A KRÚDY-EMLÉKKIÁLLÍTÁSON

 

JAJ VOLT a nyomdásznak, aki ékezet nélkül, rövid u-val találta szedni vadgalambbúgású, szép nevét! Nem a nevének írásmódjára kényes nemesi gőg ágaskodott benne, mikor ezért lármát ütött. Bánta is az a másik Krúdy, aki kormánypárti képviselő volt, sőt ház-alelnök, hogy rövid, vagy hosszú u-ból szedeti az Új Magyarság a nevét! Abban a Krúdyban, meg abban a Kölcseyben, aki ugyanakkor volt horthysta korifeus — szép és nagy neveknek e méltatlan viselőiben, náci haramiák e szálláscsinálóiban és cinkosaiban ért süllyedésének mélypontjára az a szebb multú, haladó hagyományú magyar középnemesség, melynek dekadenciája Krúdy Gyula műveiben még a művészét rangján nyilatkozott meg — s csakis azért nyilatkozhatott meg a művészet rangján, mert a haladó hagyományt ő nem adta fel: osztálya nevében, mely leszakadt mögüle s anyagilag is sorsára hagyta, Krúdy Gyula a magyar irodalomban egymaga folytatta az egykori magyar középnemesség haladó vonalát. Folytatta tudatosan s folytatta úgy, hogy osztályán túllépve, de annak minden elmúlt báját a tökélyig fokozva, mintegy magyar Turgenyev gyanánt, a haladás ügyével kapcsolta egybe művét és életét. Innen, e felemás, gyengébb talentumot tán elveszejtő, de a zsenit meg­acélozó helyzetből Krúdy életművének páratlan íze, csodás zamata. Most, hetvenötödik születésnapján — melyet sírontúli halhatatlanságának huszadik évében ért meg — tiszteleg előtte a Magyar Írók Szövet­sége. Tiszteleg mindenekelőtt székházában a most megnyílt Krúdy Gyula-emlékkiállítással. Ott látható a vitrinben az erszénye; a lyukas, vedlettbőrű buksza, melyen látszik: megszokta, hogy lapos. Meg egy kis ezüst zsebóra. És egy iskolásfajta, piros tollszár, jó fekete, tintafogta heggyel. A tolla.

AZZAL ÍRTA, ami itt a vitrinben sorban kirakva látható: könyveit. Azt a kettőt is, mely szintén itt van az üveg alatt, a Pest 1915-ben s A Miatyánk évéből címűt, amelyben történeti szabatossággal jelölte meg osztálya züllésének kezdőpontját s mélypontját, illetve amit ő még mélypontnak hitt.

Az egyik Krúdy-passzus ar­ról a magyar közép nemességről szól, mely úgy 1870 táján abba­hagyta az olvasást. Az a ma­gyar úr volt ez, aki a negyve­nes években Kossuth Hírlap-ját olvasta, Szalayt, Eötvöst, majd honvédtiszt lett, aztán »bujdosásában angol egyetemre járt, tán hírlapíró volt Párizs­ban, a vegytant Jénában, a hallei katedráról a bölcsészetet és a gazdálkodást Hollandiá­ban tanulta, Baden-Badenben nemzetközi társaságban forgott, külföldi államférfiakkal levele­zett, Gambettát személyesen ismerté és Victor Hugót tar­totta a legjobb regényírónak, míg a nők közül barátságával dicsekedhetett egy hölgynek, akinek karjaiban Chopin meg­halt. És csizmahúzó volt a szo­bájában, reggelizni pácolt sza­lonnát szeretett, ebéd után nyugalmasan csibukozott a spaa-i kaszinó teraszán apjától örökölt pipájából és éjjelente, ha a hold feltűnt a cifra villa­sor tornyocskái mögött, arra gondolt, hogy, otthon, Pest me­gyében a holdat ugatják a ku­tyák. Majd hazatért hazájába és erfurti gazdálkodást kezdett birtokán, de a hazai viszonyokon elkeseredve, a külföldi folyóiratokat sem bontotta fel többé, csupán a csillagászatot szerette vidéki kastélyában...«

Az unokája nyilas főispán lett, a dédunokája a Don part­ján gyújtogatott. Ezt már nem Krúdy tetté hozzá, meg sem érte. De ennyit még ő is meg­ért és megírt: »Aki Magyarországon dzsentrinek, ennek a nemlétező, angolból felfuvalkodottan utánzott fajtabelinek nevezi önmagát, az adóhivatalnok, vagy lókupec. Ez nincs Magyarországon. Itt vannak félig elzüllött urak, akik végrendeletet, váltót, kötelezvényt vakarnak, nemzeti teendőjük a serházban a zsidó szidalmazása, tudatlanságuk a vidéki gimnázium alsó osztályában kapott bizonyítvány, műveltségük a párbajkódex ismerete, dologtalanságuk a cinkotai bá­dogos életfilozófiáján alapul és legjobb esetben Amerikában végzik, nyomorban és csalásban. Ez a becstelen és szemtelen osztály volt az, amely leg­inkább veregette a mellét, hogy egyenes utóda ama dicső történelmi kasztnak, amely hajda­nában a magyar nemesség volt. Ez volt a ,dzsentri’, a Mikszáth dzsentrije, amely miatt szégyenlette őseit a magyar em­ber«.

Íme: a magyar köznemesség illetékes kritikájának — an­nak, amelynek első vonásait Mikszáth vázolta fel — végleges fogalmazása. S Krúdy, aki e második passzusát már for­radalomban írta (s nem tagad­ta meg soha), azt hitte, ezzel vége van, nincs már útja e »becstelen és szemtelen osztálynak« lefelé. Pedig volt.

1918-ban egyszerre jelenik meg a Krúdy Gyula Naprafor­gója és a Molnár Ferenc Andorja: a nemesi és polgári kö­zéposztály irodalmi felszámo­lása, egyszerre és annak min­den rétegében. S mikor a forradalom elbukik, mikor egy történelemellenes kor vissza­hozza a múltat s e réven ezek az alakok, típusok, illetve az ő társadalmuk a végzüllésbe rothad — akkor a polgárság irgalmatlan kritikusa, Molnár, export-iparossá rezignál, a nemesség könyörtelen bírája, Krúdy pedig megírja a Boldogult úrfikoromban-t, ezt a már-már Dosztojevszkijhez fogható kietlenség-remekét, mely az osztály felett már maga a meg­húzott lélekharang,

MIND E MŰVEK itt a vitrinben, meg Szindbád, meg a Vörös postakocsi, meg Az aranykézuccai szép napok, meg A podolini kísértet, meg az Asszonyságok díja, s az a tö­mérdek, amit e remekek mellé azért rótt ez a most húsz éve, mindössze ötvenöt éves korá­ban elpihent kéz, hogy pénze legyen s amit mind hiába rótt, mert kikapcsolt villanynál s már nem is kedves Margitszi­getén, hanem estéjének fáradt Óbudáján érte a halál — mind e művek együtt szerepelnek itt az üveg alatt legjobb méltatá­sukkal. Mert 1937-ben már doktori disszertációt írtak Krú­dy Gyuláról: a szegedi egyetemen avatták Krúdyból doktorrá a korai halálával fényes remé­nyeket temető Perkátai Lászlót, aki ragyogó irodalmi-zenei elemzéssel mutatja ki ama nagy nemzedék két egyéni stílművészetének, a Krúdyénak a a Szomoryénak belső rokon­ságát s vezeti vissza eredeté­ben mindkettőt közös forrásá­hoz, a Vörösmarty elkondult harangzenéjéhez.

Ott van a vitrinben szegény Perkátai könyve, méltán, a Krúdy könyvei között; s ott vannak a kortársak hódoló írá­sai róla: Kosztolányi kézirata, Révész Béla cikke. Két Krúdy-kézirat is: két cikk, az egyik az öngyilkos Széchenyiről.

És van ott még valami. Egy margitszigeti belépőjegy, »Krúdy Gyula úr« szigetbelépője, a halála előtti 1932-es évből. Kü­lön, piros »járműjegy« is ra­gasztva rá; mert Krúdy nem hagyta a tempóját — ó, nem a taxit: a konflist.

Azt a konflist, melyen a szi­getre járt. Arra a szigetre, melyről ez a belépőjegy regéli már csak irodalmi hőskorát: Arany János óta a másodikat. Azokat az éveket mikor egy­szerre lakott odakünn Krúdy Gyula, Bródy Sándor, Szomory Dezső, Molnár Ferenc, Szép Ernő. Most látom: a névsor, amint leírtam, a Krúdy élre helyezett nevét kivéve, a sziget írói elnéptelenedésének, a ha­lálnak sorrendje is. Szép Ernő lakott künn a legtovább, a vé­gén már egyedül, egészen Bu­dapest ostromáig.

Most megint együtt vannak ők: szétszórva a temetőkön, de a halálban együtt.

De ami belőlük nem múlan­dó, ami a nemzeté, haladásé és irodalomé, arról a magyar nép és a magyar írók gondoskod­nak, hogy megmaradjon: külön-külön és együtt.

Rónai Mihály András

 

(Magyar Nemzet, 1953/236. /október 8./ 5. p.)