MAGYAR REGÉNY – EURÓPAI REGÉNY.

 

1906-ban jelent meg Krúdy Gyulának egy nem nagyon jelentős, viszont annál érdekesebb és jellemzőbb könyve: Az álmok hőse. Krúdy Kálmánról szól, az önkényuralom alatti idők rettegett „úri betyárjáról”. Élőbeszédében „délibábok korának” mondja az abszolutizmus éveit; „abból az időből csupa regényes, megbízhatatlan igazságú történetek maradtak fönn. Az emberek fantáziája mindent nagyobbnak látott a valónál, az ábrándok, álmok elvették a tisztánlátásukat... Még annak se hittünk, amit a szemünkkel láttunk. Az álomképek korát éltük. Magasan lobogott fantáziánk tüze és színes hazugságok jobban estek minden való igazságnál”.

A századforduló álomkultusza, sőt álomesztétikája szinte idealizált hőskorát leli meg ebben a „színpadias, görögtüzes világban”. Ennek hangulatát különben egy közelebbkorú vallomással is megvilágíthatjuk. Az idézet a múlt század második felének egyik legfényesebb szellemétől, a méltatlanul elfelejtett, remek kritikustól, Asbóth Jánostól, Álmok álmodója című regényéből való. „A nemzet, – írja az abszolutizmus éveiről, – a közélet minden terét elhagyta. Csak az irodalomban s a színészetben vala némi élet, némi remény, némi küzdelem a jövőért, amennyire a nehéz nyomás alatt lehetséges volt. Minden egyéb a történelemben példa nélkül való, de a lázas tevékenység és tompa tétlenség közt hánykódó nemzeti jellemhez annyira illő passzív ellenállás volt... A városok ki voltak halva, aki csak tehette, falura, pusztára vonult és eltemetkezett a göröngyök közé, mert a föld – a föld még magyar volt. Itt hevert Magyarország parlagon, mint pusztult csatatér, gyászában szomorú, gyűlöletében forró, ellenállásában kietlen, terméketlen, néma, de megmásíthatatlan, mint a sivatag, így évtizednél tovább, mely alatt az ország történelme megállott, egy nemzedéke meddőnek odaveszett, de mely alatt az idegen uralom megtörött”.

Passzív ellentállás, a tétlenség, mint tett, s valódi tettek hijján a fantáziának a tett illúzióját keltő álomképei, fantasztikus reményei: ebben a nyomott s hősi hangulatban sajátosan mosódik egybe az egykorú pesszimizmus két nagy gondolata: az, hogy az élet álom, meg az, hogy a világ csak színház, panoptikum. Arról természetesen szó sem lehet, hogy e két, mély bölcseleti tartalmú és hátterű eszme éppen bölcseleti tartalmával hatott volna a korra, az emberek magatartására! – itt csupán arra szeretnénk utalni, hogy az, amit e két gondolat később, a századvége számára, – és akkorra már bölcseleti jellegétől megfosztva, – jelent, hangulatilag megvan az abszolutizmus korában. Úgy, ahogyan Krúdy látja: az élet, az egész passzív rezisztencia, voltaképpen valami álomszerű állapot, – ami pedig tett, az szinte a reális lét síkján fölül, valaminő „görögtüzes, színpadias” magasságban játszik le. Krúdy regényében különben erre is esik több célzás. Ugyanerre a „színpadra” emelkedik a szabadságharc is, úgy, ahogyan emlékeznek rá, meg úgy, ahogyan Jókainál mitizálódik; s viszont lehet, hogy a Jókai világa is részes benne, ha a hazafias tett a kor szemléletében már eo ipso bizonyos színpadias-hősi színt kap.

A jobbágyfölszabadítás, nekieredő iparosodás s a többi közismert ok folytán a magyar nemesség életében éppen ezekben az időkben áll be döntő változás. Megindul a nagy nemesi famíliák bomlása, züllése, szétszóródása. A fejlődés két mozzanata, – az abszolutizmus meg az imént említett, – egybejátszik, egybemosódik. Negyvennyolc a nemesség emlékezetében változatlanul úgy él, mint par excellence nemesi vállalkozás, az osztály utolsó, tragikus-fényes megdicsőülése. S a társadalmilag lecsúszó, új helyzetbe beilleszkedni sehogyan sem tudó nemesi figurák körül valaminő hasonló, ,,magyar” aláfestésű hangulat lebeg, mint az abszolutizmus fura alakjai körül. Az idő is mintha kettéhasadna: más a kor gyorsabb tempóra verő időszámítása, és más azé a nemességé, amely még a negyvennyolc előtti idők, vagy az abszolutizmus ,,megállóit történelmének” ütemét őrzi. E lassabb folyású időben élők legigazabb életformája az emlékezés: kikapcsolódás az idegen vagy nyomasztó jelenből, regresszió, visszasüllyedés a múltba.

A fiatal Krúdy Gyula az ország egyik klasszikus dzsentri-tájáról jön. Onnét hozza, emlékeiben, vérében, örökségül, az életformává nemesedett emlékezést, az életnek, a tettnek ezen emlékezésen át való színpadias látását, onnét egyes alakjait s nemcsak alakjainak realitását, hanem legendájukat is, irrealitásukat, életükön túli élésüket, bizonyos fokú határtalanságukat, – mindazt, ami „modernnek” hat bennük, s ami annyira sajátosan magyar, annyira történelmien a miénk. Krúdy Kálmán históriájához bizonyára nem csak a rokonság tudata vonzotta, hanem a hangulat is: az abszolutizmus korának egyszerre időszerűvé vált hangulata.

*

Ifjú éveinek példaképe, mestere Mikszáth: az az író, akiben a magyar novella, magyar regény elindul „modern” útjaira. Szakít a megírtságnak azzal a feszességével, amely Justh Zsigmondot megbénította, szakít a Jókai retorikusabb hangnemével is: ahogyan szerkezetben az anekdota, úgy köti le magát stílusban a beszédszerűség mellett. Gyulai méltatlankodva emlegette a Galamb a kalitkában „komázó, operette-stílusát”; mint Vajdánál, nála is mindenáron alapeszmét, logikus szerkezetet, „értelmet” keresett. Holott... „Hogy elvitt a mese! – írja egy helyütt oly jellemzően Mikszáth. – Akaratom ellen, mint az álom... Azért baj az ilyen diskurzus, hogy senki közbe nem szólhat. Szalad az ember emlékezete barázdáról-barázdára, mint az ördögmotolla”. Persze ravaszkodás ez: nagyon is jól tudja Mikszáth, mikor s miért kalandozik el! Csakhogy ha tudatos is: nem a „cselekmény”, nem is az alakok, a lélektan kényszeréből folyik a szerkezet. Az író fölébe került tárgyának; viszonya hozzá lényegesen más, mint például az epikus Aranynak, Kemény Zsigmondnak a magáéhoz. Játékosabb, szinte kötekedőbb, szabadabb; nem vet korlátot kalandozó kedve elé a logika. Mint ahogy, – párhuzamosan, – a lírában is az indulat, szenvedély igazsága nyomul a klasszikus értelmi igazság helyébe, földúlva a szerkesztés szabályait, szakítva a kompozíció világosságával, a valóság eddigi mértékeivel, – Vajdánál látni; s mint ahogy a kritikában is, „a lét totalitását érző költő” eszménye kerül a klasszikus költő-ideál emelvényére, – ezt meg Asbóth János hirdeti, Vörösmartyra hivatkozva Petőfivel, Vajdát igazolva a népiességgel szemben. S Mikszáth hatása Krúdyra elsősorban ebből a szempontból fontos: újfajta kapcsolatát jelenti ő írónak s tárgyának, s új, közvetlenebb s egyben emlékezőbb hangját az elbeszélésnek. Emlékezőt: nem programmszerűen, hanem valahogyan a hangsúlyában, a beszédszerűsége folytán emlékezőt. De Mikszáth sejteti meg először élet, alakok fantasztikumát, irrealitását is, azt a furcsa misztikumot, amelyre, jellemzően, megint csak Asbóth János mutatott rá nála. Realistább Jókainál, s épp ez a realitása ad hitelt irrealitásának.

*

A belső igazság, az irrealitás, az álom kultusza mind erősebb, mind eszmélőbb, ahogyan időben előre haladunk. 1903-ban, a Jókai-ünnep alkalmából egyik kritikusunk ezt írja: Jókai iskolája ma ismét divatos. De nem a Rostand-ék csinált romantikájának a rokona, hanem „a Maeterlinckek, Wildeok, a dekadensek s a parnasszienek” társa, „kik zenévé emelték az inartikulátlanságot, lényeggé a formát, s a naturalizmus mindenbe való belevájkálásán át a szimbolizmus mindentől való eltávolodásába jutottak ... ahol (mint Jókainál) – az emberek csak embereknek metaforái s a cselekmények csak cselekményeknek metaforái". Egy másik vallomás, a versről: „A versben a ritmus, rím mint keret fogja, tartja össze azokat a szavakat, melyeket a logika nem kapcsol és összetartván őket, egymás közelébe elindítja titkos vonzásaik delejes áramát. Ez az értelme a versnek, ezért lett és valahogyan lényege, kritériuma a logikátlanság”.

Krúdy egy vallomása szerint semmi mást nem akart, mint megfogni „az élet művészi igazságát”. Hogy mit ír le, annak nem mértéke semmiféle szerkesztési elv, semmiféle szabály; „a műfaj babonája meghalt, – írja, – meg szabad látni és át szabad érezni mindent és le szabad írni mindent, amit megláttál és átéreztél”. A valóságot tehát, az élet egészét, azt a „totális létet”, amelyet Asbóth kíván a művésztől. De mi ez a valóság, ez az igazság? Az, amit én látok, én élek át; „mert minden dolog közül a nagyvilágon magamnak mégis én vagyok a legérdekesebb”, – mondja Kaffka Margit egyik hőse. S hogy a valóság az én számomra nem föltétlenül azonos a közmegegyezés valóságával, – azzal, – amit a klasszicizmus mindnyájunk számára kötelező valóságnak hirdet, – az abszolutizmus kora fedezte föl. Beöthy Zsolt említi az „önnön bűvkörükbe” visszazuhanó lelkeket, akik démonokkal és rémekkel küzdenek magukban; s a pesszimista irodalom, amelynek mélyen magyar gyökereit Asbóth János tapintotta ki, szinte alapképletnek látja a kétféle valóság diszharmóniáját.

*

Az én-nek ez az előtérbe lépése a prózában a stílus lirizálását hozza magával. Nem véletlen, hogy az első ilyen komoly kísérlet Eötvös óta éppen az abszolutizmus koráról, az emigrációs lélekről szól s nem sokkal az önkényuralom után keletkezett: Asbóth már említett regénye, az Álmok álmodója ez. A mondatok logikai tartalmánál ha itt, eleinte nem is fontosabb, azzal mindenesetre egyformán fontos a zene, a dallam lüktetése. Ez a dallam aztán később, torlódó hullámaival, új meg új asszociációkat keltve maga is, Krúdynál még határtalanabbra tágítja a már amúgy is határtalan világot. Egy hasonlat-sorozatban például: ,,A távolban kristályfehéren állongtak a kopasz fák, mint a táj megfagyott vándorlói, akik tavaszig egy helyből nézik a jövő-menőket, mert bűvölés alá estek”. Már maga a hasonlat is, mely pedig éppen valósághoz kötni szokott, valóságból elold itt s szinte mindenütt Krúdynál: nem megfoghatatlant konkrétizál, hanem fordítva: a konkrétat, – itt a kristályfehér fákat, – köti valami nem-konkréthoz, szokatlanhoz, csak képzeletben, emlékben valóhoz; aztán ezt esetleg még tovább fejti, egészen irracionálissá oldja, mintegy azt éreztetve, hogy „minden csak metaforája önmagának” s a lét végső igazsága a végső irrealitás: a fehér fán túl vannak az igazabb megfagyott vándorlók, s ezeken is túl azok a fagyott vándorok, akik élnek s tavaszra várnak, s ezeken is túl az igazi igazság: a varázslat, bűvölet. Egy következő mondat: „Kis hidak alatt láthatatlan vizek mélyen aludtak, mint az elfelejtés”.

Zene és emlékezés, – mint életforma s mint a szerkesztés elve, – időben is megoldja, meglazítja a világot. Nem csak Krúdynál; „visszafelé élni” nem csak az ő hősei tudnak. Kaffka Margit remek regényéből, a Színek és évek-ből idézzük; – Pórtelky Magda kezdi ilyen tűnődéssel emlékezését; – a részlet akár esztétikai vallomásnak is beillik: „Mindennek, ami történik, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek – és nem tudom, minden apróság éppen úgy történt-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el azóta és már magam is hiszem. Hallottam egyszer, hogyha az ember hegyes vidéken jár – néha csak egypár lépést megy odább és egészen megváltozik szeme előtt a tájkép: völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán; és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről. De akkor annál inkább az enyém ...” – És másutt: ,,Mily keveset jelent így a távolság szitaszövetén át az idő szorgos mértéke... A mi emberéletünk más osztódással igazodik...”

Azzal, hogy az író, ahogyan alakjaival, sorsukkal s a világgal szemben állást foglal, már nem kívülről nézi mindezt, hanem beléje helyezkedik: nem csak a zene jár együtt, hanem általában mindannak a nyomatékosabb szerephez jutása, ami a hangulatot érzékelteti. A regénynek új, másfajta; belső kompozíciója támad, mint ahogyan az életet is valaminő új, belső látással látja s éli s életi az író. Emlékek, íz- s illatasszociációk bukkannak föl, mint Krúdynál, ahogyan Rezeda Kázmér oly erősen gondol régi szeretőjére, hogy a pezsgőspohárban megérzi az asszony egykori párnájának illatát, – vagy ahogyan a Színek és évek-ben egy nyár emléke eltéphetetlenül kapcsolódik az érett málna szagával...

*

Kaffka Margit regénye, – egyetlen nyári délutánban egy élet, – az emlékezésben valahol az abszolutizmus körüli időkben kezdődik s a vidéki nemesség sorsáról szól. Téma, élmény és stílus aligha kapcsolódik csak úgy véletlenül, össze nem függve, ötletszerűen; a téma, láttuk, a magyar lélek egyik nagy megrázkódtatása; az élmény az az emlékezés, amely talán éppen a Színek és évek-ben tisztul ki legszebben; a stílus meg az a modern, nagyon magyar és muzikális próza, amely, úgy látszik, már fogantatásakor e témához kapcsolódott, – Krúdy példája is erre mutat. Mindezt ezúttal csupán igen vázlatosan hozhattuk elő; egynémely végső állításunk támogatására azonban tán e vázlat is elég.

Divat ugyanis újabban magyarnak csak a Móricz Zsigmond nyomain járó regényt vallani. S vele szemben mindazt, ami formailag, szemléletileg más, nyugati importnak bélyegezni. Holott ennek a „modern” regénynek magyar előzményei vannak, Nyugattól függetlenül, a sajátos magyar viszonyokból, saját belső fejlődésünk keretei között alakult ki; jóformán meg is előzi a nyugati „modern” regényt. Csakhogy amit ámulva tisztelünk Proust-ban, Virginia Woolf-ban, nem vettük észre, – vagy csak nagyon kevesen vették észre, – Krúdy Gyulában, Kaffka Margitban, s másokban is. Az ő vonaluk sem idegen, semmivel sem kevésbbé magyar, mint akár Móricz Zsigmond, akár Szabó Dezső. Az új magyar regény útjának másik ágát ők jelentik; de miért kellene lefűrészelnünk az egyik ágat a másik kedvéért?

RÓNAY GYÖRGY.

 

(Sorsunk, 1943/4. /május-június/ 267-270. p.)