KRÚDY
GYULA
ŐSZI UTAZÁSOK A VÖRÖS POSTAKOCSIN
Az író egy
régi telét Bécsben töltötte, a Matschaker Hofban, „ahol már nagyapja is megszállni szokott, ha útja
Bécsbe vezette”. Ott üldögélt ódon szobájában, akárcsak hősei szoktak,
pipázgatva, „mintha a maga nagyapja volna”, s hallgatva a szél dúdolását meg a
hóhullás halk zenéjét. Néhanapján egy hazug öreguracska látogatta meg, a magyar
kancellária hajdani írnoka. Egy este ismét beállít hozzá, és így szól: – „Én ma
estefelé Mödlingben, abban a hónapos szobában, ahol
harminc év óta lakom, meghaltam, mielőtt végrendeletet írtam volna. – És hogy
titkától megszabadulhasson, magával viszi az írót a havas Bécsen át a
kapucinusok kriptájába, egy szarkofághoz. – Nézze, üres a koporsó – szólt a
láthatatlanná lett írnok, aki mint egy hideg téli lehelet bolyongott körülöttem.
A koporsó közelébe mentem. Oldalt megállottam, és szemügyre vettem a felírást.
Az árnyékban a fáklyák nyugtalan lángjában betűik kígyóztak a vörösréz
koporsón. Rudolf ... A következő percben a láthatatlan kéz vaserővel a
lépcső felé lódított.”
Egy másik
télen a máramarosi hegyek közt vadászás közben egy lakatlan vadászházba szorul
éjszakára a pappal. Tüzet gyújtanak, nézik a lángok és árnyékok játékát a
falon. „Már csak a zsarátnok világította meg a kis szobát, és a vadászház falán
mégis egy hatalmas árnyék mutatkozott. Puskás férfialakot jelképezett ...
Széles vállával, tarisznyájával mozdulatlanul meredt reánk. A pap a feje alá
tette a kezét, és nyugodtan mondta: – A zöld vadász áll leshelyén. – Másnap,
hazamenet szán robog el mellettük, deresedő, vállas, mélabús férfi ül rajta,
kopott macskabőr bundában, mellette ócska kétcsövű fegyver. „A pap megragadta a
vállam, és az elrobajló szán után mutatott: – Ezt az embert hiszi a nép a zöld
vadásznak. – Hosszan utána néztem az utazónak. Olyan volt, mint egy faluzó
körorvos.”
E két
emlék, két élmény, két álom közt teszi meg utolsó útját a vörös postakocsi. A
táj, amelyen végigdöcög, az az ország, „ahol az árnyékok tovább élnek.” Úgy,
ahogyan a máramarosi vadászház vendége gondolja és veti naplójába, „Az emberek
napsütéses életből való árnyai tovaillannak a nyár arany gyepén, vándorbotot
vesznek kezükbe, amint az ember elhagyja őket, és elbandukolnak folytatni
tovább a maguk életét. A messzi tartományba szöknek el a hold árnyai, a torony
árnyéka a falu hosszú utcájáról és a fák szendergő árnyképei. Itt a hónak csak
különös árnya hulldogál, és a tűzlángnak szeszélye melegít; nyulacskák futnak a
mezőn, amelyek akkor születtek, amikor egy apa a gyermekeinek a fehér falra a
kézujjaiból árnyékképet csinált; csak a halál kerüli a tartományt, mert neki
nincs árnyéka a házak oldalán, amint az utcán tovakullog.”
Az
emlékezés birodalma ez, belső világunk a maga szubjektív, „időtlen” idejével.
Az irrealitás realitása, melyben a halottak addig élnek, amíg emlékeznek rájuk,
és a világ mindig olyan, amilyennek (képzettársításai különös törvényei szerint
az emlékezés látja és teremti. Hősei halottak, legendák kísértetei, álomlátások
és egy hanyatló, legendává bomló világ furcsa figurái.
„Valaki
meghalt egyszer, és most újra visszajött – mondja a regényben Alvinczi Eduárd,
aki összevész Ferenc Józseffel, és postakocsiján száműzetésbe vonul, s aki ,már
régen elmúlott százesztendős, és némely hízelkedő tányérnyaló szerint a
százhuszadik évét is betöltötte’, noha az anyakönyv szerint 1830-ban született
(de lelkünk benső idejében végül is mindnyájan annyi idősek vagyunk, amennyinek
emlékeink és életünk formái vallanak) – valakit elsirattak, két országban is
meggyászoltak, aki állítólag az eleven világon van. Valaki titkos, rejtőzködő
életet folytat a havasok között, akiről azt hitték, hogy már csak a
legendákban, népmesékben fordul elő a neve. Valaki van, aki nincs. Hangja van,
holott halott. Látó szeme van, bár koporsóba zárták. A szíve hangosan dobog,
holott az orvosok bebalzsamozták a holttestét. Árgirus
királyfi jött vissza a Göncöl-szekéren, és a faderéknak vetve hátát,
észrevétlenül hallgatja csillagos éjszakán a nyájőrző emberek róla való
mesélgetését.”
Ez a
visszatért Árgirus királyfi a bécsi koporsó eltűnt
lakója, Rudolf trónörökös. Ő az a rejtelmes, kevés szavú angol, Miszter H., aki Alvinczi kíséretében utazik a postakocsin
„a tatár kán” felső-magyarországi kastélyába egy kedves pozsonyi kislánnyal, a
Zöldvári kisasszonyok pártfogoltjával, Vecsera
Máriával, hogy végül egy behavazott kápolna előtt újra búcsút vegyen tőle, és a
kökénybokrok mögül leselkedő Rezeda Kázmér szeme láttára eltűnjék a kék téli
magasban. (Rezeda úr ekkoriban már fölhagyott a naplóírással, „elhatározta
azonban, hogy némi följegyzéseket tesz a Vecsera kisasszony
ügyéről, amelyet halála után a Nemzeti Múzeumnak hagyományoz: hadd csóválják a
fejüket a tudósok ... A mű, amelynek kidolgozásába fogott, ezt a címet viselte:
Rudolf királyfi megjelenése Észak-Magyarországon. ”)
Ki ez a
Rezeda Kázmér, aki Pesten csatlakozik Alvinczi Eduárd postakocsis menetéhez?
„Korunk hőse” ő, régi budai lakos, egykori szerkesztő; abból a hópénzből él,
amit romantikus anyai nagynénje rendelt neki végakaratában; negyven körül járó
agglegény, pajzán ifjúkori kalandokkal a háta mögött, és kikopva kissé az
életből: „A nagyváros rikoltásában és mindent megemésztő egyhangúságában
eltűntek ők (Rezeda úr és társai), az életnek csendes horgászai, akik
megrökönyödve nézik a partról, hogy mások a szélhámos csónak bizonytalanságára
teszik föl életüket és becsületüket, fáradhatatlanul küzdenek a habokkal az
elszánt úszók, és a magasban a trapézugrást oly optimizmussal végzik a
vállalkozók, mintha még soha senki se törte volna ki a nyakát.” Arcképe a
következő: „Ez Rezeda úr, korunk és regényünk hőse, miután fiatal korában
többet volt részeg bortól és szerelemtől, mint egy kisebb német királyság
lakossága, míg negyvenesztendős korában nagy gondot fordít keze és körme
tisztaságára, kalapkeféje van, (habozva vásárol egy új nyakkendőt, a fehérnemű
szekrényét bármikor megnézheted, a régi leveleket gumiszalaggal köti át,
esetleg mindennap szegfűt tűz a kabátjára, de már esze ágában sincs, hogy
kínjában a párnát harapdálja vagy öngyilkosságot tervezzen egy észbontó nőért.
Azt hiszi, hogy a bánatot nem ismeri, pedig az felgörbített farokkal,
dorombolva mendegél mellette, mint a cirmos gazdaasszonya kötényénél.”
Rezeda
Kázmér szerelmének története, kalandjai Krónprinc
Irmával, a budai szőlősgazda kissé kancsal és kikapós lányával: ez a regény
„meséje”. Pesten csatlakoznak Alvinczi Eduárd társaságához, részt vesznek
medveházi vadászatán, midőn is Irma kisasszony hűtlen lesz Kázmérhoz; végül
Budán találkoznak utoljára, s ekkor Rezeda úr „vallásos meggyőződése alapján”
adja ki barátnője útját, előadva neki buddhisztikus
tanait: „Aki leigázza a vágyakozást, amit nehéz legyőzni, arról lepereg a
fájdalom, miként a vízcsepp a lótuszlevélről.”
Irma a
szerpentin kanyarodójából még egyszer visszanéz. „Rezeda úr ekkor már keresztbe
rakott lábakkal ült a tavasz közeledését kékes árnyékkal jelző hársfa alatt. S
miután reggel volt éppen, két kezét feje fölött összekulcsolva tisztelte a hat
világtájat: keletet, delet, nyugatot, északot, a nadirt
és a zenitet. Pesten és Budán harangoztak, mintha valamely készülő nagy hangversenyhez
stimmelnék össze hangszereiket a toronyőrök. Gazdag embert temetnek délután. A
buddhista emelt fővel, boldogan ült a tavaszi földön.”
„Némely
emlék, férfi vagy nő, tájkép vagy szoba, zenehang vagy csók: mintegy
hipnotizált kép marad az emberek szívében – írja Krúdy Gyula egy helyütt a
regényben. Nem hal meg a távollét alatt sem, csak subáján alszik az emlék. De
bezzeg fölébred álmából, ha a hűvös kapuboltozat alatt a lépéseknek ugyanazon
régi visszhang-manók kiáltanak üdvözletét a falakból, csatornából,
bolthajtásról. Akit egyszer erősen hipnotizáltak egy sétatéren, szemmel,
szóval, testi érintéssel vagy gondolattal, visszatérvén a helyre, elegendő, ha
a padot látja, amelyen akkor ült, amikor itt boldog, boldogtalan volt... A
közbeeső évek megmozdulnak mint függönyök; szétnyílnak, és alattuk újra látható
a régi színjáték.”
Krúdynál
létünk minden egyes pillanatában benne él egész múltunk, olyasformán, ahogyan
Bergson tanította (akit Krúdy természetesen nem ismert). Életünknek eszerint a
külső realitása mellett van egy nem kevésbé igaz belső realitása. Ez a belső
realitás időben is, térben is határtalan. Az egyéniség hagyományszerű keretei
itt föloldódnak. Az időnek nincs többé erkölcsi értéke: benne a jellem nem
fejlődik, nem alakul; az életben nincs többé szerepe a formáló akaratnak. A hős
nem alkotja a sorsát – jellemének hajlamai szerint, és abban a
viszonyban, amelyet a társadalomban, vagy azzal szemben vállal -, hanem csak
mintegy félálomban átvándorol ezen a számára eleve adott sorson, lassan sodródva
az emlékezés hullámzó ritmusán. Krúdy Gyula regényeiben – már az „igaziakban”,
miután a maga sajátos világát és stílusát megtalálta – általában nincs reális
értelemben, hagyományos módon szőtt „mese”, történet; számára a dolgok és az
események nem annyira a maguk történeti valóságában léteznek, mint inkább abban
a formában és azzal a hangulati értékkel, ahogyan a lélek belső síkján
tükröződnek. A művet sem a cselekmény egysége fogja össze, hanem egy
hangulati-érzelmi tényező, az emlékezés lelkiállapotának bizonyos muzikalitása
– mint az Ál-Petőfi-t például a Bakonynak az
emlékezés dallamát szugeráló, folytonos zúgása. Az
emlékezés minden egyes pillanatában egész hangulati teljességével él a
fölidézett világ, újton-új képzettársításaival egyre
tágulva, minden újabb emlék vagy asszociáció kődobására szélesebb gyűrűket vetve. A
hasonlat nála nem a („logikai” értelemben) pontosabb kifejezés eszköze, hanem a
hangulati teljességé; nem köt, hanem old. Minden hasonlat újabb hasonlatot
asszociál, és minden újabb hasonlat ismét magával hozza egész asszociatív
világát, s a fölkeltett kép teljes hangulati hátterét. Ebben a szakadatlan
benyomás-áradásban elzsongul, félálomba ring az
értelem; az alakot nem kívülről látjuk, hanem intuitíve fogjuk föl. Egy női
portré, Krónprincnéé például: „Járása, magatartása,
mélázó fej tartása és nyugtalan szájszéle oly képpel vette őt körül, amely
keretből nem hiányzott a bánatosan hervadó liget, midőn is a falevelekkel
behintett országúton félénken, de megadással mendegél magas sarkú, erős
cipőjében az asszony, és egy gazember férfi lábnyomait keresi, aki alkalomadtán
majd megveri, hazakergeti, a kocsiajtót rácsapja, míg nem messzire egy sovány,
tisztátalan kis pesztra üldögél egy padon.” Úgyszólván minden mondat, és a
mondatokon belül minden jelző új elemet visz a képbe, egyre tágítva azt: mintha
hosszan leütnek egy mélabús akkordot, és hallatára egész sereg emlékkép rajzik
föl a lélekben. Az alaphanggal együtt zeng valamennyi felhangja. Az író, mint
aki zongorán játszik, lassan nyomja le sorra a billentyűket: hervadó liget – őszi
országút – egy asszony, félénken, megadással – a gazember férfi (s egy
távollétből, az emlék idézte asszonyéból egy másodikba siklunk: a férfiéba; a
két távollét kapcsolásából pedig megszületik egy miniatűr történet: a férfi,
amint elűzi az asszonyt) – aztán a szomorú kis pesztra... A téma: „Egy asszony,
aki sohasem találja meg a boldogságot”; hogy ezt kifejezze, szuggerálja, ebbe
az olvasót belelopja, az író egy egész őszi dallamot végigjátszik, valóságos kis
Debussy-prelüdöt. A boldogtalanság nosztalgiájának
hangulatával érzékelteti egy nő konkrét boldogtalanságát, egy zenei szólammal
helyettesíti a fogalmi kifejezést, egy lírai akkorddal az értelmi fogalmazást.
A
szerelmes – olvassuk másutt – az életet néha „messzi önmagától” látja; azok a
szerelem legszebb napjai, amikor mint egy álomban élünk, magunk sem tudjuk, mi
történik velünk. Ezt az állapotot aztán az asszociációk szimultán hangulataival
egy egész képsorozat szuggerálja. Az író nem értelmünkön át hat ránk, hanem
ezzel a képforgataggal közvetlenül beleringat a szerelmes feledkezés
állapotába. „Az órákon a fekete mutatók oly gyorsan forognak, mint a
szemhatáron a szélmalom szárnyai. Az embereket csupán messziről láthatni, mint
a középkori várkastély ablakából a fóliánsai között élő könyvtáros látja az
ólomkarikás ablakon; – valahol vásár van, és a kanyargós országúton az emberek
a vásárra igyekeznek – koldusok, tarka rongyaikban és dús urak cifra
öltönyeikben; kétkerekű kocsikon olajárusok és bormerők; fogaton ülnek kövér és
pirosra festett arcú nők, akik majd a cingár kötéltáncosra rámeresztik vággyal
bevont szemüket és tajtékos szegletű szájukat: bársony-nadrágos, piros
mellényes lókupecek kehes lovaikba káromkodva töltik a pálinkát; cipót visz
hátán az ősz hajú, sanda szemű vásári tolvaj, míg a fiatal zsebmetsző tarka
nadrágjában nyurgán, lengve, tollas kalapjával mulatva méri az országutat;
fiatal nők lesütik a szemüket hetykén zörgő lármás katonák előtt, míg magukban
olyanokat gondolnak, hogy nem győzné elég miatyánkra ítélni őket a barát.”
A
messzeség 'képzete fölidézi a középkori várkastélyt, s most már onnét
bontakozik ki egy középkori vásár látványa, zsúfoltan és tarkán, minden egyes
kis alakjában és jelenetében a maga külön realitásának éles vonásaival – a nők
például „vággyal bevont szemükkel és tajtékos szegletű szájukkal”, a zsebmetsző
szemtelenül hetyke vidámságával s amikor már kialakulta hangulat, önmagában, függetlenülve attól, amit „értelmeznie” kell (tudniillik a
szerelem önfeledt napjait): az író egy záró ütemmel visszakapcsolja hozzá a
képet, prelüdje végén ismét leüti a kezdő akkordot.
„A szerelemnek azon napjai felejthetetlenek ...” – kezdte; és most, a kép
végén: „Néha így látja a szerelmes az életet.”
Ugyanígy Krónprincné arcképénél: „Volt valami érdekesség,
idegenszerűség az asszony alakján” – mondja bevezetőül; az őszi kép után pedig,
záradékul: „Ez az asszony sohasem találja meg a boldogságot.” A tulajdonképpeni
„fogalmi” mondandót többnyire csak ezek a kezdő- és zárómondatok közlik. Köztük
szabadon, dúsan, telt hangszereléssel árad-ömlik a képzettársítások dallama, ez
a szuggesztív zene, érzékeltetve a világnak minden élményünkben benne-rejlő
hangulati teljességét és az emlékezés árnyalatos és kimeríthetetlen
gazdagságát.
Pestről egy
napos, téli délelőttön kel útra Alvinczi Eduárd karavánja. A téli táj
végtelenségét s a téli tájban való utazás hangulatát ismét egy reális
képsorozat fejezi ki, de minden egyes kép valami irreálisát idéz föl: minden
hasonlat végtelenné tágítja a képet; a képhez ezek a hasonlatok adják a
hangulat zenekíséretét. A szántások közt futó nyúl, a deres fák, a kis hidak és
patakok meg a varjak: ez a valóság; de mindegyikhez társul egy-egy hasonlat,
irreálissá oldva a realitást, olyasmihez hasonlítva a valót, ami nem
valóságosabbá, hanem valószínűtlenebbé teszi: olyanná, amilyennek egy kocsin
utazó Rezeda Kázmér lelkében tükröződik. Ez a táj egyszerre valódi és lelki
táj. „Majd bozontos vén nyulat láttak a szántások között három lábon elfutni,
mint a népmesében. A távolban kristályfehéren
állongtak kopasz fák (a névelő elhagyása máris valami bizonytalanságot,
elmosódottságot szuggerál), mint a táj megfagyott vándorlói, akik tavaszig egy
helyből nézik a jövő-menőket, mert bűvölés alá estek. Kis hidak alatt láthatatlan
vizek mélyen aludtak, mint az elfelejtés. És a varjak, melyek olyan
meggondoltan szálltak, mint az országút felügyelői, hangot adtak, mint a
vámszedők figyelmeztetik megállásra az idegen kocsikat.” Itt is csupa távoliét,
„valóság, ami nincs”; s épp ez a távoliét kelti az idő elmúlásának, a múlt
visszahozhatatlanságának, a jelen máris múlt voltának azt a melankolikus
hangulatát, ami Krúdy Gyula elbeszélő hangjának olyan sajátos – és varázsos – jellemzője.
Nemcsak az
Őszi utazások-ban.
Az útitárs nyitánya például: „Holdfényben utaztunk, a fák megannyi
szoknyás kísértetek, a világos mezőkön azok a láthatatlanná válott
rókák ügetnek, amelyek valamely rejtély folytán örökre eltűnnek a vadász szeme
elől, egy ezüstsóhajtásos tónál vadludak szálltak nagy messziségben, a vasúti
töltés mellett futó szürke országútról az volt gondolható, hogy rajta
boldogtalan emberek mendegélnek a fák lassú szívverés módjára ingó árnyékaiban,
olykor kis fehér házak tűntek fel, mint heverő kutyák, egy falevélnyi ablak
mögött mécses égett, tán most gyilkolnak meg valakit, vagy utolsókat hörög egy
haldokló vén paraszt; utolért az eső, mint a bánat, és az elsötétedett
éjszakából könnyeket vert a részvétlen ablakra; – vajon mit csinálnak azok,
akiket szeretek? – gondoltam magamban fázósan, mintha soha többé nem hallanám
kedves szájak kedves, tetszetős beszédét, és csak az útitárs szomorú szavai
hangzanak fejem körül, mintha a halál a bibliát olvasná.”
A valóság
látványai és tényei az utazás és elernyedés lelkiállapotában nem gondolatokat
keltenek, hanem képeket hívnak elő a lélekben, fátyolosán és derengve,
nem-valóságuk párás és bánatos hangulatával, és az író ezt a lelki panorámát, a
léleknek ezt a sarjadó-enyésző, felhőszerű életét vetíti elénk.
Félálom,
révület, ernyedés, föloldódás: Krúdy Gyula művészetében érik véglegesen
„esztétikává” egy hanyatló társadalom hangulata. Azé a nemesi osztályé,
amelyből származott, és amelynek széteséséről – rokon művészi eszközökkel – Kaffka
Margit festett széles képet a Szinek és évek-ben. Az öreg Alvinczi akár Justh
Zsigmond Fuimus-ába is beillenék. Körülötte
ott nyüzsög a regényekből ismert fölvidéki oligarchák, a Nifforok,
Márfayak, Czoborok,
Pongrácz grófok udvara: Szilveszter, Vendéghegyi Aldzsi,
Mortimer; egy pillanatra fölvillan Czobor Lipót alakja is, csak éppen igazi nevén: mint
Mednyánszky, hogy képében mintegy szimbolikusan is tükrözze ezt a világot,
melyben „az árnyékok tovább élnek”, és melyet a holtan élő Rudolf trónörökös,
azaz Miszter H., saját vallomása szerint, olyan jól
ismer (mintha a holtan élő élő-halottak közé tért volna vissza). Az estélyen,
melyet Alvinczi a kaszinóban rendez részben vendégei tiszteletére, részben
azért, hogy Krónprinc kisasszonyt Rezeda úrtól
elragadja, „Miszter H. és Vecsera
kisasszony Mednyánszky László őszi tájképét nézték a falon, amelyen olyan
sárgák voltak a falevelek és a lombok, hogy a néző gyermek módjára utánuk
nyújtottad kezét. Az őszi út a végtelenbe nyúlt, ködös hegyhát emelkedett a
háttérben, mint egy északkeleti rege. A titokzatos zöld vadász szokott e tájon
járni, és az alkonyati hegyhátról hosszan, tompán tülköl kutyáinak.”
A műfaj
bomlása a realista eszközökkel dolgozó regényhez képest, és mindenesetre
átalakulása, mássá válása: a következetes szálú cselekmény elveszése, az
alkotó, jellemformáló, „erkölcsi” időnek a szubjektív, „esztétikai” idővel való
fölcserélődése, tettek helyett hangulatok a regény gerinceként, s az egyéniség
bizonyos föloldódása a lélek asszociatív végtelenségében; valamint a regény
szilárd formáinak föllazulása novellisztikus és esszészerű betéteivel (mint a
dzsentri kritikája, egy-egy riport Pestről, vagy a műbe csak lazán belefűzött,
közbeékelt novellák: a borkereskedő, a karnagy vagy az államfogoly története):
mindez irodalmi tükre, irodalmi megnyilatkozása a lelki dekomponálódásnak.
A folyamat, mely Mikszáth Kálmánnal indult el a magyar regényben, Krúdy
Gyulában válik teljessé; mint ahogy a történeti valóságban is ekkor jut végső
kríziséhez az a társadalmi bomlás, melyről elsőnek Mikszáth adott hírt az
irodalomban. „Valami igen nagy dolog készül – mondja a regényben Madame Louise. – Vége a régi magyar életnek, rózsám. Csak az
vigasztal, hogy a világ, főként ez az ország, megérdemli baljóslatú sorsát.” Az
a „bánatos, szélhámos, üresfejű Magyar-ország, amely a nadrágja szabásából és a
kártya keveréséből akart megélni”.
Ezt a
régi, Ferenc József-i Magyarországot örökítette meg Krúdy Gyula, élete utolsó
pillanatában, mielőtt elnyeli a történelem. Bomlása szennyéről is elénk vetít
egy-egy képet: az ingyenélő, szélhámos Pestről, ahol munka helyett mindenki a
gazdagok megkopasztásán töri a fejét, s ahol „az életben való boldogulás egyik
fontos körülményének látszott, hogy ki melyik kávéházba jár és mennyit hitelez
a szabója”, meg a dzsentriről, akire úrhatnám áhítattal néz a nyárspolgár, s
akiről kevesen szóltak a Krúdyénál élesebb kritikával. Ő, aki – Czobor Lipóthoz, a Fuimus
Mednyánszkyjához hasonlóan – tudott gyönyörködni a pusztulásban, ha volt
bizonyos nemessége, esztétikája, ha a halál nemes és szép volt, szokatlan
ingerültséggel ítéli el azokat, akik e hanyatlás „esztétikumát” beszennyezik és
elárulják. „Hazánkban – írja – egykor volt nemesség, midőn minden nemes ember
egyforma volt a királlyal; aztán visszaadta megbízatását a történelmi osztály a
zempléni fiskális felhívására, azóta csak a király nevez ki nemes embereket. Az
angol zsentri, a szolid, vagyonos, tisztavérű,
megbízható, és Londonban többnyire saját házában megszálló vidéki uraság, aki
utoljára a fehér és piros rózsaharcok alatt cserélte lakóhelyét: ez nincs Magyar-országon.
Itt vannak félig elzüllött urak, akik végrendeletet, váltót, kötelezvényt
vakarnak, nemzeti teendőjük a serházban a zsidók szidalmazása, tudatlanságuk a
vidéki gimnázium alsó osztályában kapott bizonyítvány, műveltségük a
párbajkódex ismerete, dologtalanságuk a cinkotai bádogosélet filozófiáján alapszik, és legjobb esetben
Amerikában végzik nyomorban és csalásban. Ez a becstelen és nemtelen osztály
volt az, amely leginkább veregette a mellét, hogy egyenes utóda ama dicső
történelmi kasztnak, amely hajdanán a magyar nemesség volt. Ez volt a ,zsentri’, Mikszáth ,zsentrije’,
aki miatt szégyenlette őseit a magyar ember. Az igazi
magyar vidéki társadalom, amely históriai meghatottsággal toldozza-foldozza a
múltak bűneit, a nemzeti jövő felépítésén dolgozik, és magyarsága erősebb, mint
vallása; a takarékos és csendes, hibáival és erényeivel nem kérkedő, ellenben
hallgatag, hód módjára dolgozó, családi tisztességet, úri nobilisságot és
drágakő-becsületet őrző vidéki magyarság: ő sosem nevezte magát ,zsentrinek’, mert ennek a szónak csak a szigetországban van
jelentősége. Itt leginkább Pap Béla, a Szatmár megyei gyilkos és Kuhanek Adolf, a házasságszédelgő voltak a ,zsentrik’. Pesti pincérek és bordélyház-tulajdonosok által nagyrabecsült gavallérok.”
Ne firtassuk,
mennyi hitellel vállal kezességet a valóság Krúdy patriarkális nosztalgiáiért.
Egy bizonyos: szavaiból lehetetlen nem kiérezni a keserű megvetést azok iránt,
akik a „szépen meghalás” esztétikáját meggyalázták.
1947
(Rónay
György: A nagy nemzedék.
Bp. 1971, Szépirodalmi Könyvkiadó. 132-143. p.)