Rónai Mihály András

Regényes Krúdyak

A Lipót utca végetájt, ahonnan nem messzi az Országút eléri a Dunát, az emeleti szalonban a penzionált alezredes és a dohányszín öltözetű író adomázott, miközben a sudár delnő szép mozdulattal öntötte, háziasszonyi tisztében, fehér porcelán findzsáikba a feketekávét.

Így ültünk, mintegy Krúdy-beszélyben, együtt, ha a tényállást e fenti, gyarlón alkalmazott Krúdy-stílben megfogalmaznom szabad.

Holott a Lipót utca már Krúdy Gyula idejében is régi Váci utca volt, az Országút e déli szakasza már rég Vámház körút, a szalon egy magyar állami gimnáziumi tanárnő dolgozószobája, a kedves háziasszonyé, az alezredes pedig, akivel jóízűen beszélgettünk, aktív korában nem huszárokat vagy ulánusokat vezényelt, sőt bakákat sem, hanem berregő légisvandronokat.

Hanem azért érvényes volt ez így is, e fenti gyarló stílkópiában is.

A dolog regényességén mit sem csökkent – sőt alighanem inkább emeli —, hogy a feketét magának Krúdy Gyulának leánya öntötte a findzsába, Krúdy Mária, az alezredes pedig az a Krúdy-unokaöccs volt, az a Krúdy Ádám, aki 1941-ben, mikor a kassai repülőtér parancsnoka volt, hiába jelentette a harcias miniszterelnöknek, hogy Kassára nem a szovjetek, hanem – oly céllal, hogy bennünket a szovjetek ellen háborúba rántsanak – azok dobtak bombát, akiknek nem is igen távoli ősei ellen az ő nem is igen távoli őse, a regényhős Krúdy Kálmán harcolt Kossuth keze alatt. (Hogy ezt a megrontó hatalmat hol Bécsből, hol Berlinből dirigálták ellenünk, senkit ne ejtsen tévedésbe a dolog lényege felől.)

Olyan apropóból ültünk együtt, hogy a Krúdy-évfordulón nemrég e hasábokon nemcsak Krúdy Gyuláról, hanem a Krúdy- nemzetségről is írtam, mely nemzetségből eddig csak két eleven személlyel beszéltem: egyszer, valamikor, magával Krúdy Gyulával, nyolc éven át mindennap pedig gimnáziumi osztálytársammal, Krúdy Ádám öccsével, Krúdy Tomival. A harmadik eleven Krúdyval, akit látni sűrűn láttam, emlékezetem szerint beszélni nem beszéltem, holott egy fedél alatt működtünk jó huzamos évekig: szép gótikus fedél alatt, ahol ő képviselő volt, majd a Ház alelnöke, magam pedig csak a sajtó i. t. képviselője, azaz mindössze parlamenti hírlapíró.

Mégis belekevertem, éppen csak érintőleg, ama múltkori cikkbe Krúdy Ferencet, a Ház-alelnököt is, történelmileg pedig – nem csupán érintőleg, hanem a dolog regényes távlata szerint – az egész Krúdy-famíliát. Hát így kerültünk feketekávé mellett a Váci utcában össze – és mintha egy sátorban ülnénk, kurucokéban vagy honvédekében, mindenesetre valahol a magyar történelem széljárta síkságának kellős közepén.

Az első Cruditól, a kitűnő olasztól, aki a magyarok hazájába felkerült, e dallamos beszédű Cruditól Krúdy Kálmán huszárain s betyárjain keresztül a magyar széppróza oly dallamos bércéig, aminő Krúdy Gyula volt, s onnan a repülőtisztig, aki a magyar történelem egy súlyos pillanatában kulcsszerepbe kerül s helytáll benne emberül: Krúdy-regénynek való az egész, kár is, hogy nem írta, aminthogy végig nem is írhatta volna meg.

A szoba sarkában televíziós készülék áll, jobbra-balra körülöttünk űrhajósokat lövöldöznek fel holdvilági tájakig – s mi itt hárman azt vitatjuk, hogy Világos után huszárból lett betyárjaival Krúdy Kálmán vajon a Bakonyban partizánkodott-e vagy egyebütt, meg hogy Krúdy Gyulának Szép Ernő, Bródy Sándornak Molnár Ferenc, Szomory Dezsőnek Krúdy Gyula mit is mondott a lóvasúti sínpár és a Kisszálló között a Margitszigeten.

Hirtelen azt hallom:

– Torontóból új Krúdy-festmény reprodukciója érkezett.

Már-már azt találtam kérdezni, hogy hát Krúdy Ferencből, a Ház-alelnökből vajon mi lett, hol van, megvan-e. De lám, megelőztek.

Magyar országgyűlési képviselő tudtommal kettő volt csak eddig, aki ecsethez nyúlt, sőt megillette a festőművészi titulus is. Maga Szinyei Merse Pál volt az egyik, a zseni, akit e titulusnál, a puszta festőművészinél magasabb is illetett – másik pedig, egy nemzedékkel errébb, Andaházi Kasnya Béla volt. Igaz, hogy élni egyik sem a képeiből élt: Szinyeinek megvolt az ő úri, jó birtoka Jernyén, amelynél ma egy képe is többet ér, s Kasnya pláne életében sem kapott, gondolom, a képeiért annyit, amennyi egy évi képviselői napidíja volt. (Pedig nem is lett volna rossz festő, csak elvitte a politika.)

Most meg, uramfia, azt hallom, hogy Krúdy Ferenc odaát, Kanadában ecsetet forgat, s ha azt, hogy a festőművészi titulus megilleti-e, így fényképekről bajos is eldöntetnem, de élni mindenesetre a képeiből él.

S ne is higgye senki, hogy a Krúdy Ferenc kanadai festészetén itt netán most ingerkedni, vagy akár csak évődni is akarok. Mert hisz' bizony mélységesen megindító dolog ez. Nem is egyszer: kétszer is megindító.

Egyszer azért, mert nem potomság, ha egy ember a nyolcvanadik s kilencvenedik éve közt – s oldalán feleséggel, ki maga is túl a nyolcvanon – szorgalmasan fest, s amit fest, abból meg is él. Pláne hogy idehaza nem ez volt a kenyere (legfeljebb tán passziója, bár tudni arról sem tudtam). Meg valami fátyolos kis szépség is van azon, ahogy így öregen kivirágzik rajta ez a színekké bomló kis költőiség, ez a kései kis ellenállhatatlan krúdyság.

Másodszor meg az indít meg, amit látok a reprodukált képeken. Műbírálattal ezeket most nem is illetem, nem is néztem ezt azzal a szemmel. Hanem: ökrösszekeret, magyar figurákat, magyar tájat látok, magyar országutat és magyar felhőt a kanadai képeken. Véletlenül sem egyebet. Földrajzilag túl a tengeren, lelkében Magyarországon él egy öregúr. Maga körül nem lát semmit, tekintete elsiklik a valóság, megakad az ábránd képein.

Nem is mintha gyenge volna már – inkább mert erős a szeme.

Regényes fajta ezek a Krúdyak. S hát hiszen regényesnél is több ez az élet: osztálytársam, Krúdy Tomi Amerikában, Krúdy Ferenc Ház-alelnök a pemzlijével Kanadában, mi itt hárman a Váci utcában egy Krúdy-beszély közepén.

A nemzetség, mely ama talján Crudival került Magyarországra s Krúdy Gyulában halhatatlan virágot hajtott, Krúdy Ádám gyermekeiben magyar földön virágzik tovább. Ahová visszahajladoznak a világba szakadt ágai.

(Magyar Hírek, 1969/5. /március 8./ 10. p.)