«Krudynknak.» E Kazinczy-zamatú címmel Szép Ernő ünnepli egyik reggeli újság hírrovatának élén Krudy Gyulát, ötvenedik születése napja s harmincéves írói jubileuma alkalmával. – «Gyulám, szerelmem!» – így kezdődik a cikk s ami azután következik, valóban nem különbözik egy jottányit sem a legforróbb szerelmi vallomástól. Krudynak «egy asztalnyi kedves embere» – véli Szép Ernő – nem szándékozik holmi ünnepléssel csúfot tenni a költő «halkságán, restségén és bágyalmán», – de ki tudja: némely külső urak, pogány naivak nem forgatnak-e elméjükben valami tiszteletteljes merényletet? – «Talán Magyarország kormányzója szándékozik a Várat kivilágítani a Te ünnepi estédre s Elébed menni a Bourbon-királyok szép szokása szerint, mikor Te, sétáló jegenye, besétálsz a fogadó szálába, fejedet elhajtva a csillárok csüngő kristályai elől? Megható szépséges fejed, aki vállaid fölött örökösen félrehajlik, mint a kereszt az ország koronáján.» – S ekként fellendülvén a nemzeti szimbólumok szférájába, szerzőnk még egy honfibús képbe komplikálja bele az ünnepeltet, nagyobb nyomaték kedvéért ezúttal kurzívból szedetve költői klimaxának legmagasabb lépcsőfokát: «Te nagy magos árva! Téged emellek, mint zászló rúdját és a nyakadba akasztom ennek a borzasztó kis országnak a gyász fátyolát.»

Mindez könnyekig megindító, «Krudynk»-nak már csak ezért is érdemes volt ötven évig élnie s abból harmincat írásra fordítania. A minden áron való akadékoskodás legfeljebb azt vitathatná, hogy a lelkesedésnek az a hőfoka, mit az idézett sorok mutatnak, szerzőjüket arra is rábírhatta volna, hogy megerőltesse magát egy – új cikk erejéig. Tudniillik, mindezt egyszer már megírta és meg is jelentette, évekkel ezelőtt, mit tudom én, miféle Krudy-jubileum alkalmával. Akad is a cikkben egy rakoncátlan, áruló mondatocska. Benne Magyarország kormányzója után a miniszterelnököt is aposztrofálja, ilyeténképpen: «Vagy miniszterelnökünk igyekszik egy napra, egy estélynyire Szkutarit előlünk elfüggönyözni s a halvány citromszín palota gobelines termeibe invitálni Téged és a múzsádat udvarló Akadémiát, mintha még az illúziós nagy Budapesten volnánk, a kellemes Európában?»

Tisztelettel kérdezzük: mi az ördögöt függönyözzön el a miniszterelnök Szkutarin ma, mikor Albániában – hála az Égnek – Achmed Zogu őfelsége közmegelégedésre ül a trónusán?

Szép úr, ön nemcsak új cikket nem írt eget ostromló lelkesedésében, hanem még a régit is rest volt újra átolvasni.

Hogyan kívánhatja hát, hogy belőlünk az ünnepi mámornak örömtüzei csapkodjanak «Krudynk» felé, amikor ily szerény kis fölmelegítésnél több – «Szépünk»-től sem telik?...

Rodrigo.

 

(Napkelet, 1928/22. 797-798. p.)