RÓNAY GYÖRGY
Az elbeszélés a Szindbád-történetek közül
való, alcíme szerint hősének „negyedik útja”.
Ki ez a Szindbád, és
miért utazik?
Hőse „azonosságának” kérdésére Krúdy ezt
válaszolta: „... sokáig gyanúsítottak azzal, hogy például Szindbád alakját
magamról rajzoltam. Nem, kérem, én egyetlen regényemet sem írtam magamról,
mert nem tartom elég érdekesnek a személyemet az olvasók érdeklődésére.
Szindbád voltaképpen egy vidéki barátom volt, bizonyos S.S., aki – nekem
dolgozott. Nem láttam néha hónapokig, akkor megjelent egy csomó friss
történettel a szobában. A jegyzeteit felolvasta kalandjairól, élményeiről,
persze néha tódított is az öreg. Ámde a nők körül olyan megfigyelései voltak,
amelyeket nem szerezhetett más, mint aki valóban sokat forgolódott a nők körül.
– Itt van Szindbád – üzente néha késő éjszaka, és én felkeltem, hogy
történeteit meghallgassam.”
Ez a szöveg azonban, ha jól megnézzük,
inkább cáfolja azt, amit állítani látszik. Aki csak valamennyire is otthonos
Krúdy stílusában, jól tudja, mennyi fönntartás, leplezés, távolítás, kibúvó, a
dolgoknak milyen elbizonytalanítása rejlik egy-egy határozószavában,
névmásában, kötőszavában. Amit egyszerű állításként esetleg elhinnénk (hogy
„Szindbád egy vidéki barátom volt”), annak hitele a voltaképpen legalábbis kétséget kelt, ami
Krúdynál voltaképpen
van, az többnyire a legkevésbé sem biztos. Még gyanúsabb az állítólagos vidéki
barát „azonosítása”: bizonyos S.S., mert miközben meghatározni látszik,
igazában még határozatlanabbá teszi a dolgot. „Egy vidéki barát” ebben az
általánosságában is konkrétabb személy, mint a határozatlan személyiségét
konkrétabbá tevő, mert megnevező „bizonyos S.S.”, hiszen a megnevezés valójában nem nevez meg semmit,
inkább még bizonytalanabbá teszi a „vidéki barát” fogalmát. „Egy vidéki barát”
mégiscsak van valahol, a reális, létező személy képzetét kelti, de ha „bizonyos
S.S.”-sé minősül át, nyomban rejtélyessé válik és
elvész a vidéki barátok beláthatatlan sokaságában: személyből alliteráló
monogrammá lesz. Krúdynak egyébként jellemző fogásai az effajta
látszat-meghatározások, melyek a jelentést nem szűkítik, hanem tágítják, s a
konkrétabból nem a még konkrétabb, hanem ellenkezőleg, az általánosabb felé
vezetnek. Egyike ez azoknak a fogalmazásbeli „csúsztatásoknak”, amelyekkel a
valamelyest valóságosból átsiklik a legendásba és mitikusba.
Az S.S.-sé legendásult „vidéki barát” is, ahelyett hogy – fölkeltett
várakozásunk szerint – „leleplezné” Szindbádot, hamarosan visszastilizálódik”
Szindbáddá.
Friss történeteket hoz,
holott öreg, tehát
olyan, mint Szindbád, ez az ifjúságát újraélő „őszes úr”. Megjelenik a szobában, de ez a
„megjelenése” idézetünk utolsó mondatában már üzenet,
ráadásul késő éjszaka. „Itt van Szindbád” – mondja, és most már
bizonyára senkinek sem jutna eszébe, hogy a váratlan éjszakai látógatóban holmi „vidéki barátot” keressen. A pillanat,
amikor a látogató „megjelenik”, amikor a hangja megszólal és fölkelti az írót,
nem más, mint „az ihlet” pillanata, amelyben egy-egy emlék sugallatára egy-egy
új Szindbád-történet megszületik, a pillanat, amelyben Szindbád-Krúdy egyszerre
„mindenre emlékezik” (lévén Krúdynak általában jellegzetes ihletformája az
emlékezés). Amit az imént idézett vallomás (Mikor az író
találkozik regényalakjával, 1926) tagadó modorban mond, az állító modorban a Szindbád második útja így fogalmazza meg: „Szindbád, Szindbád! – mondja a Hang egy éjszakán”, és emlékeztet egy
temetőre, toronyra, arcra, havas országútra, kanyargó folyóra, hóba süppedt
kisvárosra, alföldi akácosra , Szindbád pedig „az álomtalan álomból
felébredezve, megdörzsöli a szemét, és nyomban tudja, hogy kire céloz a múltból
jövőhang.” Igaza van Szabó Edének: Szindbádban „senki más, ő maga, Krúdy van
jelen.” (Krúdy Gyula, 1970, 114-115.)
A kérdés nem annyira – életrajzi
adatokkal is igazolható – jelenléte, hanem annak mikéntje. Mert annál azért,
hogy Krúdy Szindbád, az egyenlet mégiscsak bonyolultabb, és az író végül
mégiscsak joggal tiltakozott az olyasfajta egyszerűsítések ellen, mintha „Szindbád
alakját magáról rajzolta volna”. Közelebb járna az igazsághoz, aki azt mondaná,
hogy Szindbád alakját magából teremtette. Az ő személyéhez, létezésének adatokban rögzíthető
életrajzi valóságához hozzá kell adnunk annak emlékezésbeli vetületét, költői
lehetőségeinek kibontását, hogy létrejöjjön Szindbádnak (és Rezeda Kázmérnak)
az a „kétes azonossága”, amelyből – mert csak félig valóságos, félig pedig
imaginárius – az író bármikor kiléphet, visszavonulhat. Alakmása mint „költői
valóság” immár tőle függetlenül is létezik, tehát magára hagyhatja, kívülről,
ironikusan szemlélheti, a vele való képletes azonosságot azonban bármikor
realizálhatja is, ezért aztán az alak – Szindbád, Rezeda Kázmér – állandóan az
„én vagyok – nem én vagyok” kettős fénytörésében, egyszerre lírai és a lírát
ironizáló légkörében mozog. Ezért, ha szokatlanabb is, talán találóbb lenne
Szindbádot (és Rezeda Kázmért) nem annyira Krúdy alteregójának, mint
metaforájának neveznünk.
Szindbád tehát (metaforikusan)
azonos Krúdyval. Hogyan, mennyiben azonos – megfordítva ugyanazt a kérdést – Krúdy
Szindbáddal? A legtömörebb válasz ez lehetne: egzisztenciálisan. A nyugalmas
bagdadi életéből mindig új meg új kalandokra induló fáradhatatlan hajós és nem
kevésbé fáradhatatlan mesélő az Ezeregyéjszaka egyik főalakja , azt pedig mind magától
Krúdytól, mind a vele foglalkozó tanulmányokból tudjuk, hogy ifjúságának
egyik, életreszóló hatású „alapolvasmánya” volt a
híres keleti mese- és novellagyűjtemény. A Szindbáddal való azonulás
a gyermek- és kamaszkor podolini ősidejébe nyúlik
vissza: legelőször – játékosan – akkor „mitizálta” magát Krúdy Szindbáddá.
Ahogy az Ifjú évek-ben olvassuk: „...abban az időben diákfiú volt a
kolostorban és a kolostor környékén, és a neve Szindbád volt. (Kedves olvasmányából,
az Ezeregyéjszaka tündérmeséiből választotta magának ezt a nevet, mert abban
az időben még közel volt az a kor, midőn a lovagok, költők, színészek és
rajongó diákok nevet választottak maguknak...)” Erre az első – döntő – találkozásra, amikor a diák
bástyákra, templomok falára, piaci kutakra fölírja, hogy „itt járt Szindbád, a
hajós” (hogy majd „őszes úr” korában legyen mit megkeresnie), hosszú, közel két
évtizedes „inkubációs idő” következik: Krúdy „mikszáthos”
korszaka, amikor más, nyírségi és fővárosi élmények és tapasztalatok kötik le
a figyelmét, közben azonban ekkor uralkodó tematikájában is, amelyet „a
hanyatló dzsentri világ” címszava alá lehet foglalni, észrevétlenül érik,
alakul az a Krúdy-figura, aki 1910-ben majd megtalálja a nevét is.
Észrevétlenül érik, mondtuk, de a
figyelmesen vizsgálódó szem – Katona Béláé (Krúdy Gyula pályakezdése, 1971,
103-104) – észreveszi. „Szindbád alakjában sikerült Krúdynak olyan hőst
teremtenie, aki azután pályája végéig erősen lírai jellegű mondanivalójának
legfőbb hordozója lesz. A kalandos kedvű csodahajós neve csak 1910-ben bukkan
fel a Krúdy novellákban, alakja azonban – egyelőre még jellegtelen nevekben – már
régóta ott bujkált Krúdy írásaiban. Diákköri novellái közt több olyan is
található, amelyeknek hőseiben szinte lehetetlen föl nem ismernünk a későbbi
Szindbád előképét.”
Ezekben az években és írásokban megy
végbe a kétezeregyéji-diákkori Szindbád és Krúdy
egybeforrása, egybenövése Krúdy-Szindbáddá, a felnövekvő Szindbád-test és forma
lassú telítődése Krúdy-lélekkel, a végleges megszületésig. A szindbádi sémák
megmaradnak, csak éppen „konvertálódnak”. Az elbeszélés alapfikciója – utazás,
kaland – közös, de ami az igazi Szindbádnak a tenger, az Krúdynak a múlt, ami Szindbádnak a kincs, az arany és a
drágakő, az Krúdynak a nő és a szerelem, ami Szindbádnál a bagdadi nyugalmas
élet megunása és a tenger utáni vágy, az Krúdynál az emlékezés meg az azt
kiváltó – hol „vidéki barátnak”, hol „Hangnak” maszkírozott – asszociációk.
Az persze többnyire nem véletlen, hogy
egy kisdiák milyen nevet választ magának, milyen figurához stilizálja hozzá
magát, játékban-képzeletben kivel azonosul, nem volt véletlen Krúdynál sem: egy
kalandos-képzelgő fantázia találta meg az alkatához legjobban illő fedőnevet.
Ugyanúgy nem véletlen az sem, hogy 1910-ben Krúdy visszatalál a választott
névhez és mindahhoz, amit ez a név az ő számára jelentett. Minden jel: saját
áttételes vallomásai, kutatóinak észlelései arra vallanak, hogy valamiféle
válságba jutott, „fáradt ember, aki belefásult pesti hódítóhadjáratába” – mondja
Szabó Ede egy Krúdy-, illetve Rezeda Kázmér-idézet kapcsán. Lehet, hogy
megcsömörlött az élettől, és a saját életétől, mint Rezeda Kázmér, ő is „nagyon
korán kezdte ’a vitorlázást az élet vizein’ , csaknem húsz esztendő viszontagságai
álltak mögötte”, és most eljutott abba az életkorba, túl a harmincon, amikor az
erre egyáltalán hajlamosak első komoly számvetésükre készülnek, a véglegesen
beköszöntő férfikor küszöbén. De még sokkal inkább lehet, sőt valószínű, hogy
elsősorban mint író jutott zsákutcába: „mikszáthos”
modorában (ami persze mégsem mindenestül és egysíkúan csak mikszáthos),
úgy érezhette, kiírta magát, anélkül, hogy igazi eredetiségét megtalálta volna:
rutint szerzett, stílust a sző teljes értelmében nem (legföljebb csak tovább
lazította a mikszáthi kezdeményeket), s most kezdett végleg beérni benne egy
élmény- és tapasztalat-anyag, s még inkább egy szemléletmód, amelynek addigi
stílusa már nem felelt meg. Mindezt egyébként ő maga mondja el minden szindbádi
áttételében is a legvilágosabban a „második út” elején. A hajós – olvassuk itt
– „volt gazdag, és volt szegény... Volt hódítóan egészséges, és volt beteg és
szomorú... Látott halált, látott születést, esküvőt, házasságtörést és gyilkosságot
az erdőben... Voltak barátai: gőgös nagyurak és bujdosó pénzhamisítók. Egyszer
nőrabló volt, máskor otthon ülő családapa. Verekedett verekedőkkel, másnap
gyáván meghunyászkodott.” Ennyi, mondhatnánk, az eltelt húsz évnek, az „élet
vizein való vitorlázásnak” eredménye. Erre következik a kulcsfontosságú
részlet: „így múlott Szindbádnak, a hajósnak az élete, amíg végre elérkezett
ahhoz az időszakhoz, midőn sem a jelen, sem a jövő már nem izgatta
gondolkozásra, álmodozásra, hanem a múlt, a régen elmúlt ifjúsága. Mint a
messzi tengereket bejárt hajós, nem találván többé ismeretlen országokat:
kifeszíti vitorláját, hogy hazájába visszatérjen – úgy indult el Szindbád keresni
az ifjúkori emlékeit. Mintha még egyszer akarná kezdeni élete regényét... Mintha
új és ismeretlen érzéseket keresne...”
Szindbád kézen fogja Krúdy Gyulát, és
visszavezeti hazájába
az alkotó képzelet hirtelen kiüresedett „tengeréről” , kapcsolatuk most
másodszor is egzisztenciálissá válik: Krúdyt írói léte beállott csődjéből
menti ki Szindbád, illetve a Szind báddal való
„azonosulás”: az, hogy ebben a Szindbád-szerepben útra keljen „megkeresni az
ifjúkori emlékeit” és ezzel mintegy visszamenőleg is „megmenteni az életét”.
Mert ez az élet, úgy amint volt, minden fordulatosságában is köznapi, érdektelen,
egy a sok hasonló közül: anyaga – mondjuk meg nyíltan, bármilyen vakmerőségnek lássék – nem különösebben értékes, s alig több – ha ugyan
több – sablonos diákemlékeknél, nőcsábászkodásoknál,
kvaterkázás közben mesélgetett anekdotáknál. De a semmiből mégis lehet valamit
csinálni, a kavicsot mégis gyémánttá lehet változtatni, ha ellegendásítjuk,
bevonjuk a múlt varázsával, hozzáadjuk a visszahozhatatlanság nosztalgiáját,
az irónia fénytörését, a megállt vagy megállított idő mágiáját („Mintha
századokról századokra semmi sem változnék a magyar vidéki életben. Az emberek
kicserélődnek, de ugyanolyanok ülnek helyükbe, mintha csak egy furcsa tréfa
volna a születés, a halál, a menyegző. Az ősök ülnek most is az asztalnál” – olvassuk
a Szindbád és a színésznő-ben,
és más és más fogalmazásban még számtalanszor Krúdy ősbozótos életművében): – ha
hozzáadjuk a szindbádi varázslatot. Egy varjú egy toronyórán: semmi, de ha ez a
holló ugyanaz, mint amelyik gyerekkorunkban ült ugyanannak a templomnak
azóta is ugyanúgy
álló mutatóján: ez már csoda, varázslat, legenda. Ha valaki egy jelentéktelen
kisvárosban találkozik egy jelentéktelen ismerősével, akivel valamikor
valamilyen jelentéktelen kis kalandja volt: ez semmi, de ha mindezt
belemerítjük az emlékezésbe, akkor sajátos, varázslatos jelentőségét adtatunk
neki, mert kapcsolatba hozzuk a minden esetlegest magába ölelő Általánossal, az
Idővel, mintegy bevonjuk az idő aranyával és rejtélyes módon, múlandóságában a
múlandóság fölé emeljük: mert „az emlékeket sohasem nyelik el a hullámok, a
szél el nem ragadhatja...” Igen: a dolgok, kalandok, nők, szerelmek,
szobalányok és grófnék az elragadásukra szőtt tervekkel egyetemben – mindez a
maga valóságában sovány semmi, de amikor megszólal a Hang, megmozdul az írói
képzelet s mindezt újra fölidézi, „magában újra összeadja, kivonja”, tehát
amikor elkövetkezik „az életalkotás órája (ahogy az Ecetfák pirulásá-ban nevezi Krúdy):
akkor „az idő csendesen összezavarodik, mint a homok”, és a legjelentéktelenebbnek
tűnő szavak és gesztusok is magukon túlmutató, utalásszerű jelentőséget kapnak,
anélkül azonban – és ebben tetőződik a szindbádi bűvölet – hogy ugyanakkor
eredeti arányaik végleg elvesznének: egy gunyorkás
mosoly, egy fanyar sóhaj, egy ironikus vagy cinikus szindbádi mozdulat vagy
megjegyzés, búcsúszó vagy kalaplengetés sejteti velünk, hogy mindez csak a múlt
távlatában, az idő perspektívájában, egy eleve reménytelen, tehát eleve
ironikusan színezett nosztalgia irizáló fénytörésében – a megidézett múlt csalóka
dimenziójával megtoldva – olyan felejthetetlen. De úgy valóban felejthetetlen,
még akkor is, ha az „átvarázsolt” anyag önmagában nem sokat ér.
Krúdy tehát 1910 táján „hazatalált”:
fölfedezett valamit, ami kivezette válságából és ráeszméltette addig lappangó
igazi természetére. Ne vessük föl Itt európai rokonságainak, párhuzamainak
(esetleg függőségeinek?) már-már obligát kérdését, érjük be a ténnyel, amely
minden prousti utalás nélkül, Krúdy egzisztenciális helyzetéből, és nem utolsó
sorban emlékeinek atmoszférájából is levezethető. Az ő Szindbád-mítoszához nem
kell más mintát vagy ösztönzést keresni, mint a gyermekkorában oly mélyen átélt
Ezeregyéjszakát. Az ő szindbádi világa – céloztunk rá – még struktúrájában is
az Ezeregyéjszaka Szindbádjához és történeteihez igazodik. De csak addig, amíg
véglegesen ki nem alakul. Az első Szindbád-történetek még világos utalással
kapcsolódnak a „forráshoz”, ilyesféle fogalmazásban: „Szindbád, az ezeregyéjszakabeli hajós történetünk előtt körülbelül
huszonöt esztendővel kis diák volt a határszéli algimnáziumban” (Első utazás): „Abban az időben Szindbád, a csodahajós igen szegény
volt, elhagyatott és beesett, sárga arcát többnyire a hold világította meg,
amikor Sztambul külvárosában bolyongott” (Ötödik út), vagy a témánkul vett, A hídon című negyedik út elején: „Szindbád, a hajós, midőn
közeledni érezte halálát, elhatározta, hogy még egy utolsó utazásra indul,
mielőtt elhagyná a sztambuli bazárt, ahol egy régi
szőnyegen üldögélve, pipáját szívogatta.”
Ezek az utalások aztán lassacskán
elmaradnak. Krúdy, miután mítoszát ezzel a „hozzákötéssel” megalapozta, azaz
miután írói fikciójának megszerezte a szindbádi leszármazás hitelesítését, az ezeregyéji (nála „sztambuli”)
Szindbád helyébe észrevétlenül belopja Krúdy-Szindbádot, a mítosznak most már
nincs szüksége az Ezeregyéjszaka kezességére: nagykorúsodott, kezeskedik saját
magáért.
Szindbádunk fokozatosan elválik
ősképétől, s önállóságában hovatovább önmagán, a saját történetén kívül semmi
más referenciára nem szorul. A hős utóbb már minden előképre való utalás nélkül
szövi tovább a maga sorsát: azt csinál, amit akar – meghal, föltámad,
váratlanul fölbukkan, kacsafark-hajzatú fiát tanítja, „megtér”, a puszta neve
elég hozzá, hogy biztosítsa újabb viselt dolgainak, esetleg csak lírai
tűnődéseinek szerves beletartozását abba a mítoszba, melyet az első
Szindbád-kötetek, A Szindbád ifjúsága
(1911) és a Szindbád utazása (1912) alapoztak meg.
A hídon e korai
Szindbád-novellák közül való, hősének még csak „negyedik útja”. A hajós „még
egy utolsó utazásra” indul a sztambuli bazárból, s
erre az alapfikcióra háromszor is történik utalás, mielőtt valóban útra kelne
„a piros tetők felé, ahol egy folyó szeli keresztül a várost, és a hídról
álmodó erdőket látni”. Hogy miért éppen ide indul? Mert „eszébe jutott fiatal
korából” – s ezzel megtudjuk azt, hogy ez a város a múltban, Szindbád
ifjúságában van, másrészt azt, hogy ez a sztambuli
szőnyegén pipázó Szindbád nem valamiféle ezeregyéjszakai ifjúságba kívánkozik
vissza, hanem az elbeszélőébe, illetve annak egy ellegendásított változatába.
A város völgyben fekszik, pirosak a
háztetői, folyócska szeli át, a folyón barna híd, ódon ívekkel: csupa tipikus
vonás, minden konkrétum nélkül, akárhány más városkára is ráillik, akárcsak a
távolban alvó kék erdők, melyeket Szindbád (most már természetesen nem a „sztambuli”) „a híd kőpárkánya mellől álmodozva néz”. Miért?
Minden különösebb ok nélkül, csak mert létformája az „álmodozás”, a messzeségbe
révedés, ifjúságában így
álldogál (a gyakorító igeforma mintegy „prolongálja” a magatartást)
„ábrándosan” dákójára támaszkodva a cukrászdában is. Természetesen szerelemből
álldogál („mert a cukrásznénak barna szeme volt,
barna haja volt”): alak, táj, helyszín fölé máris odalehelődött a nosztalgikus szerelmi
vágyakozás-ábrándozás kékes-szürke párája. Ez jut „Szindbád” eszébe, ezért kel
útra: „kékes erdőket látni a messziségben és a híd lusta ívei alatt serényen
utazgató folyót”, vagyis újraélni a régi nosztalgiákat, illetve – pontosabban –
kiélni egy nosztalgiát a múlt újraélésével (persze fiktíven: átélni egy
sztereotip elemekből személyessé teremtett múltat).
A történet annyi, hogy az „öreg” Szindbád
az „A. Marchali” cukrászdában viszontlátja nem ugyan
a hajdani Amáliát, hanem annak a mását („igen, csakugyan ő az, Amália, vagy
legalábbis a lánya”), és a fiatalasszony nyakbavaló medaillonjában
fölismeri a saját, katonakori arcképét („Az apám képe. Katona korából való képe
– mondja a barna kis cukrászné”). Az erotikus
ábrándoknak anyáról lányára való átvitele nem egyedülálló Krúdynál: a
Szindbád-novellák olvasója az „első utazásban” találkozhatott ennek egyik
változatával, s a Krúdy-mű alaposabb ismerője számos párhuzamot hozhat későbbi
írásaiból is. A lélekbúvár ebből bizonyára sok tanulságot vonhat Krúdy sajátos
– nem minden morbiditás nélkül való – erotikájának természetére vonatkozólag,
a mi szemünkben azonban az ösztövér „bonyodalom” jelentőségét inkább
csökkenteni az, hogy az írónál – mondhatni – tipikus.
A novellának – általában Krúdy 1910 utáni
novelláinak, és különösen a Szindbád-elbeszéléseknek – nem is az a lényege,
hogy mi történik bennük (sokban egyáltalán semmi érdemleges nem történik),
hanem „az utazás” a múltba. À la recherche du temps
perdu, tehetné hozzá, aki csak valamelyest is ismeri Proustot,
csakhogy míg Proust már-már görcsösen arra törekszik, hogy az elmúlt időt a maga valóságos mivoltában
idézze föl, addig Krúdy egy ellegendásított, elábrándosított, szubjektív múltat
teremt költészetté. Proust helyei és személyei fiktív voltukban is konkrétak,
Krúdyéi konkretizálva is fiktívek.
Figyeljük meg A hídon első két
bekezdését: a nyitányt. Egyetlen mozzanat sincs benne, amely a helyszínt
rögzítené, az, ami rögzíteni látszik, inkább általánosít. Az egyetlen konkrétum a cukrászda
neve, de mint az effajta nevek Krúdynál általában, a legendás-általános
kontextusba illesztve még akkor sem konkretizálnak, ha történetesen valóban
léteznek. Azzal, hogy tudjuk a cukrászda nevét, a cukrászda nem reálisabb,
hanem meseszerűbb lett. – Egy további megfigyelés: az első két bekezdés nem is
úgy van megszerkesztve, hogy benne valami meghatározódjék, ellenkezőleg: a
vonások inkább elmosódnak, föloldódnak a stílus hangulati-zenei effektusaiban.
Az egész részlet főmotívuma (híd, messzi erdők, folyó) háromszor tér vissza:
vele kezdődik az „indulásra” ösztönző emlékezés, vele határozódik meg az
„utazás” célja, végül vele, ennek nevében kel útra a hős. Azt lehetne mondani:
a híd-erdők-folyó motívum a főtéma, a cukrászné-Szindbád (vagyis a „történet”) a melléktéma. Nem
véletlenül lett a novella címe – például A cukrászné helyett – A hídon. A híd az emlékezés, ábrándozás helye, s a
híd ívei alatt elsiető folyó
épp oly jellegzetes motívuma Krúdynál az emlékezésnek, mint számos más
írásában az emlékbeli tájak „múltba-süllyesztésének” a hó.
A helyszín megidézése után következik
annak „delokalizálása” és „detemporizálása”:
nem itt vagy ott, ekkor és ekkor van (s vele együtt a történet is), hanem valahol és valamikor. Erre szolgál a hosszú harmadik bekezdés. A látszólagosan
meghatározott, határozott névelővel ellátott „a városka” már a második
mondatban „némely vidéki várossá” távolodik „a hegyek között, völgyben”, valami
ködös és megfoghatatlan földrajzi bizonytalanságba, s időben is: századok óta
alszik, semmi sem változik benne, toronyórái „olyan időt mutattak, amilyen idő
talán soha nincs” – legalábbis nincs másutt, mint magában az íróban, az ő
valóságostól független emlékezés-idejében, ebben az órákkal mérhető idő
helyett csak hangulatokkal észlelhető „tartamban”. Amelyben jelen és múlt – alig
némi elmozdulással – egybekopírozódik, legalábbis egy csalóka „mintha”
erejéig. Megszólal „valahol” egy trombita, egyszerre az elbeszélés álkonkrét délutánjában meg a rámásolt múltban, és rá a
„mai” Szindbád mintha azonosulna a hajdanival, „sétapálcáját, mint egy kardot,
hóna alá kapta, és bokázó, friss lépésekkel indult most már az A. Marchali-féle
cukrászbolt felé, mint egykor hajdanán”. Már nem is meglepő ezek után a
varázslat betetőzése: „És
a kassza mellett a piros függöny mintegy varázsszóra
szétnyílott, és Amália fekete köpenyben, kezében kávéscsészével a cukrászboltba
lépett.”
Mi már tudjuk, hogy nem Amália, csak a
lánya , a múlt szépen ismételhető meg: fölidéző és fölidézett közt
kitörülhetetlenül ott van a kettejüket elválasztó „objektív idő”. Szindbád tehát elbúcsúzik (s ebben a tehát-ban
az egész kudarc benne van), visszamegy a hídra, és a novella zárul azzal,
amivel kezdődött, visszahozva főtémáját: „...a régi hídra ment, ahonnan sokáig elgondolkozva nézte az
alkonyatban álmodozó erdőségeket. A folyó fürgén futott a híd álmos ívei
alatt.” Amália helyett ennyi marad: az emlékezés és a „folyó”, mely egyszerre
jelképe a múló időnek is, és analógiája hullámverésével az emlékezés belső
ritmusának is.
(Literatura, 1974/1.
120-126. p.)