KRÚDY GYULA

ŐSZI UTAZÁSOK A VÖRÖS POSTAKOCSIN
(1917)

Az író egy régi telét Bécsben töltötte, a Matscaker Hofban, „ahol már nagyapja is megszállni szokott, ha útja Bécsbe vezette”. Ott üldögélt ódon szobájában, akárcsak hősei szoktak, pipázgatva, „mintha a maga nagyapja volna” s hallgatva a szél dúdolását meg a hóhullás halk zenéjét. Néhanapján egy hazug öreguracska látogatta meg, a magyar kancellária hajdani írnoka. Egy este ismét beállít hozzá s így szól: „Én ma estefelé Mödlingben, abban a hónaposszobában, ahol harminc év óta lakom, meghaltam, mielőtt végrendele­tet írtam volna”. És „hogy titkától megszabadulhas­son”, magával viszi az írót a havas Bécsen át a kapu­cinusok kriptájába, egy szarkofághoz. „Nézze, üres a koporsó – szólt a láthatatlanná lett írnok, aki mint egy hideg téli lehelet bolyongott körülöttem. A koporsó közelébe mentem. Oldalt megállottam és szemügyre vet­tem a felírást. Az árnyékban a fáklyák nyugtalan láng­jában betűk kígyóztak a vörösréz koporsón. Rudolf... A következő percben a láthatatlan kéz vaserővel a lépcső felé lódított”.

Egy másik télen, a máramarosi hegyek közt, vadászgatás közben az író egy lakatlan vadászházba szorul éjtszakára a pappal. Tüzet gyújtanak, nézik a lángok és árnyékok különös játékát a falon. „Már csak a zsarát­nok világította a kis szobát és a vadászház falán mégis egy hatalmas árnyék mutatkozott. Puskás férfi alakot jelképezett... Széles vállával, tarisznyájával mozdulat­lanul meredt reánk. A pap a feje alá tette a két kezét és nyugodtan mondta: A zöld vadász áll leshelyén.” Másnap, hazamenet szán robog el mellettük, deresedő, vállas, mélabús férfi ül rajta, kopott macskabőr-bundában; mellette ócska kétcsövű fegyver. „A pap meg­ragadta a vállam és az elrobajló szán után mutatott.

– Ezt az embert hiszi a nép a zöld vadásznak.

Hosszan utánanéztem az utazónak.

Olyan volt, mint egy faluzó körorvos.”

E két emlék, két élmény, két álom közt teszi meg utolsó útját a vörös postakocsi. S a táj, amelyen végig­döcög, az az ország, „ahol az árnyékok tovább élnek”. Úgy, ahogyan a máramarosi vadászház vendége gon­dolja s veti naplójába. „Az emberek napsütéses életből való árnyai tovaillannak a nyár arany gyepén, vándor­botot vesznek kezükbe, amint az ember elhagyja őket és elbandukolnak folytatni tovább a maguk életét. A messzi tartományba szöknek el a hold árnyai, a to­rony árnyéka a falu hosszú utcájáról és a fák szendergő árnyképei. Itt a hónak csak különös árnya hulldogál és a tűzlángnak szeszélye melegít; nyulacskák futnak a mezőn, amelyek akkor születtek, amikor egy apa a gyer­mekeinek a fehér falra a kézujjaiból árnyékképet csi­nált; csak a halál kerüli a tartományt, mert neki nincs árnyéka a házak oldalán, amint az utcán tovakullog.” Az emlékezés birodalma ez: belső világunk, a maga szubjektív, időtlen idejével, – az irrealitás realitása, melyben a halottak addig élnek, amíg emlékezünk rájuk, s a világ mindig olyan, amilyennek az emlékezés látja és teremti, képzettársításainak különös törvényei szerint. Hősei halottak, legendák kísértetei, álomalakok s egy hanyatló, legendává oldódó világ furcsa figurái.

„Valaki meghalt egyszer és most újra visszajött – mondja a regényben Alvinczi Eduárd, aki összevész Ferencz Józseffel és száműzetésbe vonul postakocsiján; s aki ,már régen elmúlott százesztendős és némely hízel­kedő tányérnyaló szerint a százhuszadik életévét is be­töltötte’, noha az anyakönyv szerint 1830-ban született (de mindnyájan annyi idősek vagyunk lelkünk benső idejében, amennyinek emlékeink s életünk formái valla­nak) —; valakit elsirattak, két országban is meggyá­szoltak, aki állítólag az eleven világon van. Valaki tit­kos, rejtőzködő életet folytat a havasok között, akiről azt hitték, hogy már csak a legendákban, népmesékben fordul elő a neve. Valaki van, aki nincs. Hangja van, holott halott. Látó szeme van, bár koporsóba zárták. A szíve hangosan dobog, holott az orvosok bebalzsa­mozták a holttestét. Árgirus királyfi jött vissza a Göncöl-szekerén és a faderéknak vetve hátát, észrevétlenül hallgatja csillagos éjtszakán a nyájőrző emberek róla való mesélgetését.” E visszatért Árgirus a bécsi koporsó eltűnt lakója: Rudolf trónörökös; ő az a rejtelmes, kevésszavú angol, Miszter H., aki Alvinczi kíséretében utazik a postakocsin a „tatár kán” felsőmagyarországi kastélyába, egy kedves pozsonyi kislánnyal, a Zöldvári kisasszonyok pártfogoltjával, Vecsera Máriával, hogy végül egy behavazott kápolna előtt újra búcsút vegyen tőle s eltűnjék a kék téli magasban, a kökénybokrok mögül leselkedő Rezeda Kázmér szemeláttára. (Rezeda úr ekkoriban már fölhagyott a naplóírással, „elhatá­rozta azonban, hogy némi följegyzéseket tesz a Vecsera kisasszony ügyéről, amelyet halála után a Nemzeti Múzeumnak hagyományoz: hadd csóválják a fejüket a tudósok... A mű, amelynek kidolgozásába fogott, ezt a címet viselte: Rudolf királyfi megjelenése Észak-Magyarországon”.)

Ki ez a Rezeda Kázmér, aki Pesten csatlakozik Alvinczi Eduárd postakocsis menetéhez? „Korunk hőse” ő, régi budai lakos, egykori szerkesztő; abból a hópénz­ből él, amit romantikus anyai nagynénje rendelt neki végakaratában; negyven körül járó agglegény, pajzán ifjúkori kalandokkal a háta mögött, s kikopva kissé az életből: „a nagyváros rikoltásában és mindent meg­emésztő egyhangúságában eltűnnek ők (Rezeda úr és társai), az életnek csendes horgászai, akik megrökö­nyödve nézik a partról, hogy mások a szélhámos csónak bizonytalanságára teszik föl életüket és becsületüket, fáradhatatlanul küzdenek a habokkal az elszánt úszók és a magasban a trapézugrást oly optimizmussal végzik a vállalkozók, mintha még soha senki se törte volna ki a nyakát”. Íme, az arcképe: „Ez Rezeda úr, korunk és regényünk hőse, miután fiatal korában többet volt részeg bortól, és szerelemtől, mint egy kisebb német királyság lakossága, míg negyvenesztendős korában nagy gondot fordít keze és körme tisztaságára, kalapkeféje van, habozva vásárol egy új nyakkendőt, a fehérneműs szekrényét bármikor megnézheted, a régi leveleket gumi­szalaggal köti át, esetleg minden nap szegfűt tűz a ka­bátjára, de már eszeágában sincs, hogy kínjában a pár­nát harapdálja, vagy öngyilkosságot tervezzen egy ész­bontó nőért. Azt hiszi, hogy a bánatot nem ismeri, pedig az felgörbített farokkal, dorombolva mendegél mellette, mint a cirmos gazdasszonya kötényénél”.

Rezeda Kázmér szerelmének története, kalandjai Krónprinc Irmával, a budai szőlősgazda kissé kancsal és igen kikapós lányával: ez a regény „meséje”. Pesten csatlakoznak Alvinczi társaságához, résztvesznek medve­házai vadászatán, midőn is Irma kisasszony hűtlen lesz Kázmérhoz; végül Budán találkoznak utoljára, s ekkor Rezeda úr „vallásos meggyőződések alapján adja ki" barátnője útját, előadva néki buddhisztikus tanait: „Aki leigázza a vágyakozást, amit nehéz legyőzni, arról le­pereg a fajdalom, miként a vízcsepp a lótuszlevélről”. Irma a szerpentin kanyarodójából mégegyszer visszanéz. „Rezeda úr ekkor már keresztberakott lábakkal ült a tavasz közeledését kékes árnyékkal jelző hársfa alatt, S miután reggel volt éppen, két kezét feje fölött össze­kulcsolva tisztelte a hat világtájat: keletet, delet, nyu­gatot, északot, a nadírt és a zenitet. Pesten és Budán harangoztak, mintha valamely készülő nagy hangver­senyhez stimmelnék össze hangszereiket a toronyőrök. Gazdag embert temetnek délután. A buddhista emelt fővel, boldogan ült a tavaszi földön.”

*

„Némely emlék, férfi vagy nő, tájkép vagy szoba, zenehang vagy csók: mintegy hipnotizált kép marad az emberek szívében – írja Krúdy Gyula egyhelyütt a regényben. – Nem hal meg a távollét alatt sem, csak subáján alszik az emlék. De bezzeg felébred álmából, midőn a hűvös kapuboltozat alatt a lépéseknek ugyan­azon régi visszhang-manók kiáltanak üdvözletét a falak­ból, csatornából, bolthajtásról. Akit egyszer erősen hip­notizáltak egy sétatéren, szemmel, szóval, testi érintés­sel vagy gondolattal, visszatérvén a helyre, elegendő, ha a padot látja, amelyen akkor ült, amikor itt boldog, boldogtalan volt... A közbeneső évek megmozdulnak, mint függönyök; szétnyílnak és alattuk újra látható a régi színjáték.” Létünk minden egyes pillanatában – ahogyan Bergson tanítja – benne él egész múltunk. Életünknek a külső realitás mellett van egy nem kevésbbé hiteles belső realitása. Ez a belső realitás időben és térben is határtalan. Az egyéniség szilárd keretei szét­hullanak. Az időnek nincs többé erkölcsi értéke; a jel­lem nem fejlődik, nem alakul; az életben nincs többé szerepe az akaratnak. A hős nem alkotja sorsát – jel­leme hajlamai szerint s abban a viszonyban, melyet a társadalomban vagy a társadalommal szemben vállal —; mintegy félálomban átvándorol ezen a számára egyszer s mindenkorra, eleve adott sorson, lassan sodródva az emlékezés hullámzó ritmusán s az asszociációk fordula­tait követve. Krúdy Gyula regényeiben általában nincs realista – vagy romantikus – értelemben vett „mese”, történet; számára a dolgok és események nem a maguk valóságában léteznek, hanem abban a formában, s azzal a hangulati értékkel, ahogyan a lélek belső síkján tük­röződnek. A művet nem a cselekmény egysége fogja össze, hanem valaminő hangulati-érzelmi tényező, az emlékezés lelkiállapotának valaminő muzikalitása – mint az „Ál-Petőfi”-t például a Bakony folytonos, az emlé­kezés dallamát szuggeráló zúgása —; az emlékezés min­den egyes pillanatában egész hangulati teljességével él a felidézett világ, újton-új képzettársításaival egyre tágulva, olyasformán, mint ahogyan kődobásra vet egyre tágabb köröket egy tótükör. A hasonlat nem a pontosabb kifejezésnek, hanem a hangulati teljességnek az eszköze; nem köt, hanem old; minden hasonlat újabb hasonlatot asszociál s minden újabb ismét magával hozza egész asszociatív világát s a fölkeltett kép teljes hangulati hátterét; e szakadatlanul áradó impressziók­ban elfárad az értelem; az alakot nem kívülről látjuk, hanem intuitíve fogjuk föl. Egy női portré például, Krónprincnéé, az „Őszi utazásokéból: „Járása, maga­tartása, mélázó fejtartása és nyugtalan szájszéle oly kép­pel vette őt körül, amely keretből nem hiányzott a bána­tosan hervadó liget, midőn is a falevelekkel behintett országúton félénken, de megadással mendegél magas­sarkú, erős cipőjében az asszony és egy gazember férfi lábnyomait keresi, aki alkalomadtán majd megveri, hazakergeti, a kocsiajtót rácsapja, míg nem messzire egy sovány, tisztátalan kis pesztra üldögél egy padon”. Úgy­szólván minden mondat, s a mondatokon belül minden jelző új elemet visz a képbe, egyre tágítva azt: mintha leütnek, hosszan, egy mélabús akkordot s hallatára egész sereg emlékkép rajzik föl a lélekben; az alaphanggal együtt zeng valamennyi felhangja; az író mintha zon­gorán játszana, lassan nyomva le sorra a billentyűket: hervadó liget, – őszi országút, – egy asszony, félén­ken és megadással, – a gazember férfi (s egy távol­létből: az emlékidézte asszonyéból, egy másodikba siklunk: a férfiéba, – s e két távollét ölelkezése: egy miniatűr történet, a férfi, amint elűzi az asszonyt); – aztán a szomorú kis pesztra... „Egy asszony, aki soha­sem találja meg a boldogságot”: ez a téma, s hogy ezt kifejezze, szuggerálja, ebbe belélopjon: az író egy egész őszi dallamot végigjátszik, valóságos kis prelűdöt maga a kép, fátylasan s arabeszkszerű rajzával: akár egy Debussy-prelűd —; a boldogtalanság nosztalgiájá­nak hangulatával érzékelteti egy nő boldogtalanságát, egy zenei szólammal a fogalmi kifejezést, egy lírai akkorddal az értelmi fogalmazást.

A szerelmes – olvassuk másutt – néha az életet „messzi önmagától” látja; azok a szerelem legszebb napjai, amikor mintegy álomban élünk, magunk sem tudjuk, mi történik velünk. Ezt az állapotot, az asszo­ciációk hangulati szimultaneitásával, egy egész képsoro­zat szuggerálja; az író nem értelmünk útján hat ránk, hanem ezzel a képforgataggal valóban beléringat e sze­relmes feledkezés állapotába: intuitíve ragad meg. „Az órákon a fekete mutatók oly gyorsan forognak, mint a szemhatáron a szélmalom szárnyai. Az embereket csu­pán messziről láthatni, mint a középkori várkastély ablakából a fóliánsai között élő könyvtáros látja az ólomkarikás ablakon; – valahol vásár van és a kanyargó országúton az emberek a vásárra igyekeznek. Koldusok, tarka rongyaikban és dús urak cifra öltö­nyeikben; kétkerekű kocsikon olajárusok és bormérők; fogaton ülnek kövér és pirosra festett arcú nők, akik majd a cingár kötéltáncosra rámeresztik vággyal bevont szemüket és tajtékos szegletű szájukat; bársonynadrágos, piros mellényes lókupecek kehes lovaikba káromkodva töltik a pálinkát; cipót visz a hátán az őszhajú, sanda szemű vásári tolvaj, míg a fiatal zsebmetsző tarka nad­rágjában nyurgán, lengve, tollas kalapjával mulatva méri az országutat; fiatal nők lesütik a szemüket hety­kén zörgő lármás katonák előtt, míg magukban olya­nokat _ gondolnak, hogy nem győzné elég miatyánkra elítélni őket a barát.” A messzeség képzete fölidézi a középkori várkastélyt, s most már onnét bontakozik ki egy középkori vásár látványa, zsúfoltan és tarkán, min­den egyes kis jelenetében és alakjában a maga külön realitásának éles vonásaival – a nők például „vággyal bevont szemükkel és tajtékos szegletű szájukkal”, vagy a zsebmetsző szemtelen, hetyke vidámságával –, s ami­kor már kialakult a hangulat, önmagában, függetlenülve attól, amit „értelmeznie” kell – tudniillik a szerelem önfeledt napjait –, az író egy záróütemmel visszakap­csolja hozzá a képet, mintegy prelűdje végén leüti ismét a kezdő hangokat: „a szerelemnek azon napjai felejt­hetetlenek...”— kezdte; és most, a kép végén: „néha így látja a szerelmes az életet”. Ugyanígy Krónprincné arcképénél: „volt valami érdekesség, idegenszerűség az asszony alakján” – mondja bevezetőül, s az őszi kép után: „ez az asszony sohasem találja meg a boldog­ságot”. A tulajdonképeni „fogalmi” mondanivalót több­nyire csak ezek a kezdő és záró mondatok közlik; köz­tük szabadon, dúsan, telt hangszereléssel árad-ömlik az asszociációk dallama, ez a szuggesztív zene, mintegy a világ minden élményünkben benne rejlő hangulati tel­jességét, az emlékezés végtelen, árnyalatos gazdagságát érzékeltetve.

Pestről napos téli délelőttön kel útra Alvinczi Eduárd karavánja; s e téli táj végtelenségét, a téli tájon utazás hangulatát ismét egy reális képsorozat fejezi ki, de min­den egyes kép valami irreálisat idéz föl: minden hason­lat végtelenné tágítja a képet; a képhez ezek a hason­latok adják a hangulat zenekíséretét. A szántások közt futó nyúl, a deres fák, a kis hidak és patakok, s a var­jak: ez a valóság; mindegyikhez társul egy-egy hasonlat, irreálissá oldva a realitást, olyasmihez hasonlítva a valót, ami nem valóságosabbá, hanem valószínűtlenebbé teszi: olyanná, amilyennek a kocsin utazó látja, s ami­lyennek egy kocsin utazó Rezeda Kázmér lelkében tük­röződik; a táj egyszerre valódi és lelki táj. „Majd bozontos vén nyulat láttak a szántások között három lábon elfutni, mint a népmesében. A távolban kristály­fehéren állongtak kopasz fák (s a névelő elhagyása máris valami bizonytalanságot, elmosódottságot szuggerál), mint a táj megfagyott vándorlói, akik tavaszig egy helyből nézik a jövő-menőket, mert bűvölés alá estek. Kis hidak alatt láthatatlan vizek mélyen aludtak, mint az elfelejtés. És a varjak, amelyek olyan meggon­doltan szálltak, mint az országút felügyelői, olykor hangot adtak, mint a vámszedők figyelmeztetik meg­állásra az idegen kocsikat.” Itt is csupa távoliét, „való­ság, ami nincs”; s épp e távoliét kelti az idő múlásának, a múlt visszahozhatatlanságának, a jelen máris mult-voltának azt a melankolikus hangulatát, mely Krúdy Gyula elbeszélő hangjának oly sajátos jellemzője.

Nemcsak az „Őszi utazásokéban. „Az útitárs” nyi­tánya például: „Holdfényben utaztunk, a fák meg­annyi szoknyás kísértetek, a világos mezőkön azok a láthatatlanná válott rókák ügetnek, amelyek valamely rejtély folytán örökre eltűnnek a vadász szeme elől, egy ezüstsóhajtásos tónál vadludak szálltak nagy messziségben, a vasúti töltés mellett futó szürke országútról az volt gondolható, hogy rajta boldogtalan emberek mendegélnek a fák lassú szívverés módjára ingó árnyékai­ban, olykor kis fehér házak tűntek fel, mint heverő kutyák, egy falevélnyi ablak mögött mécses égett, tán most gyilkolnak meg valakit, vagy utolsókat hörög egy haldokló vén paraszt; utóiért az eső, mint a bánat és az elsötétedett éjtszakából könnyeket vert a részvétlen ablakra; – vajjon mit csinálnak azok, akiket szeretek? – gondoltam magamban fázósan, mintha soha többé nem hallanám kedves szájak kedves, tetszetős beszédét és csak az útitárs szomorú szavai hangzanak fejem körül, mintha a halál, a bibliát olvasná”. A valóság lát­ványai és tényei az utazás, s az elernyedés e lelkiálla­potában nem gondolatokat keltenek, hanem képeket hívnak elő a lélekben, fátyolosan, derengve, nem-való­ságuk párás és bánatos hangulatával, s az író ezt a lelki panorámát, a léleknek ezt a sarjadó-enyésző, felhőszerű életét vetíti elénk.

*

Ez a passzív, minden asszociációra kész, a logika fegyelmétől, a fogalmazás kényszerétől megszabadult lelkiállapot, a félálom, révület, ernyedtség, föloldódás e sajátos pszichózisa, – ez az akarattalanság passzivi­tása. Krúdy Gyula művészetében érik véglegesen eszté­tikává egy hanyatló társadalmi rend hangulata, azé a rendé, azé a nemesi társadalomé, amelyből származott, s amelynek fölbomlásáról Kaffka Margit festett széles képet a „Színek és évek”-ben. Az öreg Alvinczi beillenék akár a „Fuimus”-ba is; körülötte ott nyüzsög a föl­vidéki oligarchák, Nifforok, Márfayak, Czoborok, Pongrácz grófok udvara: Szilveszter, Vendéghegyi Aldzsi, Mortimer; s egy pillanatra fölvillan Czobor Lipót alakja is, igazi nevén: mint Megnyánszky, hogy képében mintegy szimbolikusan tükrözze ezt a világot, melyben „az árnyékok tovább élnek”, s melyet a holtan élő Rudolf trónörökös: Miszter H. – saját vallomása szerint – oly jól ismer. Alvinczi estélyén, melyet a Kaszinóban rendez vendégei tiszteletére, s egyúttal azért is, hogy a Krónprinc kisasszonyt Rezeda úrtól elragadja, „Miszter H. és Vecsera kisasszony Mednyánszky László őszi tájképét nézték a falon, amelyen olyan sárgák vol­tak a falevelek és a lombok, hogy a néző gyermek mód­jára utánuk nyújtotta a kezét. Az őszi út a végtelenbe nyúlt, ködös hegyhát emelkedett a háttérben, mint egy északkeleti rege. A titokzatos zöld vadász szokott e tájon járni és az alkonyati hegyhátról hosszan, tompán tülköl kutyáinak.” A műfaj bomlása – a cselekmény elveszése, az alkotó, erkölcsi idő fölcserélődése az eszté­tikai értékű idővel, tettek helyett hangulatok a regény gerinceként, s az egyéniség föloldódása a lélek asszo­ciatív végtelenségében –, a regény szilárd formáinak meglazulása – novellisztikus és esszészerű betéteivel (mint a dzsentri kritikája, egy-egy dús riport Pestről, vagy a közbeékelt s a műbe lazán belefűzött novellák: a borkereskedő, a karnagy vagy az államfogoly törté­nete) – mintegy irodalmi tükre, irodalmi megnyilat­kozása a lélek dekomponálódásának. Krúdy Gyulában válik teljessé az a folyamat, amely Mikszáth Kálmán­nal indult meg a magyar regényben, ahogyan a való­ságban is ekkor jut el kríziséhez az a társadalmi bomlás, melyről elsőnek Mikszáth adott hírt az irodalomban. „Valami igen nagy dolog készül – mondja a regény­ben Madame Louise. – Vége a régi magyar életnek, rózsám. Csak az vigasztal, hogy a világ, főként ez az ország, megérdemli baljóslatú sorsát.” A „bánatos, szél­hámos, üresfejű Magyarország, amely a nadrágja sza­básából és a kártya keveréséből akart megélni”.

Ezt a régi Magyarországot, Ferencz József birodal­mát örökítette meg Krúdy Gyula, az utolsó pillanatban, mielőtt végleg elnyeli a történelem és a saját romlásá­nak tajtékja. S erről a bomlás verte szennyről, a pusz­tulásnak erről a tajtékjáról is elénk vetít olykor egy- egy képet: az ingyenélő, szélhámos Pestről, ahol min­denki a gazdagok megkopasztásán töri munka helyett a fejét, s ahol „az életben való boldogulás egyik fontos körülményének látszott, hogy ki melyik kávéházba jár és mennyit hitelez a szabója”, meg a dzsentriről, akire úrhatnám áhítattal néz a nyárspolgár, s akiről kevesen szóltak nála élesebb kritikával. Ő, aki – a Czobor Lipót, a Mednyánszky elveit vallva – tudott gyönyör­ködni a pusztulásban, ha volt nemessége, volt esztéti­kája, ha a halál nemes és szép volt: szokatlan ingerült­séggel ítéli el azokat, akik elárulják e hanyatlás eszté­tikumát. „Hazánkban – írja – egykor volt nemesség – midőn minden nemes ember egyforma volt a királlyal –, aztán visszaadta megbízatását a történelmi osz­tály a zempléni fiskális felhívására, azóta csak a király nevez ki nemes embereket. Az angol zsentri, a szolid, vagyonos, tisztavérű, megbízható, és Londonban több­nyire saját házában megszálló vidéki uraság, aki utol­jára a fehér és piros rózsaharcok alatt cserélte lakó­helyét: ez nincs Magyarországon. Itt vannak félig elzüllött urak, akik végrendeletet, váltót, kötelezvényt vakarnak, nemzeti teendőjük a serházban a zsidók szi­dalmazása, tudatlanságuk a vidéki gimnázium alsó osz­tályában kapott bizonyítvány, műveltségük a párbaj­kódex ismerete, dologtalanságuk a cinkotai bádogosélet filozófiáján alapszik és legjobb esetben Amerikában végzik nyomorban és csalásban. Ez a becstelen és nem­telen osztály volt az, amely leginkább veregette a mel­lét, hogy egyenes utóda ama dicső történelmi kasztnak, amely hajdanában a magyar nemesség volt. Ez volt a ,zsentri’, Mikszáth ,zsentrije’, aki miatt szégyenlette őseit a magyar ember. Az igazi magyar vidéki társa­dalom, amely históriai meghatottsággal toldozza-foldozza a múltak bűneit, a nemzeti jövő felépítésén dol­gozik és magyarsága erősebb, mint vallása; a takarékos és csendes, hibáival és erényeivel nem kérkedő, ellenben hallgatag, hód módjára dolgozó, családi tisztességet, úri nobilisságot és drágakő-becsületet őrző vidéki magyar­ság: ő sohasem nevezte magát „zsentrinek”, mert ennek a szónak csak a szigetországban van jelentősége. Itt leg­inkább Pap Béla, a szatmármegyei gyilkos és Kuhanek Adolf, a házasságszédelgő voltak a „zsentrik”. Pesti pincérek és bordélyház-tulajdonosok által nagyrabecsült gavallérok.”

AZ ÚTITÁRS
(1919)

„Akkoriban töltöttem be negyvenedik évemet és néha-néha nagyon szerencsétlen napjaim voltak; valamely katasztrófától rettegtem, amikor reggel kinyitottam a sze­mem; az éj telve volt bajsejtelmekkel; mindig azt hittem, hogy már nem élek soká, – kezdte elbeszélését útitársam, akiről nem tudtam többet, mint amennyit útitársairól szo­kott tudni az ember, akikkel egy hosszú napot vagy egy végtelennek látszó éjtszakát a gőzhajón vagy vasúton el­tölt.” A vonat holdfényes tájon robog át, aztán eső éri utól, akár a bánat; – hangulatok, hasonlatok, képek köd­lenek és szuggerálják mind erősebben az időtlenségnek, távollétnek azt a benyomását, azt a legendaszerűséget, amelyben az útitárs elbeszélése: Eszténa története lepereg. A színtér egy fölvidéki városka, megmerevedett közép­korának időtlenségében, – Krúdy regényeinek kedvelt álomszínpada. „Több ilyen város van a felvidéken. Min­denféle régi királyok és urak messziről jövő emlékei hang­zanak a toronyláb összestimmelt harangjainak kongásában. A házak fala mellett történelemmé válott emberek álldogáltak, de a nők olyan egykedvűen szerettek vagy nem szerették őket, mint általában a nők nem sokat törőd­nek a történelemmel... Kis városka volt ez a Felvidéken, öles falakkal, zárda-ablakokkal, kályhákkal, amelyekből az esti tűz farkasszemet nézett az alvókkal. A gyertyák ellobogtak és füstjük elszállott...” Itt köt ki vándorlásai során az útitárs; megismerkedik Hartvignéval, szobát bérel nála, s nyomban elcsábítja. Aztán más lányokat is elcsábít, Hartvigné szolgálatkész közreműködésével; s egy napon találkozik Eszténával, „az egyetlen tisztessé­ges lánnyal a városban”, Szikrai úrnak, a helyi lap nagyra­vágyó szerkesztőjének szerelmével. Eszténa anyja hajdanában elbukott s most kétszeres gonddal őrködik lánya fölött, titkon találkoznak; nagy sétákat tesznek a teme­tőben, s végül a lány megígéri, hogy Szent Ágnes napján az idegené lesz, – azé, akit a kártya ígért neki. Rienzinél a rosszhírű asszony házában találkoznak; „talán hét esz­tendő repült el felettünk, mint az elátkozottakon. Arra riadtam fel, hogy az udvar felőli ablak vészesen csöröm­pöl, mint pisztolylövés és egy asszonysikoltás bugyboré­kol a közelben, mint a habzó vér a szívseben. Egy felejt­hetetlen öregasszony állott az ablak párkányán, ahová nyilván létra segítségével jutott”. S Eszténa, a másik ablakban, egy szál ingében, egy pillanatra megáll, „mint az álom, amely életem végéig nem hagy el”; visszanéz s túlvilági mosollyal mondja: „Elmegyek, mert itt van az anyám. – Mégegyszer bocsánatot kért a mosolyával és az ablakpárkányról a hóesésbe repült.” Végigfut a havas utcán, a folyó felé, s beleveti magát a lékbe. A város fölbolydul, titokzatos lárma hangzik, mint kétszáz eszten­deje, mikor mártír szűzeket égettek máglyán; vének raj­zanak elő a kapukból, lányok szaladnak riadtan; csak Rienzi áll mozdulatlanul nyitott ablakában, vállán piros, királynői palásttal, mintha mindez az ünnepség neki szólna. „Amíg hazáig értem, azt vettem észre, hogy a Szent János torony hegyéről eltűnt a kereszt. Kakas kuko­rékol odafent, mint akár azokban a századokban, amikor vallásaikat változtatták az emberek és a templomok. Most is valami tompa moraj hangzik a föld alól. Kénszaga van a levegőnek. Bohócok mennek valahol színes csengőikkel, üvöltő éneklésükkel. Majd gyászmenet zenél valamerre, nagyhasú trombitások fújják igen komolyan a halotti marsot. Végül a sarkon leszállott a pipás török a trafik bádogtáblájáról és alázatosan köszönt.” Az éjtszakát az idegen Hartvigné s a halott Eszténa társaságában tölti; aztán hajnalban örökre elutazik a városkából. „A havas kerekek csikorogni kezdtek. Valaki végigfutott a vonat mellett és ugatott, mint egy komondor: fogják meg Pálfi Pált. Miatta ugrott be a lékbe egy leány. A vonat lassan mozgott, a rikácsolás mind érthetetlenebbé vált. Eltüntek az X-i állomás piros és zöld szemei s én azóta soha se vol­tam a városban.”

„Az írónak talán legköltőibb műve, melyben mindvégig kitart egy romantikusan zenei hangnem mellett, – írja a regényről Sőtér István. – Még a keret is illőn zárul a regény köré: Eszténa szomorú történetét csak holdfényes alföldi rónán átutaztában mondhatta el a dereshajú útitárs, környezetének pedig talán csak azt a felvidéki kis­várost lehetett választani, melynek temetője, bástyafala, öreg temploma úgy várhat ma is Szinbádra, mint egy régi díszlet, melyet már sohasem keresnek elő a színház kellék­tárából. Nem csoda, hogy ebben a városban külön ház jutott a halálnak, aki köpcös, kis utasforma ember és piros zsebkendővel letakart kalitkát visz a kezében: abban hordja el a lelkeket, mint cinkéket. Itt már a csodák és meglepetések közt vagyunk, – ez az írás akár Hoffmann műve is lehetne, noha a német kísértetlátó nem tudta volna ilyen szépen megírni. Az álom vége pedig a vízióba hajlik, s a folyó felé menekülő Eszténa körül a kétszáz év előtti város jelenése támad fel.”

A regény: egy útitárs elbeszélése a vonaton, éjtszaka, elsuhanó tájak közt, – tájak közt, melyek úgy merülnek föl és süllyednek el, mint az emlékezetben a múlt, s illé­kony látványukban a múlandóság ismeretlen szomorúsága bujkál: szomorúság és különös szplin, a Krúdy-hősök szplinje. Azoké, akik, mint Rezeda Kázmér, egy szép napon, negyven körül, ráeszmélnek arra, hogy „az élet eliramlik” s ami eltűnik, visszahozhatatlan s ha vissza­idézzük, legszebb ajándékuk a volt-élet honvágya. Azoké, akiket megszólít a múlt titokzatos hangja egy-egy éjtszakán, akárcsak Szindbádot, a hajóst, és távoli vidékek fele indít, hosszú utazásra, vissza az egyetlen igazi életbe: a múltba; mert „elérkeztek életüknek ahhoz a korszakához, amikor körülbelül már mindent megpróbáltak, s amikor „sem a jövő, sem a jelen nem izgatja őket gondolkozásra, álmodozásra, hanem a múlt, a régen elmúlt ifjúságuk”. Az emlékezés lelki attitűdjének külső megfelelője ez az uta­zás, Szindbádé, az útitársé, Rezeda Kázméré; – Rezeda úr, a „Nagy kópé” hőse huszonöt esztendeje lakik Pesten, de amikor kilép magányából s újra élni akar, azt képzeli, azt hiteti el magával: csak az imént érkezett városba, ő is csak utazó, kiszáll egy állomáson, eltölt egy órát, egy napot vagy hetvenhét esztendőt az ismeretlen városban, aztán megy tovább, vonaton vagy az álmok vörös posta­kocsiján. Nincs állandóság, maradandóság; vándorok vagyunk. S időnket az élményeink szabják meg; az úti­társ kurta kalandja hetvenhét esztendeig tart, Szindbád, a hajós többszáz éves, akár a városkák, melyek elaludtak egykor s alusznak azóta is. Egyéniségünk határai szétfoly­nak s az alakok lassan szimbólummá lényegülnek át, mint a „Nagy kópé” Antóniája, aki hol szőke, hol fekete, a szeme is hol kék, hol zöld, hol barna, – amilyennek emlékezés, hangulatok, asszociációk festik, már nem is őt, hanem a benne megtestesült szerelmet. „Mintha ez az egy női lény egyesítette volna magában mindazokat a nőket, akik Rezeda urat szerették és megcsalták, mindazokat a nőket, akiket Rezeda úr szeretett és soha el nem felejtett, az érzelmes barnákat, könnyed szőkéket, kékszemű vöröse­ket... Rámeredt, mintha e naptól kezdve élete végéig többé nem láthatna szemeivel más nőt, mindig csak ezt az egyetlent, e gyönyörűt, e tragikust, napsütésben és éj setét­jében, a sárga őszi fák alatt és hulldogáló hópelyhekben, az utazás elsuhanó tájain, valamint az elmebetegek csen­des házában.”

Az élet, mely az emlékezés utazásaiban a hősök elé tárul, megszépült a távoliét messzeségében, de ugyanakkor őrzi hajdani realitását is, mint ahogyan a hősök is őrzik a maguk jelen és hajdani valóságát: álom és való e szünte­len egybejátszásából alakul ki annak az iróniának a tüne­ménye, amely egyik sajátos jellemzője Krúdy Gyula regé­nyeinek és elbeszélő hangjának. A sorozatos hasonlatok, a világot mind álomszerűbbé és bizonytalanabbá oldó „mint”-ek és „minthá”-k arabeszk-játékába rendszerint belecsendül egy leheletnyi disszonanciával valami hal­vány, elnéző gúny, az életből kikopottság öniróniája, bizo­nyos fanyar íz, a hasonlatokban, s még inkább a hason­latokból egybefonódó prelűdök záró akkordjaiban. S magukban az alakokban is, Rezeda Kázmérban épp úgy, mint Szindbádban. S egy-egy jelenetben, képben: például ahogy az „Őszi utazásokéban Rezeda Kázmér buddhis­tává változik a gellérthegyi tavaszban, vagy ahogy Hart­vigné a kisvárosi hajnalban áhítatosan, mint hóhérsegéd a hóhér szerszámait, cipeli az útitárs után a csomagjait. Mind­ebben van valami cinikus és ugyanakkor meghatott mosoly az időtlenség időszerűtlenségén, s valami mély humor: annak a fölbomlott valóságnak az öniróniája, melyben minden csak jelenés, semmi nem bizonyos, min­den lehet más és másként is, egyetlen elmozdulásával a hangulatnak, egyetlen képzettársítás szeszélye folytán visszájára fordulhat; s az emlékezés egyszerre mutatja megszépült és fonák képét a köddé lényegült valónak.

BOLDOGULT ÚRFIKOROMBAN
(1930)

Egy középkorú úriember – Kacskovics, többszörös pesti háztulajdonos –, egy horihorgas fiatalember – Podolini Lajos –, és Vilmosi Vilma kisasszony, egykori tanítónő a fölvidéken, egy télvégi délelőttön elindulnak a Margitszigetről a városba s bevetődnek a Teréz-templom táján a „Bécs városához” címzett kocsmába. Alig rendelik meg a villásreggelijüket, megérkezik az Elnök, Pista bácsi és társasága, egy átmulatott éjtszaka után: egy púpos és kötekedő úriember, Nikodémi, a rejtelmes olasz, az Esperes, Burg báró, a huszárkapitány, Kriptái úr, aki­nek legfőbb büszkesége, hogy gondnokság alatt áll, Jenőke és a szerkesztő, továbbá Piac, a tönkrement árendás; a korhelyek sátorosünnepeinek „durchmarsch”-át ülik, lete­lepszenek a különszobában s körülményesen megrendelik étkeiket. Aztán egy hordár termetes kakast hoz és Burg báró elaltatja a tekintélyes jószágot; vita támad a sörös­hordó elhelyezése és csapraverése tárgyában Vájsz úr, a kocsmáros meg az elnök között; föllép a borbély, az Elnök leleplezi s már-már verekedésre kerül a sor, az ivóba száműzött Piac nagyban tűri fölfelé az ingeujját; az Esperes szardíniát hozat s néhány percre a hallgatag szerkesztő is fölhívja magára a figyelmet; míg minden eddigi eseményt fölülmúlva meg nem jelenik Irma úr, az Andrássy-úti trafikos, s vele két idegen, kísérete a csak­hamar szintén beállító Hercegnek, kit valahonnét a Sós-fürdőből kalauzol ide Dallosi, az ismert éjjeli pincér. S végül teljessé teszi a társaságot a lovag, Tokió. Zongo­rát kerítenek, a lovag keringőket játszik, a Herceg táncra kéri Vilmát s eljárja táncát a vendéglőspár is. Néha behal­latszik a Teréz-templom tornyából az óraütés, lassan köze­ledik az alkonyat. Előbb a Herceg távozik kíséretével, aztán sorra szökdösnek meg az Elnök csatlósai, amint meg­telepszik a kocsmában újságjával és fanyar polgári józan­ságával Sztranszki úr, a Király-utcai üvegkereskedő. Eltá­voznák végül Kacskovicsék is. És másnap hirdetés jelenik meg: Vájsz úr kocsmája eladó. Vilma kisasszony veszi át, s vele Podolini Lajos, ki éppen elég időt töltött haj­dan a Szepességben, „Cicépcériában” Faykiss híres bodegájában, hogy el tudjon látni egy pesti vendéglőt a tudo­mányával. A fiatalok boldogok, s ezen az éjtszakán jól alszik végre az álmatlanságban laboráló Kacsovics úr is.

Kemény Zsigmond idő és jellem viszonyában látta a regény egyik alaptényezőjét. Krúdy Gyula regényének alapja: idő és hangulat viszonya. Az az erkölcsi értékű idő, amelyben a jellemek tevékenyen mozognak, folyamat, s múlását éppen a jellem alakulásán, változásán lehet lemérni; ez az atmoszferikus idő viszont állapot, mely­ben a jellemek erkölcsi minősége teljesen közömbös; mint­egy autonóm, szuverén idő ez, mely magává a regény lényegévé emelkedett, s melyben a jellemek nem alakul­nak, hanem eleve kész formáik között csak tükrözik a lég­kör változásait; folyamatos, organikus élet helyett az idő egy-egy pillanatában előlépnek, megvalósulnak s aztán megint elmerülnek, s nem valaminő akarati indításból fakadt tettben, cselekedetben, hanem ez önmagát az embe­rek fölött élő idő titkos intésére. Egy-egy ilyen pillanatban, megvalósulásban a hős szubjektív idejének teljessé­gében jelenik meg, egyetlen pillanatában, egyetlen jelené­séiben benne él élete egész totalitása s ettől a teljességtől a megvalósulás alkalma, bármilyen kicsiny is a valóság­ban, nagyszerű, epikus arányokat ölt: az Elnök ujjának egy intése, a kakas elaltatása, egy palack fölnyitása a nagy, döntő eseményeik fontosságától súlyos mozzanatok; a a tények értékrendje megváltozik, s minden egyes ténynek akkora az értéke, amekkora alkalom a jellem teljes pilla­natnyi megvalósulására, föllépésére az Időben. Racioná­lis és irracionális közt elmosódik a határ, mint valami homályos részegségben; e más nehézkedésű világban mint­egy a dolgok térfogata is megváltozik, s amikor a hipnoti­zált kakas bosszús viadalában legyőzi Burg bárót, az idő beteljesedő légköre megteremti a csodát.

Mindez azonban távolról sem a romantika fantázia-világa, nem kimenekülés a szorongató valóságból, nem teremtett költői világ. Realitását – s egyben humorát is, számtalan apró vonás, megfigyelés biztosítja; az alakok is valóságosak: Pest különféle típusai – egy ernyedten bomló társadalom jellegzetes figurái. „Vége a régi magyar, élet­nek” – mondta az „Őszi utazások”-ban Madame Louise. A „Boldogult úrfikoromban” ennek a hanyatló életnek utolsó, hosszú pillanata, búcsúzó tánca, s a regény befeje­zése szinte szimbolikus jelentőségű: ahogyan a Krúdy-álmok legendás tájairól Pestre hontalanodott Podolini Lajos és Vilma kisasszony elhelyezkednek a munkás pol­gári életben. Ebben az utolsó pillanatban még egyszer föl­támad a „boldogult úrfikor” emléke, még egyszer meg­valósul az időben a múlt; azután menthetetlenül elsüllyed. A „Boldogult úrfikoromban” talán legérettebb és leg­jellemzőbb magyar példája a „modern”, cselekménytelen regényformának. Krúdy egyébként tudatosan is forma­bontó. „A műfaj babonája meghalt – írta egy alkalom­mal —; meg szabad látni és át szabad érezni mindent és le szabad írni mindent, amit megláttál és átéreztél.” Ez a regényfajta pedig nálunk, úgy, ahogyan Krúdy Gyula megvalósította, a dekomponálódó magyar társadalom atmoszférájában fogant, azt tükrözi, annak leghitelesebb művészi kifejeződése.

 

(Rónay György: A regény és az élet. Bp. 1947, Káldor. 278-295. p.)