A hetvenötéves Krúdy Gyula
|
Krúdy Gyula |
Igen „hetvenöt éves Krúdy Gyula.”
Nem pedig: „Krúdy Gyula születésének hetvenötödik évfordulójára.” Mert nem halottról,
hanem élőről emlékezünk meg: remekíróról, aki ma hetvenöt éve született, és
korántsem halt meg húsz esztendővel ezelőtt.
Ötvenöt évig járt közöttünk: a
maga útján, egyenesen, egy országban, melynek minden útja görbe volt. Ez az
egyenes út nem volt miénk: Krúdy Gyula nem volt szocialista, s amit tolla
kritikával illetett, a társadalmi szörnyűségeket nem vizsgálta meg eredetükben,
ahogy forradalmár írótársai tették. De útja mégis az írói becsület egyenes
útja volt, amelyen úgy haladt végig, hogy az út jobboldalán tenyésző bozótból
kővel, sárral hajigálták. Az a magyar uralkodóosztály
kövezte meg, mely soha nem bocsátotta meg neki, hogy születése szerint belőle
származott, de szíve, elméje s tolla szerint elpártol tőle.
A magyar nemesség történelmi
züllésének végső szakában Krúdy Gyula egymaga jelentette ennek az osztálynak
jóval korábbi haladó periódusát. Voltak tehát korlátai, melyek közül ki nem
tört; de törvényszerűen így került az úgynevezett „történelmi” osztállyal szembe
és a történelem élő erői mellé. Nem forradalmárként. Nem, hisz’ valóban
nem volt az. De csendesen, elszántan, bűvös, szép szavával — mely búgott, mint
a vadgalamb, s amikor nem is várták volna, akkor sújtott, mint a karikás.
Nagyapja testvérét, Krúdy Kálmánt
emlegette kedvenc őseként, róla írta egyik legszebb művét, Krúdy Kálmán
csínytevéseit. Negyvennyolcban honvéd tiszt volt
Krúdy Kálmán, vitézül végig verekedte a forradalom csatáit és Világosnál —
nem kapitulált. Bevette magát a Bakonyba: előbb partizánnak, utóbb — egyebet
már nem tehetvén — betyárnak állt. Soha többé nem ment vissza úrnak az urak
közé: ott veszett a Bakonyban, tűzharcban, pandúrgolyótól.
A magyar „dzsentri” emberöltők
múlva, a Horthy-időkben „követte” a Krúdy Kálmán példáját: mikor testületileg
kapcabetyárnak állt. Ám a Krúdy Kálmán betyárságát még a becsület diktálta; az
osztály későbbi kollektív kapcabetyárságát már a becstelenség. „Becstelen és
szemtelen osztály” — így be- szélt róla Krúdy Gyula, akiben volt erő leírni,
hogy „szégyeli miattuk őseit”.
Magyar volt és a szabadságot
szerette, verekedett is érte gyönyörű tollával, 1919 után pedig — noha nem
volt elvtársa 1919 hőseinek — éppúgy nem kapitulált, mint Krúdy Kálmán Világos
után. Szembeszállt az ellenforradalommal, a polgári sajtó balszélén hadakozott.
Bevetette magát a Bakonyba: margitszigeti, óbudai magányába, s ott esett el
1933-ban, pandúrok golyójától, kiket bosszúálló osztálya küldött reá.
Nyomorúság volt annak a pandúrgolyónak a neve, kikapcsolt villany, melynek
sötétjében Krúdy Gyula meghalt.
Időnként eltűnt a Margitszigetről:
hazament, a Nyírséget járta, vagy fönn a Szepességet.
Azt a két vidéket, mely az ő írásaiban él a legszebben s Krúdy szavával szól
mindenkihez, aki csak egyszer is olvasta. S nemcsak a Nyírségbe, meg a Szepességbe: el-elmerült a magyar multba
is, melyet Jókai és Mikszáth óta ő támasztott fel a legvarázsosabban.
Ha két legjellegzetesebb vonását
akarjuk megragadni: egyéni, fényes stílművészetét és regényeinek,
elbeszéléseinek, romantikus valóságábrázolását kell említettünk. A dekadens
magyar nemesség irgalmatlan kritikáját, a Napraforgót, ennek a
kritikának remekmívű, végső fokozását, a Boldogult úrfikoromban-t, a mesebeli
hajós, Szindbád történeteit, de Az aranykézutcai szép napokat, az Asszonyságok díját,
A vörös postakocsit, A podolini kísértetet is huszadik századi szépprózánk
kincsei közt fogja emlegetni irodalmunk története. De Budapesthez, a városhoz
is kevesen értettek úgy, mint ez a nyírségi próza-költő. S épp ezekben a pesti
írásaiban kondul meg, mint a harang, a legsúlyosabban az a lázadó hang, az az irgalmatlan társadalomkritika, amely Krúdyban sajátosan
és férfiasan szólal meg. S még amikor köztudomásúan
„rendelésre” írt regényt, tárgyául akkor is, „olvasmánynak” szánt regényhez is A
magyar jakobinusokat, a Martinovics-összeesküvést választotta.
Mert rengeteget írt — rengeteget
kellett írnia. Rablógazdálkodást folytatott magával, tehetségével — mert
rablógazdálkodást űzött vele egy kegyetlen társadalom. Írt még „álmoskönyvet” is:
de mint a mondabéli Midász királyé, az ő ujja is
arannyá változtatott mindent, amihez hozzáért Nem minden ízében arannyá; de ami
tolla alól kikerült, mindenen ott csillogott Krúdy Gyula aranyporának néhány szemcséje.
A magyar ifjúságnak pedig feledhetetlen élményben lesz
része, ha könyvkiadásunk kezébe adja majd annak a Krúdy Gyulának ifjúsági regényeit,
aki kora nagy írónemzedékéből azzal is kivált, hogy alig néhányadmagával a magyar
ifjúság felé fordult, kincseivel a magyar ifjúsági irodalmat is gazdagította,
melyet ő és ők tettek először igazán igényessé, méltóvá a magyar irodalom
egészének rangjához.
Születése óta, hetvenöt, év tett
el: közöttünk járhatna még.
Halála óta húsz esztendőt éltünk
át: átélhette volna ő is.
Kitagadhatta egy osztály, melyből
származott s melyet megvetett, korai sírba dönthette egy társadalom, mely kritikájára
rászolgált, de kincseire nem. Szívére öleli ma egy ország, melyet szeretett,
kincseivel híven készül gazdálkodni egy társadalom, mely helyére lépett annak,
amely elherdálta őt.
(Szabad
Ifjúság, 1953/247. /október 21./ 2. p.)