Krúdy Gyula könyve.

(Ifjúság.)*)

Egy elegáns, igazán szép könyv a Krúdy könyve. Egy komoly, merengő, szép leányfő a finom kötésű könyvön kedvesen biztat a továbbira nézve. Basch Árpád, ez a kitűnő illusztrátor egy pár csodabájos női arczot festett az „Ifjúság”-hoz, olyan édes, bájos leányalakokat, minőkről álmodunk tavasznak idején.

A könyv kiállítása igazán meglepően pazar, bár még mindig nem olyan, amilyent ez a könyv megérdemelne.

Azt hiszem, kegyed, édes olvasóm is ismeri ezt a fiatal írót, bizton olvasott tőle már valamit és így jó barátról írok íme önnek.

Mert azt hiszem, minden jó ízlésű embernek valóságos csemege ez a kötet elbeszélés. Az a klasszikus előadás bájos egyszerűségével, mosolygó szomorúságával és derűs melanloliájával, a nagy britt írók remekműveire emlékeztet.

Az irályából pedig tanulhatnának sokan magyarul, valóban magyarul, nemesen és szépen beszélni. Így csak a nagy írók írnak, a nyelv eme csodálatos bírásával, eredetiségével, színpompájával és folio titkaival megáldva csak igazi zsenik lehetnek.

A mesék, mint kristály-patakból fakadók, tiszták és fenségesek.

Látni lehet őket, a fehérarczú lányokat, amint virágos kertjeikben, czímeres házukban élnek, szeretnek és meghalnak. Egy nő egy férfit... Soha többet. S érezni a frissen kikelt ibolyák és violák illatát, halljuk a pacsirtát, mintha lelkünkben jobbakká vál­nánk és szívben tisztábbá.

Valóban ritka egy könyv ez az „Ifjúság”. Poéta írta, gondolkodó fővel, forró szív­vel. Álmait is beleszőtte, arról a gyönyörű, hervadhatlan kertről, hol örök a szerelem és ősz hajjal és ránczos arczczal is üde még a szív.

Nem lehet kitenni a kézből, mert ezek a leányok érdekesek is. Érdekesebbek tán, mint azok, kiket oly jól ismerünk szorosan fűzött derekukkal, festett hajukkal és kaczér nézésükkel. Érdekesebbek, mert rokonszenvesek és mert elsírni egy könnyet egy édes leányért mindig jól esik.

Azért izgatják idegeinket a bűn és vétkek kínjaival, hogy jól esik egyszer elmenni egy levendula illatú régi házba és betekinteni két ártatlan, hű szembe.

– Bizony kár, kár, hogy ott is szenvednek, hol sem hiba, sem vétek, sem bűn nincsen.

Krúdy nőalakjairól azért írtam ennyit, mert ők dominálják a könyvet. A férfi inkább staffage, fő mindig és mindenben a leány!

S ez ebben a könyvben nem hiba. Kell, hogy a leányé legyen a fűszer ott, hol ifjú sejtésekről, tavaszi hullámokról énekelnek. Elvégre az ifjúkorban a fiú lelke a leányé teljesen és miről lehetne írni egy könyvben, ha nem leánykaczajról, leány­tól elsírt friss könnyekről.

Mert Krúdy Gyula nemcsak ír, de amit ír, azt látja is. Innen van az a bámulatos sokoldalúság, melylyel egy és ugyanazon dolgot látja. Mint egy nagy művész csiszolja és a szivárvány minden színében ragyogtatja azt az ő gyémántját. A mi a szív legbenső rétegeiben és a lélek titkaiban van, azt búvárként elénk hozza abban a sajátos, bűbájos édes szólamban, amelyben ez a fiatal író beszél.

Az egész könyv egy bokréta viola és köztük a „kis öreg” nyíló rózsaszál.

Ahogy az öreg tekintetes asszony az anyabölcső mellett, a kis rakonczátlan fiú és az a beteg piczi emberpalánta az egész millieuvel leírva van, olyan igazi remekmű, milyent míg megtalálunk, sok-sok könyvet lapozhatunk végig, nagyon-nagyon sokat.

Mondom szép, érdekes és jó könyv ez és nem szabadna hiányoznia egy-egy díszes példánynak semmi kicsi leány szobából, asszony salonból...

Én hiszem, hogy nem is fog!

Romme.

 

 


* Egy szép, ifjú leány tollából vettük ezt a czikket Krúdy Gyula könyvéről, a mi a közel napokban feltűnést keltett.