A KRÚDY-EMLÉKKIÁLLÍTÁSON
JAJ VOLT a nyomdásznak, aki ékezet nélkül, rövid u-val találta szedni vadgalambbúgású,
szép nevét! Nem a nevének írásmódjára kényes nemesi gőg ágaskodott benne, mikor
ezért lármát ütött. Bánta is az a másik
Krúdy, aki kormánypárti képviselő volt, sőt ház-alelnök, hogy rövid, vagy
hosszú u-ból szedeti az Új Magyarság a nevét! Abban
a Krúdyban, meg abban a Kölcseyben, aki ugyanakkor volt horthysta korifeus —
szép és nagy neveknek e méltatlan viselőiben, náci haramiák e
szálláscsinálóiban és cinkosaiban ért süllyedésének mélypontjára az a szebb multú, haladó hagyományú magyar középnemesség, melynek
dekadenciája Krúdy Gyula műveiben még a művészét rangján nyilatkozott meg — s
csakis azért nyilatkozhatott meg a művészet rangján, mert a haladó hagyományt ő
nem adta fel: osztálya nevében, mely leszakadt mögüle s anyagilag is sorsára
hagyta, Krúdy Gyula a magyar irodalomban
egymaga folytatta az egykori magyar középnemesség haladó vonalát.
Folytatta tudatosan s folytatta úgy, hogy osztályán túllépve, de annak minden
elmúlt báját a tökélyig fokozva, mintegy magyar Turgenyev gyanánt, a haladás ügyével
kapcsolta egybe művét és életét. Innen, e felemás, gyengébb talentumot tán
elveszejtő, de a zsenit megacélozó helyzetből Krúdy életművének páratlan íze,
csodás zamata. Most, hetvenötödik születésnapján — melyet sírontúli
halhatatlanságának huszadik évében ért meg — tiszteleg előtte a Magyar Írók
Szövetsége. Tiszteleg mindenekelőtt székházában a most megnyílt Krúdy
Gyula-emlékkiállítással. Ott látható a vitrinben az erszénye; a lyukas, vedlettbőrű buksza, melyen látszik: megszokta, hogy lapos.
Meg egy kis ezüst zsebóra. És egy iskolásfajta, piros tollszár, jó fekete, tintafogta heggyel. A
tolla.
AZZAL ÍRTA, ami itt a vitrinben sorban
kirakva látható: könyveit. Azt a kettőt is, mely szintén itt van az üveg alatt,
a Pest 1915-ben s A Miatyánk évéből címűt, amelyben
történeti szabatossággal jelölte meg osztálya züllésének kezdőpontját
s mélypontját, illetve amit ő még mélypontnak hitt.
Az egyik Krúdy-passzus arról a magyar közép
nemességről szól, mely úgy 1870 táján abbahagyta az olvasást. Az a magyar úr volt ez, aki a negyvenes években Kossuth Hírlap-ját olvasta, Szalayt, Eötvöst,
majd honvédtiszt lett, aztán »bujdosásában angol egyetemre járt, tán hírlapíró
volt Párizsban, a vegytant Jénában, a hallei katedráról a bölcsészetet és a
gazdálkodást Hollandiában tanulta, Baden-Badenben nemzetközi társaságban
forgott, külföldi államférfiakkal levelezett, Gambettát
személyesen ismerté és Victor Hugót tartotta a legjobb regényírónak, míg a nők
közül barátságával dicsekedhetett egy hölgynek, akinek karjaiban Chopin meghalt.
És csizmahúzó volt a szobájában, reggelizni pácolt szalonnát szeretett, ebéd
után nyugalmasan csibukozott a spaa-i kaszinó
teraszán apjától örökölt pipájából és éjjelente, ha a hold feltűnt a cifra
villasor tornyocskái mögött, arra gondolt, hogy, otthon, Pest megyében a
holdat ugatják a kutyák. Majd hazatért hazájába és erfurti gazdálkodást
kezdett birtokán, de a hazai viszonyokon elkeseredve, a külföldi folyóiratokat
sem bontotta fel többé, csupán a csillagászatot szerette vidéki kastélyában...«
Az unokája nyilas főispán lett, a dédunokája a Don partján
gyújtogatott. Ezt már nem Krúdy tetté
hozzá, meg sem érte. De ennyit még ő
is megért és megírt: »Aki Magyarországon dzsentrinek,
ennek a nemlétező, angolból felfuvalkodottan utánzott
fajtabelinek nevezi önmagát, az adóhivatalnok, vagy lókupec. Ez nincs
Magyarországon. Itt vannak félig elzüllött urak, akik végrendeletet, váltót,
kötelezvényt vakarnak, nemzeti teendőjük a serházban a zsidó
szidalmazása, tudatlanságuk a vidéki gimnázium alsó osztályában kapott bizonyítvány,
műveltségük a párbajkódex ismerete, dologtalanságuk a cinkotai
bádogos életfilozófiáján alapul és legjobb esetben
Amerikában végzik, nyomorban és csalásban. Ez a becstelen és szemtelen
osztály volt az, amely leginkább veregette a mellét, hogy egyenes utóda ama
dicső történelmi kasztnak, amely hajdanában a magyar nemesség volt. Ez volt a ,dzsentri’, a Mikszáth dzsentrije, amely miatt szégyenlette őseit a magyar ember«.
Íme: a magyar köznemesség illetékes
kritikájának — annak, amelynek első vonásait Mikszáth vázolta fel — végleges
fogalmazása. S Krúdy, aki e második passzusát már forradalomban írta (s nem
tagadta meg soha), azt hitte, ezzel vége van, nincs már
útja e »becstelen és szemtelen osztálynak« lefelé.
Pedig volt.
1918-ban egyszerre jelenik meg a Krúdy Gyula Napraforgója
és a Molnár Ferenc Andorja: a nemesi és
polgári középosztály irodalmi felszámolása, egyszerre
és annak minden rétegében. S mikor a
forradalom elbukik, mikor egy történelemellenes kor visszahozza a múltat s e
réven ezek az alakok, típusok, illetve az ő társadalmuk a végzüllésbe rothad —
akkor a polgárság irgalmatlan kritikusa, Molnár, export-iparossá rezignál, a
nemesség könyörtelen bírája, Krúdy pedig megírja a Boldogult
úrfikoromban-t, ezt a már-már Dosztojevszkijhez fogható
kietlenség-remekét, mely az osztály felett már maga a meghúzott lélekharang,
MIND E MŰVEK itt a vitrinben, meg Szindbád,
meg a Vörös postakocsi, meg Az
aranykézuccai szép napok, meg A
podolini kísértet, meg az Asszonyságok
díja, s az a tömérdek, amit e remekek mellé azért rótt ez a most
húsz éve, mindössze ötvenöt éves korában elpihent kéz, hogy pénze legyen s
amit mind hiába rótt, mert kikapcsolt villanynál s már nem is kedves Margitszigetén,
hanem estéjének fáradt Óbudáján érte a halál — mind e művek együtt szerepelnek
itt az üveg alatt legjobb méltatásukkal. Mert 1937-ben
már doktori disszertációt írtak Krúdy Gyuláról: a szegedi egyetemen avatták
Krúdyból doktorrá a korai halálával fényes reményeket temető Perkátai Lászlót,
aki ragyogó irodalmi-zenei elemzéssel mutatja ki ama nagy nemzedék két egyéni
stílművészetének, a Krúdyénak a a
Szomoryénak belső rokonságát s vezeti vissza eredetében mindkettőt közös
forrásához, a Vörösmarty elkondult harangzenéjéhez.
Ott van a vitrinben szegény Perkátai könyve, méltán, a
Krúdy könyvei között; s ott vannak a kortársak hódoló írásai róla: Kosztolányi
kézirata, Révész Béla cikke. Két Krúdy-kézirat is: két cikk, az egyik az
öngyilkos Széchenyiről.
És van ott még valami. Egy margitszigeti belépőjegy, »Krúdy Gyula úr« szigetbelépője, a halála előtti 1932-es
évből. Külön, piros »járműjegy« is ragasztva rá;
mert Krúdy nem hagyta a tempóját — ó, nem a taxit: a konflist.
Azt a konflist, melyen a szigetre járt. Arra a szigetre,
melyről ez a belépőjegy regéli már csak irodalmi hőskorát: Arany János óta a
másodikat. Azokat az éveket mikor egyszerre lakott odakünn Krúdy Gyula, Bródy
Sándor, Szomory Dezső, Molnár Ferenc, Szép Ernő. Most látom: a névsor, amint
leírtam, a Krúdy élre helyezett nevét kivéve, a sziget írói elnéptelenedésének,
a halálnak sorrendje is. Szép Ernő lakott künn a legtovább, a végén már
egyedül, egészen Budapest ostromáig.
Most megint együtt vannak ők: szétszórva a temetőkön, de a
halálban együtt.
De ami belőlük nem múlandó, ami a nemzeté, haladásé és
irodalomé, arról a magyar nép és a magyar írók gondoskodnak, hogy megmaradjon:
külön-külön és együtt.
Rónai Mihály András
(Magyar Nemzet, 1953/236. /október 8./ 5. p.)