A hetvenötéves Krúdy Gyula

Írta: Rónai Mihály András

Krúdy Gyula

Igen „hetvenöt éves Krúdy Gyula.” Nem pedig: „Krúdy Gyula születésének hetvenötödik évfordulójára.” Mert nem ha­lottról, hanem élőről emlékezünk meg: remekíróról, aki ma hetvenöt éve született, és korántsem halt meg húsz esztendővel ezelőtt.

Ötvenöt évig járt közöttünk: a maga útján, egyenesen, egy országban, melynek minden útja görbe volt. Ez az egyenes út nem volt miénk: Krúdy Gyula nem volt szocialista, s amit tolla kritikával illetett, a társadalmi szörnyűségeket nem vizsgálta meg eredetükben, ahogy forradalmár írótársai tet­ték. De útja mégis az írói be­csület egyenes útja volt, amelyen úgy haladt végig, hogy az út jobboldalán tenyésző bozót­ból kővel, sárral hajigálták. Az a magyar uralkodóosztály kö­vezte meg, mely soha nem bocsátotta meg neki, hogy születése szerint belőle származott, de szíve, elméje s tolla szerint elpártol tőle.

A magyar nemesség történelmi züllésének végső szakában Krúdy Gyula egymaga jelen­tette ennek az osztálynak jóval korábbi haladó periódusát. Voltak tehát korlátai, melyek közül ki nem tört; de törvényszerűen így került az úgynevezett „történelmi” osztállyal szembe és a történelem élő erői mellé. Nem forradalmárként. Nem, hisz’ valóban nem volt az. De csendesen, elszántan, bűvös, szép szavával — mely búgott, mint a vadgalamb, s amikor nem is várták volna, akkor sújtott, mint a karikás.

2.

Nagyapja testvérét, Krúdy Kálmánt emlegette kedvenc őseként, róla írta egyik legszebb művét, Krúdy Kálmán csínytevéseit. Negyvennyolcban hon­véd tiszt volt Krúdy Kálmán, vi­tézül végig verekedte a forrada­lom csatáit és Világosnál — nem kapitulált. Bevette magát a Bakonyba: előbb partizánnak, utóbb — egyebet már nem te­hetvén — betyárnak állt. Soha többé nem ment vissza úrnak az urak közé: ott veszett a Ba­konyban, tűzharcban, pandúrgolyótól.

A magyar „dzsentri” ember­öltők múlva, a Horthy-időkben „követte” a Krúdy Kálmán példáját: mikor testületileg kapcabetyárnak állt. Ám a Krúdy Kálmán betyárságát még a becsület diktálta; az osztály későbbi kol­lektív kapcabetyárságát már a becstelenség. „Becstelen és szemtelen osztály” — így be- szélt róla Krúdy Gyula, akiben volt erő leírni, hogy „szégyeli miattuk őseit”.

Magyar volt és a szabadságot szerette, verekedett is érte gyö­nyörű tollával, 1919 után pedig — noha nem volt elvtársa 1919 hőseinek — éppúgy nem kapitulált, mint Krúdy Kálmán Vi­lágos után. Szembeszállt az ellenforradalommal, a polgári sajtó balszélén hadakozott. Be­vetette magát a Bakonyba: margitszigeti, óbudai magányába, s ott esett el 1933-ban, pandúrok golyójától, kiket bosszúálló osztálya küldött reá. Nyomorúság volt annak a pandúrgolyónak a neve, kikapcsolt villany, melynek sötétjében Krúdy Gyula meghalt.

3.

Időnként eltűnt a Margitszi­getről: hazament, a Nyírséget járta, vagy fönn a Szepességet. Azt a két vidéket, mely az ő írásaiban él a legszebben s Krúdy szavával szól mindenki­hez, aki csak egyszer is olvasta. S nemcsak a Nyírségbe, meg a Szepességbe: el-elmerült a ma­gyar multba is, melyet Jókai és Mikszáth óta ő támasztott fel a legvarázsosabban.

Ha két legjellegzetesebb vo­nását akarjuk megragadni: egyéni, fényes stílművészetét és regényeinek, elbeszéléseinek, romantikus valóságábrázolását kell említettünk. A dekadens magyar nemesség irgalmatlan kritikáját, a Napraforgót, ennek a kritikának remekmívű, végső fokozását, a Boldogult úrfikoromban-t, a mesebeli hajós, Szindbád történeteit, de Az aranykézutcai szép napokat, az Asszonyságok díját, A vörös postakocsit, A podolini kísértetet is huszadik századi szép­prózánk kincsei közt fogja emlegetni irodalmunk története. De Budapesthez, a városhoz is kevesen értettek úgy, mint ez a nyírségi próza-költő. S épp ezek­ben a pesti írásaiban kondul meg, mint a harang, a legsúlyosabban az a lázadó hang, az az irgalmatlan társadalomkritika, amely Krúdyban sajátosan és férfiasan szólal meg. S még amikor köztudomásúan „rendelésre” írt regényt, tárgyául akkor is, „olvasmánynak” szánt regényhez is A magyar jakobinusokat, a Martinovics-összeesküvést választotta.

Mert rengeteget írt — renge­teget kellett írnia. Rablógazdál­kodást folytatott magával, tehetségével — mert rablógazdálkodást űzött vele egy kegyetlen társadalom. Írt még „álmos­könyvet” is: de mint a mondabéli Midász királyé, az ő ujja is arannyá változtatott mindent, amihez hozzáért Nem minden ízében arannyá; de ami tolla alól kikerült, mindenen ott csillogott Krúdy Gyula aranyporának néhány szemcséje. A magyar ifjúságnak pedig feledhetetlen él­ményben lesz része, ha könyvkiadásunk kezébe adja majd an­nak a Krúdy Gyulának ifjúsági regényeit, aki kora nagy írónemzedékéből azzal is kivált, hogy alig néhányadmagával a magyar ifjúság felé fordult, kin­cseivel a magyar ifjúsági irodalmat is gazdagította, melyet ő és ők tettek először igazán igényessé, méltóvá a magyar irodalom egészének rangjához.

4.

Születése óta, hetvenöt, év tett el: közöttünk járhatna még.

Halála óta húsz esztendőt él­tünk át: átélhette volna ő is.

Kitagadhatta egy osztály, melyből származott s melyet megvetett, korai sírba dönthette egy társadalom, mely kritikájá­ra rászolgált, de kincseire nem. Szívére öleli ma egy ország, melyet szeretett, kincseivel híven készül gazdálkodni egy társa­dalom, mely helyére lépett an­nak, amely elherdálta őt.

 

(Szabad Ifjúság, 1953/247. /október 21./ 2. p.)