RÓNAY GYÖRGY

KRÚDY GYULA: A HÍDON

Az elbeszélés a Szindbád-történetek közül való, alcíme szerint hősének „negye­dik útja”.

Ki ez a Szindbád, és miért utazik?

Hőse „azonosságának” kérdésére Krúdy ezt válaszolta: „... sokáig gyanúsítottak azzal, hogy például Szindbád alakját magamról rajzoltam. Nem, kérem, én egyet­len regényemet sem írtam magamról, mert nem tartom elég érdekesnek a szemé­lyemet az olvasók érdeklődésére. Szindbád voltaképpen egy vidéki barátom volt, bizonyos S.S., aki – nekem dolgozott. Nem láttam néha hónapokig, akkor megje­lent egy csomó friss történettel a szobában. A jegyzeteit felolvasta kalandjairól, élményeiről, persze néha tódított is az öreg. Ámde a nők körül olyan megfigyelé­sei voltak, amelyeket nem szerezhetett más, mint aki valóban sokat forgolódott a nők körül. – Itt van Szindbád – üzente néha késő éjszaka, és én felkeltem, hogy történeteit meghallgassam.”

Ez a szöveg azonban, ha jól megnézzük, inkább cáfolja azt, amit állítani lát­szik. Aki csak valamennyire is otthonos Krúdy stílusában, jól tudja, mennyi fönn­tartás, leplezés, távolítás, kibúvó, a dolgoknak milyen elbizonytalanítása rejlik egy-egy határozószavában, névmásában, kötőszavában. Amit egyszerű állításként esetleg elhinnénk (hogy „Szindbád egy vidéki barátom volt”), annak hitele a voltaképpen legalábbis kétséget kelt, ami Krúdynál voltaképpen van, az több­nyire a legkevésbé sem biztos. Még gyanúsabb az állítólagos vidéki barát „azonosí­tása”: bizonyos S.S., mert miközben meghatározni látszik, igazában még határozatlanabbá teszi a dolgot. „Egy vidéki barát” ebben az általánosságában is konkrétabb személy, mint a határozatlan személyiségét konkrétabbá tevő, mert megnevező „bizonyos S.S.”, hiszen a megnevezés valójában nem nevez meg sem­mit, inkább még bizonytalanabbá teszi a „vidéki barát” fogalmát. „Egy vidéki ba­rát” mégiscsak van valahol, a reális, létező személy képzetét kelti, de ha „bizo­nyos S.S.”-sé minősül át, nyomban rejtélyessé válik és elvész a vidéki barátok be­láthatatlan sokaságában: személyből alliteráló monogrammá lesz. Krúdynak egyéb­ként jellemző fogásai az effajta látszat-meghatározások, melyek a jelentést nem szűkítik, hanem tágítják, s a konkrétabból nem a még konkrétabb, hanem ellenkező­leg, az általánosabb felé vezetnek. Egyike ez azoknak a fogalmazásbeli „csúsztatá­soknak”, amelyekkel a valamelyest valóságosból átsiklik a legendásba és mitikusba.

Az S.S.-sé legendásult „vidéki barát” is, ahelyett hogy – fölkeltett várakozásunk szerint – „leleplezné” Szindbádot, hamarosan visszastilizálódik” Szindbáddá.

Friss történeteket hoz, holott öreg, tehát olyan, mint Szindbád, ez az ifjúságát újraélő „őszes úr”. Megjelenik a szobában, de ez a „megjelenése” idézetünk utolsó mondatában már üzenet, ráadásul késő éjszaka. „Itt van Szindbád” – mondja, és most már bizonyára senkinek sem jutna eszébe, hogy a váratlan éjszakai látógatóban holmi „vidéki barátot” keressen. A pillanat, amikor a látogató „megjelenik”, amikor a hangja megszólal és fölkelti az írót, nem más, mint „az ihlet” pillanata, amelyben egy-egy emlék sugallatára egy-egy új Szindbád-történet megszületik, a pillanat, amelyben Szindbád-Krúdy egyszerre „mindenre emlékezik” (lévén Krúdynak általában jellegzetes ihletformája az emlékezés). Amit az imént idézett vallomás (Mikor az író találkozik regényalakjával, 1926) tagadó modorban mond, az állító modorban a Szindbád második útja így fogalmazza meg: „Szindbád, Szindbád! – mondja a Hang egy éjszakán”, és emlékeztet egy temetőre, toronyra, arcra, havas országútra, kanyargó folyóra, hó­ba süppedt kisvárosra, alföldi akácosra , Szindbád pedig „az álomtalan álomból felébredezve, megdörzsöli a szemét, és nyomban tudja, hogy kire céloz a múltból jövőhang.” Igaza van Szabó Edének: Szindbádban „senki más, ő maga, Krúdy van jelen.” (Krúdy Gyula, 1970, 114-115.)

A kérdés nem annyira – életrajzi adatokkal is igazolható – jelenléte, hanem an­nak mikéntje. Mert annál azért, hogy Krúdy Szindbád, az egyenlet mégiscsak bo­nyolultabb, és az író végül mégiscsak joggal tiltakozott az olyasfajta egyszerűsíté­sek ellen, mintha „Szindbád alakját magáról rajzolta volna”. Közelebb járna az igazsághoz, aki azt mondaná, hogy Szindbád alakját magából teremtette. Az ő személyéhez, létezésének adatokban rögzíthető életrajzi valóságához hozzá kell adnunk annak emlékezésbeli vetületét, költői lehetőségeinek kibontását, hogy lét­rejöjjön Szindbádnak (és Rezeda Kázmérnak) az a „kétes azonossága”, amelyből – mert csak félig valóságos, félig pedig imaginárius – az író bármikor kiléphet, visszavonulhat. Alakmása mint „költői valóság” immár tőle függetlenül is létezik, tehát magára hagyhatja, kívülről, ironikusan szemlélheti, a vele való képletes azonosságot azonban bármikor realizálhatja is, ezért aztán az alak – Szindbád, Rezeda Kázmér – állandóan az „én vagyok – nem én vagyok” kettős fénytörésében, egyszerre lírai és a lírát ironizáló légkörében mozog. Ezért, ha szokatlanabb is, ta­lán találóbb lenne Szindbádot (és Rezeda Kázmért) nem annyira Krúdy alteregójának, mint metaforájának neveznünk.

Szindbád tehát (metaforikusan) azonos Krúdyval. Hogyan, mennyiben azonos – megfordítva ugyanazt a kérdést – Krúdy Szindbáddal? A legtömörebb válasz ez lehetne: egzisztenciálisan. A nyugalmas bagdadi életéből mindig új meg új kalan­dokra induló fáradhatatlan hajós és nem kevésbé fáradhatatlan mesélő az Ezeregyéjszaka egyik főalakja , azt pedig mind magától Krúdytól, mind a vele fog­lalkozó tanulmányokból tudjuk, hogy ifjúságának egyik, életreszóló hatású „alap­olvasmánya” volt a híres keleti mese- és novellagyűjtemény. A Szindbáddal való azonulás a gyermek- és kamaszkor podolini ősidejébe nyúlik vissza: legelőször – játékosan – akkor „mitizálta” magát Krúdy Szindbáddá. Ahogy az Ifjú évek-ben olvassuk: „...abban az időben diákfiú volt a kolostorban és a kolostor környékén, és a neve Szindbád volt. (Kedves olvasmányából, az Ezeregyéjszaka tündérmeséi­ből választotta magának ezt a nevet, mert abban az időben még közel volt az a kor, midőn a lovagok, költők, színészek és rajongó diákok nevet választottak ma­guknak...)” Erre az első – döntő – találkozásra, amikor a diák bástyákra, temp­lomok falára, piaci kutakra fölírja, hogy „itt járt Szindbád, a hajós” (hogy majd „őszes úr” korában legyen mit megkeresnie), hosszú, közel két évtizedes „inkubá­ciós idő” következik: Krúdy „mikszáthos” korszaka, amikor más, nyírségi és fővá­rosi élmények és tapasztalatok kötik le a figyelmét, közben azonban ekkor uralko­dó tematikájában is, amelyet „a hanyatló dzsentri világ” címszava alá lehet foglal­ni, észrevétlenül érik, alakul az a Krúdy-figura, aki 1910-ben majd megtalálja a nevét is.

Észrevétlenül érik, mondtuk, de a figyelmesen vizsgálódó szem – Katona Béláé (Krúdy Gyula pályakezdése, 1971, 103-104) – észreveszi. „Szindbád alakjában si­került Krúdynak olyan hőst teremtenie, aki azután pályája végéig erősen lírai jel­legű mondanivalójának legfőbb hordozója lesz. A kalandos kedvű csodahajós neve csak 1910-ben bukkan fel a Krúdy novellákban, alakja azonban – egyelőre még jellegtelen nevekben – már régóta ott bujkált Krúdy írásaiban. Diákköri novellái közt több olyan is található, amelyeknek hőseiben szinte lehetetlen föl nem ismer­nünk a későbbi Szindbád előképét.”

Ezekben az években és írásokban megy végbe a kétezeregyéji-diákkori Szindbád és Krúdy egybeforrása, egybenövése Krúdy-Szindbáddá, a felnövekvő Szindbád-test és forma lassú telítődése Krúdy-lélekkel, a végleges megszületésig. A szindbádi sé­mák megmaradnak, csak éppen „konvertálódnak”. Az elbeszélés alapfikciója – utazás, kaland – közös, de ami az igazi Szindbádnak a tenger, az Krúdynak a múlt, ami Szindbádnak a kincs, az arany és a drágakő, az Krúdynak a nő és a sze­relem, ami Szindbádnál a bagdadi nyugalmas élet megunása és a tenger utáni vágy, az Krúdynál az emlékezés meg az azt kiváltó – hol „vidéki barátnak”, hol „Hang­nak” maszkírozott – asszociációk.

Az persze többnyire nem véletlen, hogy egy kisdiák milyen nevet választ magá­nak, milyen figurához stilizálja hozzá magát, játékban-képzeletben kivel azonosul, nem volt véletlen Krúdynál sem: egy kalandos-képzelgő fantázia találta meg az al­katához legjobban illő fedőnevet. Ugyanúgy nem véletlen az sem, hogy 1910-ben Krúdy visszatalál a választott névhez és mindahhoz, amit ez a név az ő számára jelentett. Minden jel: saját áttételes vallomásai, kutatóinak észlelései arra valla­nak, hogy valamiféle válságba jutott, „fáradt ember, aki belefásult pesti hódítóhad­járatába” – mondja Szabó Ede egy Krúdy-, illetve Rezeda Kázmér-idézet kapcsán. Lehet, hogy megcsömörlött az élettől, és a saját életétől, mint Rezeda Kázmér, ő is „nagyon korán kezdte ’a vitorlázást az élet vizein’ , csaknem húsz esztendő vi­szontagságai álltak mögötte”, és most eljutott abba az életkorba, túl a harmincon, amikor az erre egyáltalán hajlamosak első komoly számvetésükre készülnek, a vég­legesen beköszöntő férfikor küszöbén. De még sokkal inkább lehet, sőt valószínű, hogy elsősorban mint író jutott zsákutcába: „mikszáthos” modorában (ami persze mégsem mindenestül és egysíkúan csak mikszáthos), úgy érezhette, kiírta magát, anélkül, hogy igazi eredetiségét megtalálta volna: rutint szerzett, stílust a sző tel­jes értelmében nem (legföljebb csak tovább lazította a mikszáthi kezdeményeket), s most kezdett végleg beérni benne egy élmény- és tapasztalat-anyag, s még in­kább egy szemléletmód, amelynek addigi stílusa már nem felelt meg. Mindezt egyébként ő maga mondja el minden szindbádi áttételében is a legvilágosabban a „második út” elején. A hajós – olvassuk itt – „volt gazdag, és volt szegény... Volt hódítóan egészséges, és volt beteg és szomorú... Látott halált, látott szüle­tést, esküvőt, házasságtörést és gyilkosságot az erdőben... Voltak barátai: gőgös nagyurak és bujdosó pénzhamisítók. Egyszer nőrabló volt, máskor otthon ülő család­apa. Verekedett verekedőkkel, másnap gyáván meghunyászkodott.” Ennyi, mond­hatnánk, az eltelt húsz évnek, az „élet vizein való vitorlázásnak” eredménye. Er­re következik a kulcsfontosságú részlet: „így múlott Szindbádnak, a hajósnak az élete, amíg végre elérkezett ahhoz az időszakhoz, midőn sem a jelen, sem a jövő már nem izgatta gondolkozásra, álmodozásra, hanem a múlt, a régen elmúlt ifjú­sága. Mint a messzi tengereket bejárt hajós, nem találván többé ismeretlen orszá­gokat: kifeszíti vitorláját, hogy hazájába visszatérjen – úgy indult el Szindbád ke­resni az ifjúkori emlékeit. Mintha még egyszer akarná kezdeni élete regényét... Mintha új és ismeretlen érzéseket keresne...”

Szindbád kézen fogja Krúdy Gyulát, és visszavezeti hazájába az alkotó kép­zelet hirtelen kiüresedett „tengeréről” , kapcsolatuk most másodszor is egziszten­ciálissá válik: Krúdyt írói léte beállott csődjéből menti ki Szindbád, illetve a Szind báddal való „azonosulás”: az, hogy ebben a Szindbád-szerepben útra keljen „meg­keresni az ifjúkori emlékeit” és ezzel mintegy visszamenőleg is „megmenteni az életét”. Mert ez az élet, úgy amint volt, minden fordulatosságában is köznapi, ér­dektelen, egy a sok hasonló közül: anyaga – mondjuk meg nyíltan, bármilyen vakmerőségnek lássék – nem különösebben értékes, s alig több – ha ugyan több – sablonos diákemlékeknél, nőcsábászkodásoknál, kvaterkázás közben mesélgetett anekdotáknál. De a semmiből mégis lehet valamit csinálni, a kavicsot mégis gyé­mánttá lehet változtatni, ha ellegendásítjuk, bevonjuk a múlt varázsával, hozzá­adjuk a visszahozhatatlanság nosztalgiáját, az irónia fénytörését, a megállt vagy megállított idő mágiáját („Mintha századokról századokra semmi sem változnék a magyar vidéki életben. Az emberek kicserélődnek, de ugyanolyanok ülnek helyük­be, mintha csak egy furcsa tréfa volna a születés, a halál, a menyegző. Az ősök ülnek most is az asztalnál” – olvassuk a Szindbád és a színésznő-ben, és más és más fogalmazásban még számtalanszor Krúdy ősbozótos életművében): – ha hozzáadjuk a szindbádi varázslatot. Egy varjú egy toronyórán: semmi, de ha ez a holló ugyanaz, mint amelyik gyerekkorunkban ült ugyanannak a templom­nak azóta is ugyanúgy álló mutatóján: ez már csoda, varázslat, legenda. Ha valaki egy jelentéktelen kisvárosban találkozik egy jelentéktelen ismerősével, aki­vel valamikor valamilyen jelentéktelen kis kalandja volt: ez semmi, de ha mind­ezt belemerítjük az emlékezésbe, akkor sajátos, varázslatos jelentőségét adtatunk neki, mert kapcsolatba hozzuk a minden esetlegest magába ölelő Általánossal, az Idővel, mintegy bevonjuk az idő aranyával és rejtélyes módon, múlandóságában a múlandóság fölé emeljük: mert „az emlékeket sohasem nyelik el a hullámok, a szél el nem ragadhatja...” Igen: a dolgok, kalandok, nők, szerelmek, szobalányok és grófnék az elragadásukra szőtt tervekkel egyetemben – mindez a maga valósá­gában sovány semmi, de amikor megszólal a Hang, megmozdul az írói képzelet s mindezt újra fölidézi, „magában újra összeadja, kivonja”, tehát amikor elkövet­kezik „az életalkotás órája (ahogy az Ecetfák pirulásá-ban nevezi Krúdy): akkor „az idő csendesen összezavarodik, mint a homok”, és a legjelentéktelenebb­nek tűnő szavak és gesztusok is magukon túlmutató, utalásszerű jelentőséget kap­nak, anélkül azonban – és ebben tetőződik a szindbádi bűvölet – hogy ugyanakkor eredeti arányaik végleg elvesznének: egy gunyorkás mosoly, egy fanyar sóhaj, egy ironikus vagy cinikus szindbádi mozdulat vagy megjegyzés, búcsúszó vagy kalaplengetés sejteti velünk, hogy mindez csak a múlt távlatában, az idő perspektívá­jában, egy eleve reménytelen, tehát eleve ironikusan színezett nosztalgia irizáló fénytörésében – a megidézett múlt csalóka dimenziójával megtoldva – olyan fe­lejthetetlen. De úgy valóban felejthetetlen, még akkor is, ha az „átvarázsolt” anyag önmagában nem sokat ér.

Krúdy tehát 1910 táján „hazatalált”: fölfedezett valamit, ami kivezette válsá­gából és ráeszméltette addig lappangó igazi természetére. Ne vessük föl Itt euró­pai rokonságainak, párhuzamainak (esetleg függőségeinek?) már-már obligát kér­dését, érjük be a ténnyel, amely minden prousti utalás nélkül, Krúdy egziszten­ciális helyzetéből, és nem utolsó sorban emlékeinek atmoszférájából is levezethető. Az ő Szindbád-mítoszához nem kell más mintát vagy ösztönzést keresni, mint a gyermekkorában oly mélyen átélt Ezeregyéjszakát. Az ő szindbádi világa – céloz­tunk rá – még struktúrájában is az Ezeregyéjszaka Szindbádjához és történeteihez igazodik. De csak addig, amíg véglegesen ki nem alakul. Az első Szindbád-történetek még világos utalással kapcsolódnak a „forráshoz”, ilyesféle fogalmazásban: „Szindbád, az ezeregyéjszakabeli hajós történetünk előtt körülbelül huszonöt esz­tendővel kis diák volt a határszéli algimnáziumban” (Első utazás): „Abban az időben Szindbád, a csodahajós igen szegény volt, elhagyatott és beesett, sárga ar­cát többnyire a hold világította meg, amikor Sztambul külvárosában bolyongott” (Ötödik út), vagy a témánkul vett, A hídon című negyedik út elején: „Szindbád, a hajós, midőn közeledni érezte halálát, elhatározta, hogy még egy utolsó utazásra indul, mielőtt elhagyná a sztambuli bazárt, ahol egy régi szőnye­gen üldögélve, pipáját szívogatta.”

Ezek az utalások aztán lassacskán elmaradnak. Krúdy, miután mítoszát ezzel a „hozzákötéssel” megalapozta, azaz miután írói fikciójának megszerezte a szindbá­di leszármazás hitelesítését, az ezeregyéji (nála „sztambuli”) Szindbád helyébe észrevétlenül belopja Krúdy-Szindbádot, a mítosznak most már nincs szüksége az Ezeregyéjszaka kezességére: nagykorúsodott, kezeskedik saját magáért.

Szindbádunk fokozatosan elválik ősképétől, s önállóságában hovatovább önma­gán, a saját történetén kívül semmi más referenciára nem szorul. A hős utóbb már minden előképre való utalás nélkül szövi tovább a maga sorsát: azt csinál, amit akar – meghal, föltámad, váratlanul fölbukkan, kacsafark-hajzatú fiát tanítja, „megtér”, a puszta neve elég hozzá, hogy biztosítsa újabb viselt dolgainak, esetleg csak lírai tűnődéseinek szerves beletartozását abba a mítoszba, melyet az első Szindbád-kötetek, A Szindbád ifjúsága (1911) és a Szindbád utazása (1912) alapoztak meg.

A hídon e korai Szindbád-novellák közül való, hősének még csak „negyedik útja”. A hajós „még egy utolsó utazásra” indul a sztambuli bazárból, s erre az alapfikcióra háromszor is történik utalás, mielőtt valóban útra kelne „a piros tetők felé, ahol egy folyó szeli keresztül a várost, és a hídról álmodó erdőket látni”. Hogy miért éppen ide indul? Mert „eszébe jutott fiatal korából” – s ezzel megtud­juk azt, hogy ez a város a múltban, Szindbád ifjúságában van, másrészt azt, hogy ez a sztambuli szőnyegén pipázó Szindbád nem valamiféle ezeregyéjszakai ifjú­ságba kívánkozik vissza, hanem az elbeszélőébe, illetve annak egy ellegendásított változatába.

A város völgyben fekszik, pirosak a háztetői, folyócska szeli át, a folyón barna híd, ódon ívekkel: csupa tipikus vonás, minden konkrétum nélkül, akárhány más városkára is ráillik, akárcsak a távolban alvó kék erdők, melyeket Szindbád (most már természetesen nem a „sztambuli”) „a híd kőpárkánya mellől álmodozva néz”. Miért? Minden különösebb ok nélkül, csak mert létformája az „álmodozás”, a messzeségbe révedés, ifjúságában így álldogál (a gyakorító igeforma mintegy „prolongálja” a magatartást) „ábrándosan” dákójára támaszkodva a cukrászdában is. Természetesen szerelemből álldogál („mert a cukrásznénak barna szeme volt, barna haja volt”): alak, táj, helyszín fölé máris odalehelődött a nosztalgikus sze­relmi vágyakozás-ábrándozás kékes-szürke párája. Ez jut „Szindbád” eszébe, ezért kel útra: „kékes erdőket látni a messziségben és a híd lusta ívei alatt seré­nyen utazgató folyót”, vagyis újraélni a régi nosztalgiákat, illetve – pontosabban – kiélni egy nosztalgiát a múlt újraélésével (persze fiktíven: átélni egy sztereotip elemekből személyessé teremtett múltat).

A történet annyi, hogy az „öreg” Szindbád az „A. Marchali” cukrászdában vi­szontlátja nem ugyan a hajdani Amáliát, hanem annak a mását („igen, csakugyan ő az, Amália, vagy legalábbis a lánya”), és a fiatalasszony nyakbavaló medaillonjában fölismeri a saját, katonakori arcképét („Az apám képe. Katona korából való képe – mondja a barna kis cukrászné”). Az erotikus ábrándoknak anyáról lányára való átvitele nem egyedülálló Krúdynál: a Szindbád-novellák olvasója az „első utazásban” találkozhatott ennek egyik változatával, s a Krúdy-mű alaposabb isme­rője számos párhuzamot hozhat későbbi írásaiból is. A lélekbúvár ebből bizonyára sok tanulságot vonhat Krúdy sajátos – nem minden morbiditás nélkül való – eroti­kájának természetére vonatkozólag, a mi szemünkben azonban az ösztövér „bonyo­dalom” jelentőségét inkább csökkenteni az, hogy az írónál – mondhatni – tipikus.

A novellának – általában Krúdy 1910 utáni novelláinak, és különösen a Szindbád-elbeszéléseknek – nem is az a lényege, hogy mi történik bennük (sokban egyálta­lán semmi érdemleges nem történik), hanem „az utazás” a múltba. À la recherche du temps perdu, tehetné hozzá, aki csak valamelyest is ismeri Proustot, csakhogy míg Proust már-már görcsösen arra törekszik, hogy az elmúlt időt a maga valóságos mivoltában idézze föl, addig Krúdy egy ellegendásított, elábrándosított, szubjektív múltat teremt költészetté. Proust helyei és személyei fiktív voltukban is konkrétak, Krúdyéi konkretizálva is fiktívek.

Figyeljük meg A hídon első két bekezdését: a nyitányt. Egyetlen mozzanat sincs benne, amely a helyszínt rögzítené, az, ami rögzíteni látszik, inkább általánosít. Az egyetlen konkrétum a cukrászda neve, de mint az effajta nevek Krúdynál általában, a legendás-általános kontextusba illesztve még akkor sem konkretizálnak, ha történetesen valóban léteznek. Azzal, hogy tudjuk a cukrászda nevét, a cukrászda nem reálisabb, hanem meseszerűbb lett. – Egy további megfi­gyelés: az első két bekezdés nem is úgy van megszerkesztve, hogy benne valami meghatározódjék, ellenkezőleg: a vonások inkább elmosódnak, föloldódnak a stílus hangulati-zenei effektusaiban. Az egész részlet főmotívuma (híd, messzi er­dők, folyó) háromszor tér vissza: vele kezdődik az „indulásra” ösztönző emlékezés, vele határozódik meg az „utazás” célja, végül vele, ennek nevében kel útra a hős. Azt lehetne mondani: a híd-erdők-folyó motívum a főtéma, a cukrászné-Szindbád (vagyis a „történet”) a melléktéma. Nem véletlenül lett a novella címe – például A cukrászné helyett – A hídon. A híd az emlékezés, ábrándozás helye, s a híd ívei alatt elsiető folyó épp oly jellegzetes motívuma Krúdynál az emléke­zésnek, mint számos más írásában az emlékbeli tájak „múltba-süllyesztésének” a hó.

A helyszín megidézése után következik annak „delokalizálása” és „detemporizálása”: nem itt vagy ott, ekkor és ekkor van (s vele együtt a történet is), hanem valahol és valamikor. Erre szolgál a hosszú harmadik bekezdés. A látszóla­gosan meghatározott, határozott névelővel ellátott „a városka” már a második mondatban „némely vidéki várossá” távolodik „a hegyek között, völgyben”, vala­mi ködös és megfoghatatlan földrajzi bizonytalanságba, s időben is: századok óta alszik, semmi sem változik benne, toronyórái „olyan időt mutattak, amilyen idő talán soha nincs” – legalábbis nincs másutt, mint magában az íróban, az ő valósá­gostól független emlékezés-idejében, ebben az órákkal mérhető idő helyett csak hangulatokkal észlelhető „tartamban”. Amelyben jelen és múlt – alig némi elmoz­dulással – egybekopírozódik, legalábbis egy csalóka „mintha” erejéig. Megszólal „valahol” egy trombita, egyszerre az elbeszélés álkonkrét délutánjában meg a rá­másolt múltban, és rá a „mai” Szindbád mintha azonosulna a hajdanival, „sétapál­cáját, mint egy kardot, hóna alá kapta, és bokázó, friss lépésekkel indult most már az A. Marchali-féle cukrászbolt felé, mint egykor hajdanán”. Már nem is meglepő ezek után a varázslat betetőzése: „És a kassza mellett a piros függöny mintegy va­rázsszóra szétnyílott, és Amália fekete köpenyben, kezében kávéscsészével a cuk­rászboltba lépett.”

Mi már tudjuk, hogy nem Amália, csak a lánya , a múlt szépen ismételhető meg: fölidéző és fölidézett közt kitörülhetetlenül ott van a kettejüket elválasztó „objektív idő”. Szindbád tehát elbúcsúzik (s ebben a tehát-ban az egész ku­darc benne van), visszamegy a hídra, és a novella zárul azzal, amivel kezdődött, visszahozva főtémáját: „...a régi hídra ment, ahonnan sokáig elgondolkozva néz­te az alkonyatban álmodozó erdőségeket. A folyó fürgén futott a híd álmos ívei alatt.” Amália helyett ennyi marad: az emlékezés és a „folyó”, mely egyszerre jel­képe a múló időnek is, és analógiája hullámverésével az emlékezés belső ritmusá­nak is.

 

(Literatura, 1974/1. 120-126. p.)