KRÚDY GYULA

ŐSZI UTAZÁSOK A VÖRÖS POSTAKOCSIN

Az író egy régi telét Bécsben töltötte, a Matschaker Hofban, „ahol már nagyapja is megszállni szokott, ha útja Bécsbe vezette”. Ott üldögélt ódon szobájában, akárcsak hősei szoktak, pipázgatva, „mintha a maga nagyapja volna”, s hallgatva a szél dúdolását meg a hóhullás halk zenéjét. Néhanapján egy hazug öreguracska látogatta meg, a magyar kancellária hajdani írnoka. Egy este ismét beállít hozzá, és így szól: – „Én ma estefelé Mödlingben, abban a hónapos szobában, ahol harminc év óta lakom, meghaltam, mielőtt végrendeletet írtam volna. – És hogy titkától megszabadulhasson, magával viszi az írót a havas Bécsen át a kapucinusok kriptájába, egy szarkofághoz. – Nézze, üres a koporsó – szólt a láthatatlanná lett írnok, aki mint egy hideg téli lehelet bolyongott körülöttem. A koporsó közelébe mentem. Oldalt megállottam, és szemügyre vettem a felírást. Az árnyékban a fáklyák nyugtalan lángjában betűik kígyóztak a vörösréz koporsón. Rudolf ... A következő percben a láthatatlan kéz vaserővel a lépcső felé lódított.”

Egy másik télen a máramarosi hegyek közt vadászás közben egy lakatlan vadászházba szorul éjszakára a pappal. Tüzet gyújtanak, nézik a lángok és árnyékok játékát a falon. „Már csak a zsarátnok világította meg a kis szobát, és a vadászház falán mégis egy hatalmas árnyék mutatkozott. Puskás férfialakot jelképezett ... Széles vállával, tarisznyájával mozdulatlanul meredt reánk. A pap a feje alá tette a kezét, és nyugodtan mondta: – A zöld vadász áll leshelyén. – Másnap, hazamenet szán robog el mellettük, deresedő, vállas, mélabús férfi ül rajta, kopott macskabőr bundában, mellette ócska kétcsövű fegyver. „A pap megragadta a vállam, és az elrobajló szán után mutatott: – Ezt az embert hiszi a nép a zöld vadásznak. – Hosszan utána néztem az utazónak. Olyan volt, mint egy faluzó körorvos.”

E két emlék, két élmény, két álom közt teszi meg utolsó útját a vörös postakocsi. A táj, amelyen végigdöcög, az az ország, „ahol az árnyékok tovább élnek.” Úgy, ahogyan a máramarosi vadászház vendége gondolja és veti naplójába, „Az emberek napsütéses életből való árnyai tovaillannak a nyár arany gyepén, vándorbotot vesznek kezükbe, amint az ember elhagyja őket, és elbandukolnak folytatni tovább a maguk életét. A messzi tartományba szöknek el a hold árnyai, a torony árnyéka a falu hosszú utcájáról és a fák szendergő árnyképei. Itt a hónak csak különös árnya hulldogál, és a tűzlángnak szeszélye melegít; nyulacskák futnak a mezőn, amelyek akkor születtek, amikor egy apa a gyermekeinek a fehér falra a kézujjaiból árnyékképet csinált; csak a halál kerüli a tartományt, mert neki nincs árnyéka a házak oldalán, amint az utcán tovakullog.”

Az emlékezés birodalma ez, belső világunk a maga szubjektív, „időtlen” idejével. Az irrealitás realitása, melyben a halottak addig élnek, amíg emlékeznek rájuk, és a világ mindig olyan, amilyennek (képzettársításai különös törvényei szerint az emlékezés látja és teremti. Hősei halottak, legendák kísértetei, álomlátások és egy hanyatló, legendává bomló világ furcsa figurái.

„Valaki meghalt egyszer, és most újra visszajött – mondja a regényben Alvinczi Eduárd, aki összevész Ferenc Józseffel, és postakocsiján száműzetésbe vonul, s aki ,már régen elmúlott százesztendős, és némely hízelkedő tányérnyaló szerint a százhuszadik évét is betöltötte’, noha az anyakönyv szerint 1830-ban született (de lelkünk benső idejében végül is mindnyájan annyi idősek vagyunk, amennyinek emlékeink és életünk formái vallanak) – valakit elsirattak, két országban is meggyászoltak, aki állítólag az eleven világon van. Valaki titkos, rejtőzködő életet folytat a havasok között, akiről azt hitték, hogy már csak a legendákban, népmesékben fordul elő a neve. Valaki van, aki nincs. Hangja van, holott halott. Látó szeme van, bár koporsóba zárták. A szíve hangosan dobog, holott az orvosok bebalzsamozták a holttestét. Árgirus királyfi jött vissza a Göncöl-szekéren, és a faderéknak vetve hátát, észrevétlenül hallgatja csillagos éjszakán a nyájőrző emberek róla való mesélgetését.”

Ez a visszatért Árgirus királyfi a bécsi koporsó eltűnt lakója, Rudolf trónörökös. Ő az a rejtelmes, kevés szavú angol, Miszter H., aki Alvinczi kíséretében utazik a postakocsin „a tatár kán” felső-magyarországi kastélyába egy kedves pozsonyi kislánnyal, a Zöldvári kisasszonyok pártfogoltjával, Vecsera Máriával, hogy végül egy behavazott kápolna előtt újra búcsút vegyen tőle, és a kökénybokrok mögül leselkedő Rezeda Kázmér szeme láttára eltűnjék a kék téli magasban. (Rezeda úr ekkoriban már fölhagyott a naplóírással, „elhatározta azonban, hogy némi följegyzéseket tesz a Vecsera kisasszony ügyéről, amelyet halála után a Nemzeti Múzeumnak hagyományoz: hadd csóválják a fejüket a tudósok ... A mű, amelynek kidolgozásába fogott, ezt a címet viselte: Rudolf királyfi megjelenése Észak-Magyarországon. ”)

Ki ez a Rezeda Kázmér, aki Pesten csatlakozik Alvinczi Eduárd postakocsis menetéhez? „Korunk hőse” ő, régi budai lakos, egykori szerkesztő; abból a hópénzből él, amit romantikus anyai nagynénje rendelt neki végakaratában; negyven körül járó agglegény, pajzán ifjúkori kalandokkal a háta mögött, és kikopva kissé az életből: „A nagyváros rikoltásában és mindent megemésztő egyhangúságában eltűntek ők (Rezeda úr és társai), az életnek csendes horgászai, akik megrökönyödve nézik a partról, hogy mások a szélhámos csónak bizonytalanságára teszik föl életüket és becsületüket, fáradhatatlanul küzdenek a habokkal az elszánt úszók, és a magasban a trapézugrást oly optimizmussal végzik a vállalkozók, mintha még soha senki se törte volna ki a nyakát.” Arcképe a következő: „Ez Rezeda úr, korunk és regényünk hőse, miután fiatal korában többet volt részeg bortól és szerelemtől, mint egy kisebb német királyság lakossága, míg negyvenesztendős korában nagy gondot fordít keze és körme tisztaságára, kalapkeféje van, (habozva vásárol egy új nyakkendőt, a fehérnemű szekrényét bármikor megnézheted, a régi leveleket gumiszalaggal köti át, esetleg mindennap szegfűt tűz a kabátjára, de már esze ágában sincs, hogy kínjában a párnát harapdálja vagy öngyilkosságot tervezzen egy észbontó nőért. Azt hiszi, hogy a bánatot nem ismeri, pedig az felgörbített farokkal, dorombolva mendegél mellette, mint a cirmos gazdaasszonya kötényénél.”

Rezeda Kázmér szerelmének története, kalandjai Krónprinc Irmával, a budai szőlősgazda kissé kancsal és kikapós lányával: ez a regény „meséje”. Pesten csatlakoznak Alvinczi Eduárd társaságához, részt vesznek medveházi vadászatán, midőn is Irma kisasszony hűtlen lesz Kázmérhoz; végül Budán találkoznak utoljára, s ekkor Rezeda úr „vallásos meggyőződése alapján” adja ki barátnője útját, előadva neki buddhisztikus tanait: „Aki leigázza a vágyakozást, amit nehéz legyőzni, arról lepereg a fájdalom, miként a vízcsepp a lótuszlevélről.”

Irma a szerpentin kanyarodójából még egyszer visszanéz. „Rezeda úr ekkor már keresztbe rakott lábakkal ült a tavasz közeledését kékes árnyékkal jelző hársfa alatt. S miután reggel volt éppen, két kezét feje fölött összekulcsolva tisztelte a hat világtájat: keletet, delet, nyugatot, északot, a nadirt és a zenitet. Pesten és Budán harangoztak, mintha valamely készülő nagy hangversenyhez stimmelnék össze hangszereiket a toronyőrök. Gazdag embert temetnek délután. A buddhista emelt fővel, boldogan ült a tavaszi földön.”

 

„Némely emlék, férfi vagy nő, tájkép vagy szoba, zenehang vagy csók: mintegy hipnotizált kép marad az emberek szívében – írja Krúdy Gyula egy helyütt a regényben. Nem hal meg a távollét alatt sem, csak subáján alszik az emlék. De bezzeg fölébred álmából, ha a hűvös kapuboltozat alatt a lépéseknek ugyanazon régi visszhang-manók kiáltanak üdvözletét a falakból, csatornából, bolthajtásról. Akit egyszer erősen hipnotizáltak egy sétatéren, szemmel, szóval, testi érintéssel vagy gondolattal, visszatérvén a helyre, elegendő, ha a padot látja, amelyen akkor ült, amikor itt boldog, boldogtalan volt... A közbeeső évek megmozdulnak mint függönyök; szétnyílnak, és alattuk újra látható a régi színjáték.”

Krúdynál létünk minden egyes pillanatában benne él egész múltunk, olyasformán, ahogyan Bergson tanította (akit Krúdy természetesen nem ismert). Életünknek eszerint a külső realitása mellett van egy nem kevésbé igaz belső realitása. Ez a belső realitás időben is, térben is határtalan. Az egyéniség hagyományszerű keretei itt föloldódnak. Az időnek nincs többé erkölcsi értéke: benne a jellem nem fejlődik, nem alakul; az életben nincs többé szerepe a formáló akaratnak. A hős nem alkotja a sorsát – jellemének hajlamai szerint, és abban a viszonyban, amelyet a társadalomban, vagy azzal szemben vállal -, hanem csak mintegy félálomban átvándorol ezen a számára eleve adott sorson, lassan sodródva az emlékezés hullámzó ritmusán. Krúdy Gyula regényeiben – már az „igaziakban”, miután a maga sajátos világát és stílusát megtalálta – általában nincs reális értelemben, hagyományos módon szőtt „mese”, történet; számára a dolgok és az események nem annyira a maguk történeti valóságában léteznek, mint inkább abban a formában és azzal a hangulati értékkel, ahogyan a lélek belső síkján tükröződnek. A művet sem a cselekmény egysége fogja össze, hanem egy hangulati-érzelmi tényező, az emlékezés lelkiállapotának bizonyos muzikalitása – mint az Ál-Petőfi-t például a Bakonynak az emlékezés dallamát szugeráló, folytonos zúgása. Az emlékezés minden egyes pillanatában egész hangulati teljességével él a fölidézett világ, újton-új képzettársításaival egyre tágulva, minden újabb emlék vagy asszociáció kődobására szélesebb gyűrűket vetve. A hasonlat nála nem a („logikai” értelemben) pontosabb kifejezés eszköze, hanem a hangulati teljességé; nem köt, hanem old. Minden hasonlat újabb hasonlatot asszociál, és minden újabb hasonlat ismét magával hozza egész asszociatív világát, s a fölkeltett kép teljes hangulati hátterét. Ebben a szakadatlan benyomás-áradásban elzsongul, félálomba ring az értelem; az alakot nem kívülről látjuk, hanem intuitíve fogjuk föl. Egy női portré, Krónprincnéé például: „Járása, magatartása, mélázó fej tartása és nyugtalan szájszéle oly képpel vette őt körül, amely keretből nem hiányzott a bánatosan hervadó liget, midőn is a falevelekkel behintett országúton félénken, de megadással mendegél magas sarkú, erős cipőjében az asszony, és egy gazember férfi lábnyomait keresi, aki alkalomadtán majd megveri, hazakergeti, a kocsiajtót rácsapja, míg nem messzire egy sovány, tisztátalan kis pesztra üldögél egy padon.” Úgyszólván minden mondat, és a mondatokon belül minden jelző új elemet visz a képbe, egyre tágítva azt: mintha hosszan leütnek egy mélabús akkordot, és hallatára egész sereg emlékkép rajzik föl a lélekben. Az alaphanggal együtt zeng valamennyi felhangja. Az író, mint aki zongorán játszik, lassan nyomja le sorra a billentyűket: hervadó liget – őszi országút – egy asszony, félénken, megadással – a gazember férfi (s egy távollétből, az emlék idézte asszonyéból egy másodikba siklunk: a férfiéba; a két távollét kapcsolásából pedig megszületik egy miniatűr történet: a férfi, amint elűzi az asszonyt) – aztán a szomorú kis pesztra... A téma: „Egy asszony, aki sohasem találja meg a boldogságot”; hogy ezt kifejezze, szuggerálja, ebbe az olvasót belelopja, az író egy egész őszi dallamot végigjátszik, valóságos kis Debussy-prelüdöt. A boldogtalanság nosztalgiájának hangulatával érzékelteti egy nő konkrét boldogtalanságát, egy zenei szólammal helyettesíti a fogalmi kifejezést, egy lírai akkorddal az értelmi fogalmazást.

A szerelmes – olvassuk másutt – az életet néha „messzi önmagától” látja; azok a szerelem legszebb napjai, amikor mint egy álomban élünk, magunk sem tudjuk, mi történik velünk. Ezt az állapotot aztán az asszociációk szimultán hangulataival egy egész képsorozat szuggerálja. Az író nem értelmünkön át hat ránk, hanem ezzel a képforgataggal közvetlenül beleringat a szerelmes feledkezés állapotába. „Az órákon a fekete mutatók oly gyorsan forognak, mint a szemhatáron a szélmalom szárnyai. Az embereket csupán messziről láthatni, mint a középkori várkastély ablakából a fóliánsai között élő könyvtáros látja az ólomkarikás ablakon; – valahol vásár van, és a kanyargós országúton az emberek a vásárra igyekeznek – koldusok, tarka rongyaikban és dús urak cifra öltönyeikben; kétkerekű kocsikon olajárusok és bormerők; fogaton ülnek kövér és pirosra festett arcú nők, akik majd a cingár kötéltáncosra rámeresztik vággyal bevont szemüket és tajtékos szegletű szájukat: bársony-nadrágos, piros mellényes lókupecek kehes lovaikba káromkodva töltik a pálinkát; cipót visz hátán az ősz hajú, sanda szemű vásári tolvaj, míg a fiatal zsebmetsző tarka nadrágjában nyurgán, lengve, tollas kalapjával mulatva méri az országutat; fiatal nők lesütik a szemüket hetykén zörgő lármás katonák előtt, míg magukban olyanokat gondolnak, hogy nem győzné elég miatyánkra ítélni őket a barát.”

A messzeség 'képzete fölidézi a középkori várkastélyt, s most már onnét bontakozik ki egy középkori vásár látványa, zsúfoltan és tarkán, minden egyes kis alakjában és jelenetében a maga külön realitásának éles vonásaival – a nők például „vággyal bevont szemükkel és tajtékos szegletű szájukkal”, a zsebmetsző szemtelenül hetyke vidámságával s amikor már kialakulta hangulat, önmagában, függetlenülve attól, amit „értelmeznie” kell (tudniillik a szerelem önfeledt napjait): az író egy záró ütemmel visszakapcsolja hozzá a képet, prelüdje végén ismét leüti a kezdő akkordot. „A szerelemnek azon napjai felejthetetlenek ...” – kezdte; és most, a kép végén: „Néha így látja a szerelmes az életet.”

Ugyanígy Krónprincné arcképénél: „Volt valami érdekesség, idegenszerűség az asszony alakján” – mondja bevezetőül; az őszi kép után pedig, záradékul: „Ez az asszony sohasem találja meg a boldogságot.” A tulajdonképpeni „fogalmi” mondandót többnyire csak ezek a kezdő- és zárómondatok közlik. Köztük szabadon, dúsan, telt hangszereléssel árad-ömlik a képzettársítások dallama, ez a szuggesztív zene, érzékeltetve a világnak minden élményünkben benne-rejlő hangulati teljességét és az emlékezés árnyalatos és kimeríthetetlen gazdagságát.

Pestről egy napos, téli délelőttön kel útra Alvinczi Eduárd karavánja. A téli táj végtelenségét s a téli tájban való utazás hangulatát ismét egy reális képsorozat fejezi ki, de minden egyes kép valami irreálisát idéz föl: minden hasonlat végtelenné tágítja a képet; a képhez ezek a hasonlatok adják a hangulat zenekíséretét. A szántások közt futó nyúl, a deres fák, a kis hidak és patakok meg a varjak: ez a valóság; de mindegyikhez társul egy-egy hasonlat, irreálissá oldva a realitást, olyasmihez hasonlítva a valót, ami nem valóságosabbá, hanem valószínűtlenebbé teszi: olyanná, amilyennek egy kocsin utazó Rezeda Kázmér lelkében tükröződik. Ez a táj egyszerre valódi és lelki táj. „Majd bozontos vén nyulat láttak a szántások között három lábon elfutni, mint a népmesében. A távolban kristályfehéren állongtak kopasz fák (a névelő elhagyása máris valami bizonytalanságot, elmosódottságot szuggerál), mint a táj megfagyott vándorlói, akik tavaszig egy helyből nézik a jövő-menőket, mert bűvölés alá estek. Kis hidak alatt láthatatlan vizek mélyen aludtak, mint az elfelejtés. És a varjak, melyek olyan meggondoltan szálltak, mint az országút felügyelői, hangot adtak, mint a vámszedők figyelmeztetik megállásra az idegen kocsikat.” Itt is csupa távoliét, „valóság, ami nincs”; s épp ez a távoliét kelti az idő elmúlásának, a múlt visszahozhatatlanságának, a jelen máris múlt voltának azt a melankolikus hangulatát, ami Krúdy Gyula elbeszélő hangjának olyan sajátos – és varázsos – jellemzője.

Nemcsak az Őszi utazások-ban. Az útitárs nyitánya például: „Holdfényben utaztunk, a fák megannyi szoknyás kísértetek, a világos mezőkön azok a láthatatlanná válott rókák ügetnek, amelyek valamely rejtély folytán örökre eltűnnek a vadász szeme elől, egy ezüstsóhajtásos tónál vadludak szálltak nagy messziségben, a vasúti töltés mellett futó szürke országútról az volt gondolható, hogy rajta boldogtalan emberek mendegélnek a fák lassú szívverés módjára ingó árnyékaiban, olykor kis fehér házak tűntek fel, mint heverő kutyák, egy falevélnyi ablak mögött mécses égett, tán most gyilkolnak meg valakit, vagy utolsókat hörög egy haldokló vén paraszt; utolért az eső, mint a bánat, és az elsötétedett éjszakából könnyeket vert a részvétlen ablakra; – vajon mit csinálnak azok, akiket szeretek? – gondoltam magamban fázósan, mintha soha többé nem hallanám kedves szájak kedves, tetszetős beszédét, és csak az útitárs szomorú szavai hangzanak fejem körül, mintha a halál a bibliát olvasná.”

A valóság látványai és tényei az utazás és elernyedés lelkiállapotában nem gondolatokat keltenek, hanem képeket hívnak elő a lélekben, fátyolosán és derengve, nem-valóságuk párás és bánatos hangulatával, és az író ezt a lelki panorámát, a léleknek ezt a sarjadó-enyésző, felhőszerű életét vetíti elénk.

 

Félálom, révület, ernyedés, föloldódás: Krúdy Gyula művészetében érik véglegesen „esztétikává” egy hanyatló társadalom hangulata. Azé a nemesi osztályé, amelyből származott, és amelynek széteséséről – rokon művészi eszközökkel – Kaffka Margit festett széles képet a Szinek és évek-ben. Az öreg Alvinczi akár Justh Zsigmond Fuimus-ába is beillenék. Körülötte ott nyüzsög a regényekből ismert fölvidéki oligarchák, a Nifforok, Márfayak, Czoborok, Pongrácz grófok udvara: Szilveszter, Vendéghegyi Aldzsi, Mortimer; egy pillanatra fölvillan Czobor Lipót alakja is, csak éppen igazi nevén: mint Mednyánszky, hogy képében mintegy szimbolikusan is tükrözze ezt a világot, melyben „az árnyékok tovább élnek”, és melyet a holtan élő Rudolf trónörökös, azaz Miszter H., saját vallomása szerint, olyan jól ismer (mintha a holtan élő élő-halottak közé tért volna vissza). Az estélyen, melyet Alvinczi a kaszinóban rendez részben vendégei tiszteletére, részben azért, hogy Krónprinc kisasszonyt Rezeda úrtól elragadja, „Miszter H. és Vecsera kisasszony Mednyánszky László őszi tájképét nézték a falon, amelyen olyan sárgák voltak a falevelek és a lombok, hogy a néző gyermek módjára utánuk nyújtottad kezét. Az őszi út a végtelenbe nyúlt, ködös hegyhát emelkedett a háttérben, mint egy északkeleti rege. A titokzatos zöld vadász szokott e tájon járni, és az alkonyati hegyhátról hosszan, tompán tülköl kutyáinak.”

A műfaj bomlása a realista eszközökkel dolgozó regényhez képest, és mindenesetre átalakulása, mássá válása: a következetes szálú cselekmény elveszése, az alkotó, jellemformáló, „erkölcsi” időnek a szubjektív, „esztétikai” idővel való fölcserélődése, tettek helyett hangulatok a regény gerinceként, s az egyéniség bizonyos föloldódása a lélek asszociatív végtelenségében; valamint a regény szilárd formáinak föllazulása novellisztikus és esszészerű betéteivel (mint a dzsentri kritikája, egy-egy riport Pestről, vagy a műbe csak lazán belefűzött, közbeékelt novellák: a borkereskedő, a karnagy vagy az államfogoly története): mindez irodalmi tükre, irodalmi megnyilatkozása a lelki dekomponálódásnak. A folyamat, mely Mikszáth Kálmánnal indult el a magyar regényben, Krúdy Gyulában válik teljessé; mint ahogy a történeti valóságban is ekkor jut végső kríziséhez az a társadalmi bomlás, melyről elsőnek Mikszáth adott hírt az irodalomban. „Valami igen nagy dolog készül – mondja a regényben Madame Louise. – Vége a régi magyar életnek, rózsám. Csak az vigasztal, hogy a világ, főként ez az ország, megérdemli baljóslatú sorsát.” Az a „bánatos, szélhámos, üresfejű Magyar-ország, amely a nadrágja szabásából és a kártya keveréséből akart megélni”.

Ezt a régi, Ferenc József-i Magyarországot örökítette meg Krúdy Gyula, élete utolsó pillanatában, mielőtt elnyeli a történelem. Bomlása szennyéről is elénk vetít egy-egy képet: az ingyenélő, szélhámos Pestről, ahol munka helyett mindenki a gazdagok megkopasztásán töri a fejét, s ahol „az életben való boldogulás egyik fontos körülményének látszott, hogy ki melyik kávéházba jár és mennyit hitelez a szabója”, meg a dzsentriről, akire úrhatnám áhítattal néz a nyárspolgár, s akiről kevesen szóltak a Krúdyénál élesebb kritikával. Ő, aki – Czobor Lipóthoz, a Fuimus Mednyánszkyjához hasonlóan – tudott gyönyörködni a pusztulásban, ha volt bizonyos nemessége, esztétikája, ha a halál nemes és szép volt, szokatlan ingerültséggel ítéli el azokat, akik e hanyatlás „esztétikumát” beszennyezik és elárulják. „Hazánkban – írja – egykor volt nemesség, midőn minden nemes ember egyforma volt a királlyal; aztán visszaadta megbízatását a történelmi osztály a zempléni fiskális felhívására, azóta csak a király nevez ki nemes embereket. Az angol zsentri, a szolid, vagyonos, tisztavérű, megbízható, és Londonban többnyire saját házában megszálló vidéki uraság, aki utoljára a fehér és piros rózsaharcok alatt cserélte lakóhelyét: ez nincs Magyar-országon. Itt vannak félig elzüllött urak, akik végrendeletet, váltót, kötelezvényt vakarnak, nemzeti teendőjük a serházban a zsidók szidalmazása, tudatlanságuk a vidéki gimnázium alsó osztályában kapott bizonyítvány, műveltségük a párbajkódex ismerete, dologtalanságuk a cinkotai bádogosélet filozófiáján alapszik, és legjobb esetben Amerikában végzik nyomorban és csalásban. Ez a becstelen és nemtelen osztály volt az, amely leginkább veregette a mellét, hogy egyenes utóda ama dicső történelmi kasztnak, amely hajdanán a magyar nemesség volt. Ez volt a ,zsentri’, Mikszáth ,zsentrije’, aki miatt szégyenlette őseit a magyar ember. Az igazi magyar vidéki társadalom, amely históriai meghatottsággal toldozza-foldozza a múltak bűneit, a nemzeti jövő felépítésén dolgozik, és magyarsága erősebb, mint vallása; a takarékos és csendes, hibáival és erényeivel nem kérkedő, ellenben hallgatag, hód módjára dolgozó, családi tisztességet, úri nobilisságot és drágakő-becsületet őrző vidéki magyarság: ő sosem nevezte magát ,zsentrinek’, mert ennek a szónak csak a szigetországban van jelentősége. Itt leginkább Pap Béla, a Szatmár megyei gyilkos és Kuhanek Adolf, a házasságszédelgő voltak a ,zsentrik’. Pesti pincérek és bordélyház-tulajdonosok által nagyrabecsült gavallérok.”

Ne firtassuk, mennyi hitellel vállal kezességet a valóság Krúdy patriarkális nosztalgiáiért. Egy bizonyos: szavaiból lehetetlen nem kiérezni a keserű megvetést azok iránt, akik a „szépen meghalás” esztétikáját meggyalázták.

1947

 

(Rónay György: A nagy nemzedék.
Bp. 1971, Szépirodalmi Könyvkiadó. 132-143. p.)