárral kezdte, három agglegény D. gróffal, akik a Nógrádban vadászgattak, iszogattak és a szemük fényénél is jobban őrizték a húgukat, a grófnőt. Miatta nem házasodtak meg és a grófnő miattuk nem tette le a szűzi pártát. A grófok jószágkormányzója – a nevét nem illik emlékezetben tartani – mint az néha megesik a jószágkormányzókkal, eladogatta a ménesek, a gulyák felét és nem számolt el a pénzzel. De nem ez volt a hiba. Abba botlott bele, hogy nekibátorodva néhány üveggel megapasztotta a grófnő aszúborait. Ezt már a három gróf törvény elé vitte, ahol a borokat Krúdy Gyula apja védte. A törvényszék vizsgáló-bizottsága kiszállt a tett színhelyén, a borospincében és elfogyasztott háromszor annyit az aszúborokból, mint amennyi a hűtlen férfiú lelkiismeretét terhelte. Ezek után a meggondolatlan jószágkormányzó elvitorlázott Amerika felé, a grófnő pedig megengedte, hogy a finom italok lelkes védőjét meghívják vadászatokra és ebédekre a grófok. Szép mulatozások voltak ezek, de a legszebb volt bennük a grófnő társalkodónője, bizonyos Csáky Julianna grófnő, aki elszegényedvén, büszkén elvetette magától utolsó ékszerét, a kilencágú koronát is és Csákány Julcsának nevezé magát.

Más források is arról beszélnek, hogy Krúdy anyja csodaszép leány volt. Az ő szláv vére szerencsésen vegyült el a nemes magyar úréval. A magyar szenvedélyessége és a szláv érzelgőssége, a magyar bánata és a szláv komorsága, a magyar gyöngédsége és a szláv érzékenysége, a magyar józansága és a szláv könnyelműsége, a magyar indulatossága és a szláv önuralma, a magyar változékony hangulatai és a szláv egyhangúsága, a magyar nembánomsága és a szláv beletörődése, a magyar úrhatnámsága és a szláv nagyravágyása, a magyar daca és a szláv meghunyászkodása, a magyar büszkesége és önérzete s a szláv gőgje és hiúsága, a magyar erélye és a szláv körmönfonása, a magyar konzervatizmusa és a szláv alkalmazkodó képessége, a magyar szemérmetessége és a szláv féktelen kéjvágya, a magyar mesélő kedve és a szláv fantáziája, a magyar romanticizmusa és a szláv miszticizmusa, – ezekből az attribútumokból kellett kialakulnia a Krúdy emberi és írói karakterének.

Megemlíteni kívánom Krúdy apai nagyatyját is, aki negyvenkilencben kapitányi kardot tett le az oroszok előtt s legintimebb barátja volt Fejérvárynak. Kilencven esztendős korában a Honvédmenház parancsnoka halt meg vele. Krúdy Gyula egy helyütt így írt róla:

„Nagyatyám életvidám, röpködő kedélyű fiatalember volt, de a bajuszát nem festette, csupán gondosan megnyírta. A haját – volt bőven – néha sütővassal érintette és a kabátja belső zsebében a szíve felett kis medaliont hordott, amelyből sohasem hiányzott a női arckép. Vékony sétapálcája volt és tündöklő fogsora. Néhány ibolyaszál volt a gomblyukában és táncolni jobban tudott, mint bárki a városban. „Pál úr” – ez volt a neve, így hívták az unokái és így szólították a hölgyek, akiket kísérgetni szokott a városban.”

Egyik nagybátyja; Krúdy Kálmán villámló guerilla-vezér volt; csendőrök lőtték agyon és Mikszáth Kálmán sokszor írt róla, a „pajkos Krúdy”-ról. Unokaöccse az ;,álmok hősé”-nek nevezte el a novelláiban.

Gyermekségét Krúdy Gyula az ősi udvarház nemes hangulatában, a kollégium ódon falai között és a megye urainak a hetedik határba is elhangzó élete mellett töltötte. „A komoly szobákban – amint ennek előtte tizenhét esztendővel írta – tiszta öreg bútorok pattantak egyet-egyet a csendes órákban ... az aranyrámás képek rendesen sorakoztak a kanapé felett ... a klavir megszólalt estenden és régi melódiák fakadtak a sárguló billentyűkből az öreganyám ujjai nyomán.”

A kolostornak „Szindbád szülei pontosan megfizették a tandíjat, sőt egyszer-másszor hordó bort is küldöttek a szentmiséhez, amelynél Szindbád piros szoknyában ministrált, a Confiteort szélsebesen mondta és ünnepélyesen, tekintélyesen rázta meg a csöngettyűt, mintha tőle függött volna, hogy a hátulsó padsorokban üldögélő diákok most térdre ereszkedjenek. Ugyancsak a ministráló ruha piros palástjában hódította meg egyszer csak Kacskó Annát, midőn Anna vasárnap a szentmisére a barátokhoz jött.” Miután Nyíregyházáról távoznia kellett, az apja Podolinba vitte cserébe egy más gyerekért. Ott leginkább a város fantasztikus ősi ura érdekelte, herceg Lubomirski, meg a szolgabíró kisebbik leánya, Róza. A herceg háromszáz év óta tekint le figyelmesen a kollégium faláról, a Róza pedig tizenhat esztendős volt és amidőn az elhagyott emeleten, ahol Krúdy a leckéjét tanulta, zúgni, búgni kezdett a szél, „Róza ijedten, lehunyt szemmel hallgatta egy darabig a szelet, aztán a félelem mindinkább erőt vett rajta és remegve, sápadtan simult a diákhoz, a fejét a vállára hajtotta, a karjával átkarolta a nyakát.” Lehetséges, hogy nem zúgott és nem búgott a szél az elhagyott emeleten és Róza sem simult remegve hozzá, amint szerette volna, de Krúdy mindig kellemesen emlékezett vissza a városkát kerítő nagy hegyekre, az ódon templomokra és a középkorias városvédő falakra.” A felvidéki városkákat mostanában is fel szokta keresni, ha elfogja a méla emlékezés és a felvett előlegek miatt sürgősen novella-témákra és romantikus hangulatokra van szüksége.

Tanulni persze nem tanult diákkorában, legalább az iskolai tudományokat és a kínos agyterhelési módszereket nem kedvelte; latinból, matematikából, mértanból, fizikából, vegytanból a legrosszabb osztályzatokkal marasztalták el a tanárok. De elragadta az önképzőkörben mind a díjakat és mostanában szereti hangoztatni, hogy eminens diák volt. Hiába, ő már csak nincs megelégedve az élet szigorú és helytelen folyásával, szeretne belőle egy szebb mesét csinálni.

A gimnázium utolsó osztályát Nyíregyházán járta. Báttaszéky Lajos beszélte el a következő esetet azzal a kikötéssel, hogy nem okvetlenül fogom elhinni.

Az érettségi vizsgák előtti napon átment Krúdy Debrecenbe, hol reá gondolt egy fehér arcú leány s hírneves lumpok várták. A mulatozásba ugyancsak belemelegedtek s hajnalban az orra elől futott el a vonat. Nem esett kétségbe. Belépett az állomásfőnökhöz.

– Fűtsenek be nekem azonnal egy különvonatot. Ma délelőtt érettségiznem kell Nyíregyházán.

Az állomásfőnök szívesen megtette volna, ha a lekésett diák elébe helyezi a megfelelő csinos summát. Annyi pénzzel azonban az egész gyönyörű társaság sem rendelkezett. Krúdy hát hirtelen parasztszekeret kerített, négy lovat fogatott eléje, felrakta rá a pajtásokat, a kocsi közepére hordó bort állítottak és hajrá! nekiiramodtak az országútnak. Volt olyan vígságos az út, mintha különvonaton futották volna meg. A lovak belesántultak, de a vizsgára a legutolsó pillanatban megérkezett Krúdy...

Ebben az esetben elhiszem neki, hogy igen nagy szükség volt az apja közreműködésére a bizonyítvány kiszolgáltatásánál.

Az italt, azt bírta. Tizenöt éves korában az asztal alá itta a városba vetődött ulánus főhadnagyot. Nagybátyja huszártiszt volt, a helybeli korcsmában állomásozott és hatalmasan szoktatta a hadi életre a fiatal pajtást.

Egy levelében a következőket írta a fiatal évek időtöltéseiről:

„Sajnos, nem vagyok oly művelt, asszonyom, mint kortársaim, akik a franciát az angollal keverik, Childe Harold zarándokútját csupán fordításban ismerem, mert fiatal koromban részint a nyíri nádasokban lestem a vadludat, részint a Csarnok-kávéházban tanultam biliárdozni egy francia borbélytól, aki tekejátékból tartotta fenn magát és ennélfogva hamisan tekézett. Sainte-Beuve helyett öreg izraelitáktól hallgattam bölcsességet, – mindig nagyon szerettem félig-meddig nyugalomba vonult, leszűrődött tapasztalatú és a folytonos és szakadatlan üzleti élettől szinte átitatott öreg zsidók között üldögélni, akik az életet, az embereket, a nőket, az időjárást, a szép Baronné új kalapját, az alispán hazafias és lendületes székfoglaló beszédét, a polgármester kedvesét és Rochlitz pesti utazását: csupán egyetlen látószögből látták már, – mennyi haszna lehet az úristennek a jégverésnél és mit reszkíroz ezért? Ebben az időben pontosan tudtam a gabona-kurzusokat és a híres tártli-játékos Fes Móric cselfogásait a svájci felsőkkel, valamint: hol keres éjjeli tanyát a vadlúd és a réti sas, kinek van a legjobb agara és a legelső kalabriász-játékos Halasi János nyíregyházi ügyvéd.

Ezek után nem csodálható, asszonyom, hogy Lescaut Manonról egy kedves színésznő-ismerősömtől hallottam először életemben és az Eton-College sohasem fogadott áhított falai közé. Abban az időben Kincsemről nevezték el még a suvixot is Magyarországon és a fiatalemberek két pálya között választhattak: a megyei szolgálat és a lóverseny körül való megélhetés és vagyonszerzés között. Szemere Mikrós vakmerő fogadásai legendák módjára vonultak végig a szóbeszédben, Péchy Andor verseny-gépei megkezdték működésüket és elsőknek szaladtak el a cseresznyepiros színnel a célkarika előtt, a kedves Wahrmanok és a bécsi Rothschild: mind a turf felé vonzotta a megyei ifjúságot, aki nem tanult eleget ahhoz, hogy szolgabíró lehessen. Ez idő tájt, mint a kor divatja szerint élő fiatalember, a gigerli-marsot húzattam és a Wochen-Rennkalendert forgattam, – ismét elmulasztván a Telemaqué-ot, de a Confessions-t is. Ah, pedig hogy irigyeltem Kálnay Lászlót, aki a Betyár csárdásnéval, a szép Fánival, Schiller Harangját szavalta és könnyedén idézett a Gringoir-ból vagy Konfucsé-ból, mint abban az időben a legműveltebb emberek. Mühlbeck Lujza regényeit csak vagyonos nagynéném kedvéért olvastam, miután az idős hölgy végrendeleti ígéretekkel csábított. A hírlapírás e korban Mikecz József „Ébredjünk!” című hetilapjában jelentkezett, aki évekig vitatkozott önmagával, hogy áruló volt-e Görgei, ezenkívül csupán a marhavásártéri céduláknak híreit közölte. A szép Sternné már olvasta az Onegint, de a befejezéssel nem volt megelégedve, ezért városunkban talán még ma sem ismerik Puskint.

(Ah, az írók jól teszik, ha szép asszonyok pártfogását buzgón keresik. Vajon a hatalmas Casanova nem hölgyeinek köszönheti népszerűségét ? Sajnos, engemet sohasem kedveltek a tiszteletreméltó dámák annyira, hogy műveimet elolvastatták volna lovagjaikkal, legfeljebb az öreg Turf Karolin vigasztalt bánatos koromban az orfeumban, hogy nem vagyok még egészen elveszett ember, majd csak akad egy szobalány, akire rá lehet fogni, hogy értem gyufát ivott. Bezzeg a helyre Paulini Béla mulatságos emlékiratai megjelenése óta seregszámra kapja a női leveleket.)

Talán még manapság is az volna álmaim netovábbja, hogy négy lovat hajtsak és harkály tollát hordjam a kalapomnál, ami nem is olyan életmegrövidítő foglalkozás, mint az antracén-tinta szagolása, de Leffler Sámuel kezébe kerültem. Leffler Sámuel tanár volt a nyíregyházi líceumban és manapság ő a legöregebb direktor a felekezeti gimnáziumokban...”

„Leffler Sámuelről, a legderekabb és nagyszerűbb tanárról akartam írni, aki először adta kezembe a csodálatos Dickenst és hű barátommá tette a sánta lordot és a többieket, akiket nem ismertem addig, mert azt vélte, hogy későbbi pályámon szükségem lesz néhány mesterfogás megtanulására. Még senki sem tudta, magam sem, hogy valaha abból tengetem életemet, hogy kis betűkben sok-sok hazugságot egymás mellé irkálok a könyvkiadóm mulatságára, – azt hiszem, minden könyvet Wolfnernek vagy Gárdos Alfrédnek írnak, de Leffler Sámuel már esténkint sétálni vitt a régi szélmalom tájékára, mintha későbbi életemet példázná az üresen forgó malomkerekek mozgásával. S csupán arra kért, hogy kedves klasszikusait ne felejtsem el.”

Kálnay László, akit megemlít levelében, öreg nyíregyházi fiskális volt, kopott vidéki író, néhanapján a Budapesti Hírlap közölte novelláját. De megbecsülhetetlen barát egy szilaj és álmodozó diák számára, aki ekkor Petőfiben mint egy gigászi tükörben szerette nézegetni magát. Nincs adomány, amely felérne a gyermeki vágyak és törekvések megértésével és méltánylásával. Leffler Sámuel az iskolában, Kálnay László a korcsmában oktatta az életre s a könyvírásra Krúdyt. A korcsma hasznosabb iskolának bizonyult, de – úgy látszik – még nem járta ki.

Nemrégiben a következőket írta magáról: „Tizenöt esztendős koromban arra voltam büszke, hogy nagybátyám a huszárságnál szolgál és a hetyke lovastisztek pertu barátaim. Gróf Bombelles kapitánynak – a bátyja egykor a trónörökösné udvarmestere – nagy kutyái voltak, farkas fogó vad ebek, – személyes ismerőseim, Muzsik főhadnagy vadászlovai és agarászostorai felejthetetlenek. A bajuszom serkedt és a kantinba jártam, udvaroltam a nagyszakállú kantinos szent zsidólányainak, minden reménység, vagy különösebb ok nélkül, mint az újdonsült tiszthelyettesek. Esténként azonban hazakerültek az öregebb tisztek a kávéházból, midőn a Jeruzsálem-utcába mentek; hosszú utcákon, lombos ákácfák, árnyékot vető tornyok és alvó ablakok alatt mendegéltem, olykor elázott fejjel, szomorúan, elégedetlenül, hogy még csak gyermek vagyok, otthon mindig a kapun másztam keresztül, holott titokban kapukulcsom volt. Szerettem a vadászfegyvereket tisztogatni, okos ebekkel beszélgetni, egyedül vadászni őszi napokon hangtalan mocsarak és néma erdőcskék környékén. A huszártiszteken kívül csupán a határ nagy jegenyefái voltak ismerőseim. Az úri kisasszonyokat mélyen megvetettem, mert azt hittem, hogy minden nőnek olyannak kell lenni, mint a Betyár kávéház álmatag kaszírnőjének. Reggelig olvastam regényeket és hízelkedtem a kaszinó öreg könyvtárosának, hogy minden könyvet megkapjak. Dickens és Turgenyev éjszakánkint szinte megbolondítottak, de ha a nagy kutyák vadul ugattak az udvaron, mindig felkaptam a vadászfegyvert és hallgatóztam a rablókra és gyilkosokra.

Az apám büszke, nagyralátó ember – azt hitte, hogy majd követ leszek Párizsban. Az anyám szolgabírót szeretett volna nevelni belőlem. Egy napon aztán megszöktem a háztól. Beálltam hírlapírónak Debrecenbe. Öreg tanárom, Porubszky Pál egy hét múlva értem jött: legalább az érettségi vizsgát tegyem le elébb!

De már hiába vittek haza Nyíregyházára. Színésznőbe lettem szerelmes, operett-énekesnőbe és érte majd meghaltam. Csak vissza, vissza Debrecenbe, ahol esténkint a hírlapírók páholyában ülhettem és másnap kritikát írtam az Ellenőrbe. Azt hiszem, fekete szeme és haja volt. Soha sem beszéltem vele. Szomorú és kistermetű volt. Tótos akcentussal énekelt és az orra keletiesen hajlott.

Azóta jóformán nem is történt velem semmi.”

Azóta csak éppen megírt vagy huszonöt kötetet.

Javában aratta még a szekundákat latin órán, történelem órán, amidőn már nem volt nyugta az irodalmi ambícióktól. Mint az az írók gondos életrajzában olvasható, a gimnáziumban megalapított és lelkesen szerkesztett egy krajcáros alapon megjelenő litografált hetilapot. Ugyanakkor a Nyíregyházi Lapok szerkesztője is közölte néhány írását. Ettől vérszemet kapott, átszökött Debrecenbe és bekopogtatott az Ellenőr szerkesztőségébe. Gáspár Imre szívesen fogadta: kellettek akkor is a kiadóknak az ideális alapon dolgozó fiatalemberek. Az apja állítólag és valószínűleg pandúrokat küldött utána, de Krúdy kifogott rajtuk. „Ah, színésznek lenni vagy hírlapírói pályára lépni tegnap és ma mindig varázslatos gondolata volt az ifjú embereknek.” A szülői ellenkezés végre megenyhült; az apja belátta, hogy rendes életű ember nem lesz a fiából, beleegyezett tehát, hogy újságíró maradjon.

Debrecenből nemsokára Nagyváradra került, hol a Szabadság munkatársa lett s hol ekkor kezdtek sustorogni a modern irodalmi eszmék. De Krúdy itt is kizárólag öreg korhelyekkel cimboráskodott. Az újat, forrongót, a „csavaros agyvelőket”, a friss lármát, a merész nekigyürkőzést nem szenvedhette.

Váradról kezdett novellákat küldözgetni a fővárosi lapoknak, a Magyarországnak, a Budapesti Hírlapnak és az Egyetértésnek. A szerkesztők leközölték, megdicsérték és pénzt adtak értük – négy vagy öt forintot – minthogy akkoriban nem kívántak sokat a kezdő íróktól.

Szűkek lettek a vidéki határok. Csomagolt tehát s néhány hét múlva, hogy megérkezett Pestre, bejutott a Pesti Napló szerkesztőségébe. Az első feltűnést keltő riportját alapi Salamon Ella esetéről írta. E hölgyet Neukom nevezetű verseci kútfúró hipnotizálta úgy, hogy belehalt s örvendetes alkalmat adott Krúdy Gyulának a Pesti Napló Tüzsérre kiküldött saját tudósítója gyanánt szerepelni. Majd hosszabb-rövidebb ideig működött a Magyarország, Fenyő Sándor idejében a Magyar Hírlap s utoljára a Magyar Szó redakciójában, – ez utóbbi lap akkor tekintélynek örvendett.

Fenyő Sándor kitűnő szerkesztő és jó kolléga volt, tehát a pesti újságírók, amidőn kitudódott, hogy megemelte egy mérnök tizenkét esztendős leánykájának a szoknyáját a kapu alatt, nekirohantak. A tizenkét esztendős angyalkák szoknyája ma is, nélküle is meglebben néha a pesti kapualjak homályában, Fenyő Sándor Bécs nyugalmasan éldegélő és mélyen tisztelt hajózási ügynöke. A kutyákból pedig nem lett szalonna.

Krúdy újságíróskodásáról nincs sok mondanivaló. Nem volt megfelelő újságíró. Hiányoztak belőle azok a képességek, melyek a sajtó munkásait az egész földön ellenszenvesekké teszik azok előtt, akik csak felületesen ismerik őket s a munkájukat. Hogy egyáltalában újságíró lehetett esztendőkön át, az csak a fővárosi sajtó hallatlan elmaradottságának és fejletlenségének tudható be. A lapkiadók legfőbb gondja az volt, hogyan lehet néhány forinttal redukálni a szerkesztőség kiadásait s hidegvérrel lökték ki az idősebb, rutinos munkatársat, ha egy fiatal és tapasztalatlan kezdő húsz forinttal olcsóbban ajánlkozott. A pesti sajtó egész élete és fejlődése ezeken a húsz forintokon múlt. És e húszasok problémája még ma is aktuális.

Krúdy Gyula szerény volt, mint minden ifjú költő és könnyelmű idealista, akiknek soványságából gömbölyödnek a kiadók. – Könnyen boldogult a szerkesztőségek tájékán, minthogy se barátai, se ellenségei nem voltak. Nem árulta el a nagyra törekvését, nem igyekezett tehát senki akadályokat gördíteni az útjába. A talentumát nem becsülték sokra, nem is akarták tehát elnyomni. Nem magasztalták, így nem lehettek ócsárlói. Sokszor bezörgetett ő is a gróf Zichy Jenő-utca egyik kis földszintes házának éjjel-nappal bezárt kapuján, mely mögött az öreg Kaczvinszky Lajos bácsi három forintjával fizette ki a Magyar Szemle című klerikális hetilapjában ifjú írók megjelent cikkeit. Tudta, hol lehet irodalommal havonkint kétszer öt forintot keresni és hol mérik két krajcárral olcsóbban a friss sört. Élte Krúdy is a magyar írók stílustalan életét s csodálkozott azon, hogy van ország, ahol írók és költők öt szobában laknak s öt fogást ebédelnek. És elegendő elégtételnek tekintette, ha megvetését kimutatta azzal, hogy nem járt el a kiadóhivatalokba személyesen átvenni a honoráriumokat: tíz forinttól lefelé. Hordárt vagy a feleségét küldte e helyekre.

Az irodalom Magyarországon gyermekkora óta kitérdepelt nadrágban és elnyűtt nyakkendővel jár, minthogy azonban testvéröccsével, az újságírással kartkarba öltve szokott mutatkozni, általában olyan tiszteletnek örvend, mint a bús koldus, aki elég éhes és erős és elkeseredett ahhoz, hogy bármely pillanatban előkapja a kését és a szívtelen publikum szívébe vágja. Senki sem csodálkozhatik azon, hogy a tiszteletnek ez a fajtája csak ritkán változik át nagyrabecsüléssé, rokonszenvvé, hogy ne mondjam: barátsággá; pláne arisztokrata vagy arisztokrata viselkedésű urak és hölgyek részéről. A francia irodalom, az angol irodalom sokszor volt kegyes helyet foglalni jeles királyok asztalánál, forró királynők ágyában. Minálunk kevésbé csillogó példáért is a negyvenes évekig kell visszamennünk, Kúthy Lajos tüneményes körszakálláig. Kúthy kikeményített fehér mellényének és novelláinak eleganciája a Faubourg Saint-Germain-ből és a Bois de Boulogne derűs kertjeiből való volt. Gróf Batthyány Lajosban talált őszinte és előkelő barátra. Megvolt tehát a mód, hogy elragadó szellemessége és hercegi modora a mágnáskörök kedvencévé avassák. Annyira becézték a pesti dámák, hogy egy szomorú alkalommal visszavásárolták dobra ütött bútorait... De már a magyar író végét ő sem kerülhette el. Akik azelőtt rajongtak érte, koporsóba fektették, mielőtt meghalt volna. Kifogyott talán Kúthy érdekfeszítő tollából a káprázatos és forró tinta, melyet Pest egykor úgy ivott, mint az indiánok a pálinkát? Nem. Csupán hivatalt vállalt a szabadságharc után, hogy legyen kenyérre meg orvosságra valója. Ha éhen vész, búcsúhellyé avatja sírját a tömeg, mely akkor nemzetiszínű volt: piros a szégyen dühétől, fehér, mint a leány arca, ki éppen elvesztette azt, amit elvesz tennie csak egyszer lehet és zöld az éretlen eszméktől. – Kúthy Lajos nevét többféle vonatkozásban lehetne a Krúdy mellett megemlíteni.

Gondos krónikások – nem tudom, az irodalom, vagy a felsők iránti részvétből-e – mindig feljegyezték, ha a zseniális csavargó, az irodalom vállát holmi kesztyűs kéz megveregette. Bizonyos, hogy a magyar főnemesség részéről nem igen részesültek kényeztetésben az írók. Szinte legendásan hangzik az, hogy gróf Csáky Albin megnyitotta volt szalonját olyan férfiak előtt, akiknek külön le kellett ülni dolgozni az íróasztaluk elé, hogy kiválthassák a zálogból a frakkjukat s a mosónőtől a tiszta gallért. A kegyelmes grófné pedig valóságos estélyi toalettben fogadta őket. Ha mágnás barátkozott is holmi szegény és kolosszális íróval, inkább eljárt a füstös kis irodalmi kávéházakba, csakhogy ne kelljen felemelnie a maga előkelő körébe a világ legrongyosabb arisztokratáját, a szellem arisztokratáját, – ahogy egy francia mondaná.

Krúdy Gyulában eredendőleg megvolt a hajlandóság a mindig magasabbra törekvésre. Az irodalmi érvényesülés, a tömeg hódolata után a haute volée meghívására és bókjaira szomjazott. Már régen történt, hogy az arisztokrácia briliántos sugárzása, kék vére, múltja, meséi, gazdagsága, legendás várkastélyai és legendás alakjai, főként pedig hölgyeinek ezüstfényű válla s dekadenciája, az illatos és dús hajakban tündöklő diadémok, e gyötrelmes és vakító álmok megbabonázták az elszegényedett gentryt, elbűvölték szállodai fekhelyét és korcsma asztalát, hol ábrándozni szokott. Fejedelmi urak pazar gesztusairól, fantasztikus kénye-kedvéről és költekezéséről soha senki rajongóbban nem írt nálánál.– Az arisztokrácia olyan mint a száki, a japániak nemzeti itala. Ha forró, sokat kell inni belőle, hogy mámorító hatása legyen. De ha hideg, egy pohárka száki istenien lerészegíti a közönséges citoyent.

A gondos krónikásnak meg kell emlékeznie Krúdy és Szemere Miklós barátságáról. Szemere ismerte már Krúdy apját is. Amidőn a húszesztendős írónak Kaposi és Klinda Teofil kiadásában, Ifjúság címen megjelent az első novellás kötete, a nábob azonnal érdeklődött iránta. Pilisi Róza, a könyveket is író és szegény költőket pénzzavaraikból gyakorta kisegítő híres pesti nyilvános hölgy, akiről Krúdy A vörös postakocsiban sok nevezeteset közöl, – „érdekes lakás”-án mutatták be egymásnak a régi divatoknak hódoló két romantikust. A vörös postakocsiban e találkozás is meg van írva, aminthogy azóta már csaknem mindent elregélt leggazdagabb barátjáról Krúdy. Így történt az, hogy lett egy ló-, kártya- és asszonyszakértő magyar úr, akire a sápadt kis varróleányok szemlesütve, karcsú színinövendék kisasszonyok szemfelgyúlva gondolnak, akit azok, akik szerencséből, mágnásos allűrökből, szerelemből és egyéb fővárosi délibábból akarnak megélni, buzgó imába foglalnak; van egy magyar úr, aki legendásan kering Pest fantáziájában, amióta az irodalom vállára veregetett. Vagy tízezer forintjába került a tömjén; de mondhatom, olcsón jutott hozzá.

Már minálunk csak ilyen a mágnás és az író barátkozása. Párisban a szegény költő ideális barátságban volt a báróval, Heine – James Rothschilddal. Az ideális itt is azt jelenti, hogy nem kértek pénzt egymástól. Jamesnek könnyű volt. A pénzkirálynak a többi közönséges királyok mind adósai voltak, de a poéta nem tartozott a közönséges királyok közé. Az emberek felmeredt szemmel leroskadnak a templomokban, holott egyáltalában nincs még bebizonyítva, hogy a jó istennek folyószámlája volna néhány megbízható bankházban. James Rothschild maga volt a pénzisten és a költő alázatos imák helyett rendesen könyörtelenül kigúnyolta őmindenhatóságát. Amikor pedig Rotschild megkérdezte tőle, miért csipi-csipkedi, miért csepe-csepüli, így felelt:

– Mire valók volnának az ember barátai, ha még viccelődni sem lehetne rajtuk? ...

Ó, viccelődött, de még hogy! „Látja – mondta egy ízben Frédéric Soulié, midőn a társaság felállt és mély meghajlással köszöntötte a belépő Rothschildot – hogyan hódol a tizenkilencedik század az aranyborjú előtt! Mire Heine: „Hm! Borjú? A báró már nem is oly fiatal, mint ön gondolja...”

– Azt hiszed – kérdezte Ágota a húgát – hogy Krúdy más alapokra helyezte volna a barátságát Rothschilddal?

– Nem hiszem. Rothschild volt olyan okos üzletember, hogy a pénzén nem barátokat vásárolt. De meg Krúdy is ismer vonzóbb zenéket a pénz pendülésénél, habár nem igen volt alkalma ráunni az aranyak vakmerő tolakodására. Sokszor veti oda a kocsisnak borravalóul az utolsó forintját, de aki az utolsót az ő mozdulatával dobja el, azt nem igen izgathatja se az első, se a százezredik. A pénz nála is csak akkor ér valamit, ha nincs. Hitele, mint minden gavallérnak, van. Krúdynak nem szokása a barátait kihasználni. Még csak képviselőséget sem fogadott el tőlük. Úgy látszik, később is el akarja mondani: „Annyit nem lopnak sehol, mint Magyarországon, nekem mégse jutott belőle egy garas se.” A Gentry-pincében kéthetenkint találkozni szokott volt gróf Tisza Istvánnal, midőn a miniszterelnök mint a Magyar Figyelő szerkesztőbizottságának elnöke megjelent az írók és újságírók, többnyire mégis csak zsidó fiúcskák között.

De a grófoknál és bárónőknél is jobban szereti Krúdy az előkelő szórakozásokat. Szívesen vadászgat főúri erdőkben, a futtatásokat rendesen végignézi Bécsben, Freudenauban és Karlsbadban, – a pompás látcsövet hercegien lehet a szem elé vinni, – s szeret címeres ezüsttel terített asztalokhoz ülni, amely lukullusiádák kellemes alkalmul szolgálnak Tokajtól a Fudzsinó-jámáig termett összes arany- s bíbor színű italokat végigízlelni s csendesen lerészegedni a drágalátos tüzektől.

Persze, a rongyos és nyomorult embereket nem kedveli, ma már a fiatal írókat sem, minthogy elfelejtette, hogy egykor ő is rászorult az öregek barátságára. Szociális eszmék nem igen háborgatják. Ebből következik, hogy Budapestet sem szereti, hol „talán már csak a borbélyok dalolnak” s „annyi kapzsi, mohó, rókáéhoz hasonlatos szempár sehol sem mutatkozik, mint ebben a városban.” Azt hiszem azért haragszik a budapestiekre, mert az ő kedves régi Pestjét birtokukba vették, a hulladozó vakolatot elsöpörték, a méltóságteljes ódon selymeket levetették és a halavány Auersperg hercegnő fekete apácaöltönyben sem rendez immár gyűjtést a leégett kolostor felépítésére, amikor is a redoute nagytermének páholyában Klotild főhercegasszony rózsaszínű selyemderékben foglalt helyet, Gizella főhercegnőnek csak a keble volt fehérebb és tündöklőbb az arcánál, csak a keble fehérebb és tündöklőbb Liszt Ferenc hajánál, mely a zengő zongora felett lengett.

– Hogyan szokott Krúdyról a felesége beszélni?

– Szenvedő és rajongó hangon kizárólag róla beszél. Míg a férje az Otthon-körben szenvedélyesen forgatta a biblia harminckét lapját, ő a közeli kávéházban üldögélve szokott volt rá várakozni a legutóbbi esztendőkig. A gyerekekre azalatt otthon vigyázott a kicsinyek pesti őrangyala, egy tót cselédleány. 1914-ben valamely alkalommal Krúdyné a következőket mondta a férjéről:

„Szenvedélyes és indulatos ember volt a Gyula mindig. Olyan természet, amit leigázni, megtörni, korlátok közé szorítani senkinek sem volt lehetséges. Én sem igyekeztem, csupán kissé megszelídíteni óhajtottam, a szenvedélyeit azonban engedtem mindig tökéletesen kiélni. Hiszen ezt úgy sem akadályozhattam volna meg, de meg úgy éreztem, ezen írói mivoltában nem is szabad érinteni őt. Forrjon, lobogjon, szilajkodjék, törekedjék a mágnás-régiókba, űzzék a vágyai az óperenciákon túl, ha elfárad, ha csalódik, ha szomorúság szállja meg, úgyis az én ölembe hajtja a fejét és elmond nekem mindent. Sose álltam az útjába, sose akartam a polgári józanságba és szolidságba kényszeríteni. Becsesebbek voltak nekem az ő páratlan művei, mint amily fájóak a néha miatta, magamért hullajtott  könnyek. Mindig tudtam, hogy mely nőkkel érintkezik, de nem volt okom féltékenykedni rájuk!

Azt hiszem, ők csak közelebb hozták hozzám a Gyulát. Különben s komolyan mondom, szentül meg vagyok győződve arról, hogy a Gyula csak úgy látta őket mindig, mint piktor a modelljeit s úgy ment el hozzájuk, a különös megvilágosításokért, mint más író, teszem, elvitorlázik Kairóba tanulmányútra... Hallom ma is, amint még csak négy évvel ezelőtt is mondogatta: „Csak teérted akarok nagy lenni...” Hajnalban és esténkint felolvasta, amit írt. Ha valami különösen szép novellája jelent meg a lapban, szépen felöltözködött, úgy várta a dicséretemet s a jutalmul csokorba kötött virágokat. Még nem is régen...

– Azelőtt az Andrássy-úton laktunk, most a Király-utcában van három szobás lakásom. A padlón (majdnem) perzsaszőnyegek, az ablakon vörös selyemfüggönyök, a sarokban Bösendorfer-zongora. A Kis kalapács című novellájában az élet unt gróf majdnem ebben a szobában int az inasnak. A Gyula azért lakik néhány év óta a hotelek negyedik emeletén – most a Royalban – hogy a gyerekek ne lássák reggel hazajönni. Szereti, ha a gyerekei félistennek tartják – különben a fia már a barátja – s talán érzi, hogy az ő számukra nem elég istenes példa az életmódja. De már régen nem volt odahaza, nálunk...

– Évenként huszonöt-harmincezer (?) koronát keres az írásaival, a családjának ebből négy-ötezret ad, ami bizony nem sok. Engem most már mindig unszol, hogy hagyjam abba a tanítást, de mit lehet tudni! Párbajhős, nincs bebiztosítva és három gyermekünk van. Igaz viszont, a fizetésem négyezer korona s a nyugdíjam már háromezer hatszáz korona lenne, – Istenem, hogy múlik az idő! – de mégis... A Gyula családi körökbe persze nem jár, én magam is csupán Lechner Gyuláékkal és Zempléni Tivadarékkal tartok fenn családi érintkezést... Mióta asszony vagyok, alig négy-öt novellát és esszét írtam. De mostanában megint nagyon szeretnék tollat fogni. Talán még erre is sor kerül...”

Nem került rá sor.

– Néhány intimitást még Krúdyról, kedves Amália.

– Kívánod, hogy eláruljam, hogy a kedvenc eledele a marhahús, kedvenc itala a francia pezsgő – legtöbbször persze frissen csapolt sört iszik s a spriccereket – vagy hogy a kedvenc költője Puskin?

– Igen, igen, apró szokásait, titkait, hétköznapi óráit...

– Sokat kívánsz.

– De hiszen ezek jellemzik legjobban az embert s végre is nincs jogom megismerni igazi mivoltában azt, aki annyi alakban szólt már hozzám?

– Valóban igen kevés jogod van hozzá, Ágota. Az Isten a kíváncsiságot nem azért teremtette telhetetlennek, hogy kielégítsük. De mindegy. Hiszen eddig se nagyon töprengtünk azon, mit szabad elmondani s mit illik elhallgatni az írókról. Minthogy van bizonyos határ a szerelemben s a nyilvános szereplésben, amelyen ha átlép, pőrére kell vetkőzni a merésznek.

– Ah, meztelenség! ...

– Ne ijedj meg. A hozzá hasonló regényhősök nem lesznek egészen csupaszok, akárhány bőrt is szedjenek le róluk.

– Hagyjuk meg rajta. A halottakat szokták levet kőztetni beleegyezésük nélkül...

– Az irodalomtörténészek, nemde, hogy sietve új köntösbe bújtassák. Fáj a tudat, hogy Krúdy majdan az irodalomtörténet néhány sorában mint jámbor családfő fog megjelenni s a kíváncsiak hiába törik a fejüket, képtelenek lesznek kitalálni, hogy a műveinek leheletfinom, színes zománca, a hangulatok sejtelmes derengése: a különféle és nagymennyiségű szeszek szivárványa, a felgyújtott fantáziának az italok záporán megtört sugárzása.

Különben Krúdy Gyula dolgairól nem sokat tudok. Az „éjszakai Sancho Panzája”, mint Krúdyné nevezte, az utóbbi időkig Báttaszéky Lajos volt. A vörös postakocsi szürkecilinderes gavallérja, „Báttaszéky Lajos szerkesztő úr, ki híres volt arról, hogy a Charley nénjét ötvenszer, Goldstein Számit hatvanszor és a Háromláb kapitányt olvasatlanul nézte végig a faszínházban.” Báttaszéky helyébe néhány kétes tehetségű kis újságíró lépett. Legintimebb barátja Lovik Károly volt, míg össze nem vesztek valami hiúsági kérdésen. Arról volt szó, hogy az Új Idők szerkesztője Krúdy regényfolytatását helyezte az első oldalra s Lovikét négy oldallal hátrább tolta. – Gárdonyi Gézát, nem tudom miért, nagyra tartja. – Könnyen és gyorsan ír, a kéziratán nem javítgat; néha két novellát is megír egy ülőhelytében korrigálás nélkül.

Egy délután hat órakor Krúdy az Otthon-körben húsz koronával ült le bakarázni. Gyorsan túladott a pénzén. Erre felkelt a kártyaasztal mellől, félrevonult az egyik sarokba s írni kezdett. Nem telt bele egy óra, készen volt a novellával, borítékba tette s a szolgával elküldte egyik szerkesztőnek. Tíz perc múlva megkapta a honoráriumot: nyolcvan koronát. Ezzel helyet foglalt ismét a kompániában. A szerencse incselkedett vele: nyert, vesztett, újra nyert, megint vesztett. Végül aztán pénz nélkül maradt. Irt tehát rögtön ismét másfélóra alatt egy novellát. A szolga elrohant, a szolga megjött, Krúdytól pedig megint elnyerték a novella honoráriumát. Akkor már éjfél felé járt. De az író folytatni akarta a kártyázást. Harmadszor az előbbieknél nem hosszabb idő alatt terjedelmes cikket írt s azzal ugrasztatta ki ágyából a kiadóját. – A történeti hűség kedvéért említem meg, hogy a harmadik összeg is hűtlen lett hozzá, mire Krúdy székét a terem túlsó végébe vágta és hazaindult; reggelre meg is érkezett.

Születése napja: 1878 október 21. – Nyáron szereti látni a Tátrát és a Balatont. Külföldi utat Olaszországban és Angliában tett. – Ugyanannyi ideig szokott aludni, amennyit ébren töltött; néha nyolc, néha harminchat órát egyhuzamban. – Télen a Royalban, vagy a Pannoniában, nyáron a városligeti Gundelben fogyasztja el az ebédet, rendesen délutáni négykor. – Beteg még soha nem volt, a feje se fájt. – Az írásain kívül más tisztességes módon pénzt nem keresett. A pénzzel nem tud bánni. Szükséges dolgokra nem szívesen adja ki, ezért váratlanul szokott elfogyni. – Annyira istenfélő, amennyire nőgyűlölő, ha megesik, hogy a hölgyikén nem fognak andalító hazugságai. Kedveli a díszt, luxust, piperét és a gyanútlanul üldögélőket a kávéházban éjfél után, akikbe ok nélkül bele lehet kötni. – Végre elárulhatom, hogy nyilván okulva a Zoltánka sikerén, ismét oda igyekszik, ahová neki eltévedni egyszer sem kellett volna. A biedermeyer-darab címe Tivoli, a Nemzeti Színház csinos előlegeket adott már rá és Blaha Lujza kissé fáradtan és megkopottan saját magát fogja játszani benne, ha a jó Isten is engedélyezi neki; nem tudom, mennyire jutott a kegyeibe, amióta sokat imádkozik.

Amália kisasszony elhallgatott és Ágota kisasszony nem szólalt meg. Esteledett és az elborult, rezignált barát érkezését csenddel fogadták. Az este álmatag mozdulattal vonta szét kabátja sötét szárnyát az utca felett – rajta kigyúlt a petróleumszagú gombsor, öreg budai lámpások agonizáló füzére – és mint aki nagyon messziről jött, fáradtan és némán helyet foglalt régi barátnői között. A falióra kakukkja ismét előlépett, de nem zavarta meg a csendet; Ágota hálásan tekintett a fonnyadt madárra.

Amália az ajtóra pillantott és halkan mondta:

– Azt hittem, kinyílik és belép Krúdy Gyula...

Ágota szegény önkénytelenül végigsimította a haját s a szoknyája ráncait. Majd sóhajtva:

– Vajon merre jár most?

– Talán a Tabánban, „a hamis eskü városrészében”, „ahol nincsen annyi házszám, ahányszor megfogadta, hogy örökre hűséges lesz.” Talán a Rácváros felett számlálja, hány csillag gyúl ki az égen; vajon van-e annyi csillag, ahányszor megszegte a hűségesküt. S a török hódoltságból megmaradott házak között jár, hol „mesebeli, szinte elandalító levegő leng föl a hűvös magasságba, mintha gyermekkorunk képeskönyveit forgatnánk álmunkban” és „régi, szép ifjúságára gondol, midőn a Rácváros hölgyeiért rajongott és az öregasszonyokban elmúlt hercegnőket, a varrókisasszonyokban menyasszonyait látta.”

– Egy hervadhatatlan virág illatozik e férfiú mellénye alatt, földje a múlt, illata álom, harmatja mesebeli gyöngyök s a mézétől megmámorosodnak az őszi szellők. És az őszi szellők leszállanak a virágtalan mezőkön, virágtalan életeken... Ah, ha Rezeda úr több esztendővel ezelőtt mondta volna: „Én vagyok az a beteg úriember, aki örömét leli abban, hogy beteg, mert betegségét akkor szerezte, mikor reménytelenül szeretett gyermekkorában”, – azt hiszem, nem kellett volna oly sokat szenvednem. Ez édes gondolat kései vigasz számomra, – szólt alig hallhatóan Ágota és évekre gondolt, melyek elhagytak egy régi, szép órát, holott az az óra úgy virított, mint fehér orgonabokor, ha szerelmes pár andalog az illatában... Minden esztendőben egy ősz, sok esztendőben sok ősz s az őszi esték eltemetnek tavaszt, nyarat, ifjúságot, vágyat, sóhajt, reményt, álmot. Eltemettek egy régi táncot, röpke ölelést, kedves melódiát, szerelmi vallomást a holdfényes éjszakában... Ágota lehajtotta a fejét s a szívéből egy boldogtalan galamb szállt el megvert szárnyakon.

Ültek a levendulaszagú kis szobában, két hervadt kisasszony, ültek elmélázva és kitekintettek az ablakon, mintha várnának valakit.

 

(Roboz Imre: Az irodalom boudoirjában. 1. köt. 1916. Rózsavölgyi. 9-53. p.)