AZ ÚTITÁRS

 

„Akkoriban töltöttem be negyvenedik évemet, és néha-néha nagyon szerencsétlen napjaim voltak; valamely katasztrófától rettegtem, amikor reggel kinyitottam a szemem; az éj telve volt balsejtelmekkel; mindig azt hittem, hogy már nem élek soká -kezdte elbeszélését útitársam, akiről nem tudtam többet, mint amennyit útitársairól szokott tudni az ember, akikkel egy hosszú napot vagy egy végtelennek látszó éjszakát a gőzhajón vagy a vasúton eltölt.” A vonat holdas tájon robog, majd eső éri utol, mint a bánat; hangulatok, hasonlatok, képek ködlenek és bűvölik belénk az időtlenségnek és távollétnek azt a benyomását, azt a legendaszerűséget, amelyben az útitárs elbeszélése, Eszténa története lepereg.

Színtere egy fölvidéki városka, megmerevedett középkora időn kívüliségében: Krúdy regényeinek kedvelt álomszínpada. „Több ilyen város van a felvidéken. Mindenféle régi királyok és urak messziről jövő emlékei hangzanak a toronyláb összestimmelt harangjainak kongásában. A házak fala mellett történelemmé lett emberek álldogáltak, de a nők olyan egykedvűen szerették vagy nem szerették őket, mint általában a nők nem sokat törődnek a történelemmel... Kis városka volt ez a Felvidéken, öles falakkal, zárda-ablakokkal, kályhákkal, amelyekből az esti tűz farkasszemet nézett az alvókkal. A gyertyák ellobogtak, és füstjük elszállott...”

Itt köt ki vándorlásai során az útitárs. Megismerkedik Hartvignéval, szobát bérel nála, és nyomban elcsábítja. Aztán más lányokat is elcsábít, Hartvigné szolgálatkész közreműködésével. Egy napon találkozik Eszténával, „az egyetlen tisztességes lánnyal a városban”, Szikrai úrnak, a helyi lap nagyravágyó szerkesztőjének szerelmével. Eszténa anyja hajdanában elbukott, s ezért most kétszeres gonddal őrködik a lánya fölött; így csak titkon találkozhatnak. Nagy sétákat tesznek a temetőben, és végül a lány megígéri, hogy Szent Ágnes napján az idegené lesz. Azé, akit a kártya ígért neki.

Rienzinél, a rossz hírű asszony házában találkoznak. „Talán hét esztendő repült el felettünk, mint az elátkozottakon. Arra riadtam fel, hogy az udvar felőli ablak vészesen csörömpöl, mint pisztolylövés, és egy asszonysikoltás bugyborékol a közelben, mint a habzó vér a szívseben. Egy felejthetetlen öregasszony állott az ablak párkányán, ahová nyilván létra segítségével jutott.” Eszténa, egy szál ingben, egy pillanatra megáll a másik ablakban, „mint az álom, mely életem végéig nem hagy el”; visszanéz, és túlvilági mosollyal mondja: „Elmegyek, mert itt van az anyám.” Még egyszer bocsánatot kér a mosolyával, aztán az ablakpárkányról „a hóesésbe repül”. Végigfut a havas utcán, ki a folyóhoz, és beleveti magát a lékbe.

A város fölbolydul, titokzatos lárma hangzik, mint kétszáz esztendeje, mikor mártírszűzeket égettek a máglyán; vének rajzanak elő a kapukból, lányok szaladgálnak riadtan; csak Rienzi áll mozdulatlanul nyitott ablakában, vállán piros, királynői palásttal, mintha ez az egész ünnepség neki szólna. „Amíg hazáig értem, azt vettem észre, hogy a Szent János torony hegyéről eltűnt a kereszt. Kakas kukorékol odafent, mint akár azokban a századokban, amikor vallásaikat változtatták az emberek és a templomok. Most is valami tompa moraj hangzik a föld alól. Kénszaga van a levegőnek. Bohócok mennek valahol színes csengőikkel, üvöltő éneklésükkel. Majd gyászmenet zenél valamerre, nagy hasú trombitások fújják igen komolyan a halotti marsot. Végül a sarkon leszállott a pipás török a trafik bádogtáblájáról, és alázatosan köszönt.”

Az éjszakát az idegen Hartvigné és a halott Eszténa társaságában tölti, majd hajnalban örökre elutazik a városkából. „A havas kerekek csikorogni kezdtek. Valaki végigfutott a vonat mellett és ugatott, mint egy komondor: fogják meg Pálfi Pált. Miatta ugrott be a lékbe egy leány. A vonat lassan mozgott, a rikácsolás mind érthetetlenebbé vált. Eltűntek az X-i állomás piros és zöld szemei, s én azóta sohase voltam a városban.”

 

A regény: egy útitárs elbeszélése a vonaton, éjszaka, elsuhanó tájak közt, melyek úgy merülnek föl és süllyednek el, mint az emlékezetben a múlt, és illékony látványukban a múlandóság rejtelmes szomorúsága bujkál. Szomorúság, és különös spleen: a Krúdy-hősök spleenje. Azoké, akik Rezeda Kázmérhoz hasonlóan egy szép napon, negyven körül ráeszmélnek arra, hogy „az élet eliramlik”, s hogy ami eltűnik, visszahozhatatlan, ha pedig visszaidézzük, legszebb ajándéka a volt élet honvágya. Vagy azoké, akiket egy-egy éjszakán megszólít a múlt titokzatos hangja, mint Szindbádot, a hajóst, s távoli vidékek felé indít, hosszú utazásra, vissza az egyetlen igazi életbe: a múltba. Mert „elérkeztek életüknek ahhoz a korszakához, amikor körülbelül már mindent megpróbáltak, s amikor sem a jövő, sem a jelen nem izgatja őket gondolkozásra, álmodozásra, hanem a múlt, a régen elmúlt ifjúságuk”.

Az emlékezés lelki magatartásának külső, „állapotbeli” megfelelője az utazás: Szindbádé, az útitársé, Rezeda Kázméré. Rezeda úr, a Nagy kópé hőse huszonöt esztendeje lakik Pesten, de mikor kilép magányából, és újra élni akar, azt képzeli, azt hiteti el magával, hogy csak az imént érkezett a városba, ő is csak utazó, kiszáll egy állomáson, eltölt egy órát, egy napot vagy hetvenhét esztendőt az ismeretlen helységben, aztán megy tovább, vonaton, vagy az álmok vörös postakocsiján.

Nincs állandóság: vándorok vagyunk, és időnket élményeink szabják meg. Az útitárs kurta kalandja hetvenhét esztendeig tart, Szindbád, a hajós több száz éves; akár a városkák, melyek elaludtak egykor, és azóta is alusznak. Az egyéniségek határai szétfolynak, és az alakok lassan szimbólummá lényegülnek át, mint a Nagy kópé Antóniája, aki hol szőke, hol fekete, és a szeme is hol kék, hol zöld, hol barna: amilyennek emlékezés, hangulatok, asszociációk festik, már nem is annyira őt, mint inkább a benne testet öltött szerelmet. „Mintha ez az egy női lény egyesítette volna magában mindazokat a nőket, akik Rezeda urat szerették és megcsalták, mindazokat a nőket, akiket Rezeda úr szeretett és soha el nem felejtett, az érzelmes barnákat, könnyed szőkéket, kék szemű vörösöket... Rámeredt, mintha e naptól kezdve élete végéig többé nem láthatna szemeivel más nőt, mindig csak ezt az egyetlent, e gyönyörűt, e tragikust, napsütésben és éj sötétjében, a sárga őszi fák alatt és hulldogáló hópelyhekben, az utazás elsuhanó tájain, valamint az elmebetegek csendes házában.”

Az élet, mely az emlékezés utazásaiban a hősök elé tárul, megszépül a távoliét messzeségében, de ugyanakkor őrzi hajdani realitását is, mint ahogy a hősök is egyszerre őrzik a maguk jelen meg hajdani valóságát. Álom és való e szüntelen egybe-játszásából alakul ki annak az iróniának a tüneménye, amely Krúdy regényeinek és elbeszélő hangjának egyik sajátos jellemzője. A sorozatos hasonlatok, a világot mind álomszerűbbé oldó sok „mint” és „mintha” arabeszk-játékába rendszerint belecsendül egy leheletnyi disszonanciával valami halvány, elnéző gúny, az életből kimaradás vagy kikopottság öniróniája, bizonyos fanyar íz a hasonlatokban, és még inkább a hasonlatokból egybefonódó prelűdök záró akkordjában. És magukban az alakokban is, Rezeda Kázmérban éppúgy, mint Szindbádban. Mindez sokszor egy-egy jelenetben, képben: például ahogy az Őszi utazások-ban Rezeda Kázmér buddhistává változik a gellérthegyi tavaszban; vagy ahogy Az útltárs-ban Hartvigné a kisvárosi hajnalban áhítatosan cipeli az útitárs után a csomagjait, akár hóhérsegéd a hóhér szerszámait.

Mindebben van valami már-már cinikus, de ugyanakkor meghatott mosoly ennek az időtlenségnek az időszerűtlenségén, és valami mély humor is. Annak a fölbomló valóságnak az öniróniája ez, amelyben minden csak jelenés, semmi sem bizonyos, minden lehet más és másként is, és a hangulat legparányibb elmozdulásával, egyetlen képzettársítás szeszélye folytán a fonákjára fordulhat; és az emlékezés egyszerre mutatja meg a köddé oldódott valónak megszépült képét és visszáját.

1947

 

(Rónay György: A nagy nemzedék.
Bp. 1971, Szépirodalmi Könyvkiadó. 144-148. p.)