MAGYAR
REGÉNY – EURÓPAI REGÉNY.
1906-ban
jelent meg Krúdy Gyulának egy nem
nagyon jelentős, viszont annál érdekesebb és jellemzőbb könyve: Az álmok
hőse. Krúdy Kálmánról szól, az önkényuralom alatti idők rettegett „úri
betyárjáról”. Élőbeszédében „délibábok korának” mondja az abszolutizmus éveit;
„abból az időből csupa regényes, megbízhatatlan igazságú történetek maradtak
fönn. Az emberek fantáziája mindent nagyobbnak látott a valónál, az ábrándok,
álmok elvették a tisztánlátásukat... Még annak se hittünk, amit a szemünkkel
láttunk. Az álomképek korát éltük. Magasan lobogott fantáziánk tüze és színes
hazugságok jobban estek minden való igazságnál”.
A századforduló
álomkultusza, sőt álomesztétikája szinte idealizált hőskorát leli meg ebben a
„színpadias, görögtüzes világban”. Ennek hangulatát különben egy közelebbkorú vallomással is megvilágíthatjuk. Az idézet a
múlt század második felének egyik legfényesebb szellemétől, a méltatlanul
elfelejtett, remek kritikustól, Asbóth
Jánostól, Álmok álmodója című regényéből való. „A nemzet, – írja az
abszolutizmus éveiről, – a közélet minden terét elhagyta. Csak az irodalomban s
a színészetben vala némi élet, némi remény, némi
küzdelem a jövőért, amennyire a nehéz nyomás alatt lehetséges volt. Minden
egyéb a történelemben példa nélkül való, de a lázas tevékenység és tompa
tétlenség közt hánykódó nemzeti jellemhez annyira illő passzív ellenállás
volt... A városok ki voltak halva, aki csak tehette, falura, pusztára vonult és
eltemetkezett a göröngyök közé, mert a föld – a föld még magyar volt. Itt
hevert Magyarország parlagon, mint pusztult csatatér, gyászában szomorú,
gyűlöletében forró, ellenállásában kietlen, terméketlen, néma, de
megmásíthatatlan, mint a sivatag, így évtizednél tovább, mely alatt az ország
történelme megállott, egy nemzedéke meddőnek odaveszett, de mely alatt az
idegen uralom megtörött”.
Passzív ellentállás, a tétlenség, mint tett, s valódi tettek hijján a fantáziának a tett illúzióját keltő álomképei,
fantasztikus reményei: ebben a nyomott s hősi hangulatban sajátosan mosódik
egybe az egykorú pesszimizmus két nagy gondolata: az, hogy az élet álom, meg
az, hogy a világ csak színház, panoptikum. Arról természetesen szó sem lehet,
hogy e két, mély bölcseleti tartalmú és hátterű eszme éppen bölcseleti
tartalmával hatott volna a korra, az emberek magatartására! – itt csupán arra
szeretnénk utalni, hogy az, amit e két gondolat később, a századvége
számára, – és akkorra már bölcseleti jellegétől megfosztva, – jelent,
hangulatilag megvan az abszolutizmus korában. Úgy, ahogyan Krúdy látja: az
élet, az egész passzív rezisztencia, voltaképpen valami álomszerű állapot, –
ami pedig tett, az szinte a reális lét síkján fölül, valaminő „görögtüzes,
színpadias” magasságban játszik le. Krúdy regényében különben erre is esik több
célzás. Ugyanerre a „színpadra” emelkedik a szabadságharc is, úgy, ahogyan
emlékeznek rá, meg úgy, ahogyan Jókainál mitizálódik; s viszont lehet, hogy a
Jókai világa is részes benne, ha a hazafias tett a kor szemléletében már eo ipso bizonyos színpadias-hősi színt kap.
A
jobbágyfölszabadítás, nekieredő iparosodás s a többi közismert ok folytán a
magyar nemesség életében éppen ezekben az időkben áll be döntő változás.
Megindul a nagy nemesi famíliák bomlása, züllése, szétszóródása. A fejlődés két
mozzanata, – az abszolutizmus meg az imént említett, – egybejátszik,
egybemosódik. Negyvennyolc a nemesség emlékezetében változatlanul úgy él, mint
par excellence nemesi vállalkozás, az osztály utolsó, tragikus-fényes
megdicsőülése. S a társadalmilag lecsúszó, új helyzetbe beilleszkedni sehogyan
sem tudó nemesi figurák körül valaminő hasonló, ,,magyar” aláfestésű hangulat
lebeg, mint az abszolutizmus fura alakjai körül. Az idő is mintha kettéhasadna:
más a kor gyorsabb tempóra verő időszámítása, és más azé a nemességé, amely még
a negyvennyolc előtti idők, vagy az abszolutizmus ,,megállóit történelmének”
ütemét őrzi. E lassabb folyású időben élők legigazabb életformája az emlékezés:
kikapcsolódás az idegen vagy nyomasztó jelenből, regresszió, visszasüllyedés a
múltba.
A fiatal
Krúdy Gyula az ország egyik klasszikus dzsentri-tájáról jön. Onnét hozza,
emlékeiben, vérében, örökségül, az életformává nemesedett emlékezést, az
életnek, a tettnek ezen emlékezésen át való színpadias látását, onnét egyes
alakjait s nemcsak alakjainak realitását, hanem legendájukat is,
irrealitásukat, életükön túli élésüket, bizonyos fokú határtalanságukat, –
mindazt, ami „modernnek” hat bennük, s ami annyira sajátosan magyar, annyira
történelmien a miénk. Krúdy Kálmán históriájához bizonyára nem csak a rokonság
tudata vonzotta, hanem a hangulat is: az abszolutizmus korának egyszerre
időszerűvé vált hangulata.
*
Ifjú
éveinek példaképe, mestere Mikszáth: az az író, akiben a magyar novella, magyar
regény elindul „modern” útjaira. Szakít a megírtságnak azzal a feszességével,
amely Justh Zsigmondot megbénította, szakít a Jókai retorikusabb hangnemével
is: ahogyan szerkezetben az anekdota, úgy köti le magát stílusban a
beszédszerűség mellett. Gyulai méltatlankodva emlegette a Galamb a
kalitkában „komázó, operette-stílusát”; mint
Vajdánál, nála is mindenáron alapeszmét, logikus szerkezetet, „értelmet”
keresett. Holott... „Hogy elvitt a mese! – írja egy helyütt oly jellemzően
Mikszáth. – Akaratom ellen, mint az álom... Azért baj az ilyen diskurzus, hogy
senki közbe nem szólhat. Szalad az ember emlékezete barázdáról-barázdára, mint
az ördögmotolla”. Persze ravaszkodás ez: nagyon is jól tudja Mikszáth, mikor s
miért kalandozik el! Csakhogy ha tudatos is: nem a „cselekmény”, nem is az
alakok, a lélektan kényszeréből folyik a szerkezet. Az író fölébe került
tárgyának; viszonya hozzá lényegesen más, mint például az epikus Aranynak,
Kemény Zsigmondnak a magáéhoz. Játékosabb, szinte kötekedőbb, szabadabb; nem
vet korlátot kalandozó kedve elé a logika. Mint ahogy, – párhuzamosan, – a
lírában is az indulat, szenvedély igazsága nyomul a klasszikus értelmi igazság
helyébe, földúlva a szerkesztés szabályait, szakítva a kompozíció
világosságával, a valóság eddigi mértékeivel, – Vajdánál látni; s mint ahogy a
kritikában is, „a lét totalitását érző költő” eszménye kerül a klasszikus
költő-ideál emelvényére, – ezt meg Asbóth János hirdeti, Vörösmartyra
hivatkozva Petőfivel, Vajdát igazolva a népiességgel szemben. S Mikszáth hatása
Krúdyra elsősorban ebből a szempontból fontos: újfajta kapcsolatát jelenti ő
írónak s tárgyának, s új, közvetlenebb s egyben emlékezőbb hangját az
elbeszélésnek. Emlékezőt: nem programmszerűen, hanem
valahogyan a hangsúlyában, a beszédszerűsége folytán emlékezőt. De Mikszáth
sejteti meg először élet, alakok fantasztikumát, irrealitását is, azt a furcsa
misztikumot, amelyre, jellemzően, megint csak Asbóth János mutatott rá nála.
Realistább Jókainál, s épp ez a realitása ad hitelt irrealitásának.
*
A belső
igazság, az irrealitás, az álom kultusza mind erősebb, mind eszmélőbb, ahogyan
időben előre haladunk. 1903-ban, a Jókai-ünnep alkalmából egyik kritikusunk ezt
írja: Jókai iskolája ma ismét divatos. De nem a Rostand-ék csinált
romantikájának a rokona, hanem „a Maeterlinckek, Wildeok,
a dekadensek s a parnasszienek” társa, „kik zenévé
emelték az inartikulátlanságot, lényeggé a formát, s
a naturalizmus mindenbe való belevájkálásán át a szimbolizmus mindentől való
eltávolodásába jutottak ... ahol (mint Jókainál) – az emberek csak embereknek
metaforái s a cselekmények csak cselekményeknek metaforái". Egy másik
vallomás, a versről: „A versben a ritmus, rím mint keret fogja, tartja össze
azokat a szavakat, melyeket a logika nem kapcsol és összetartván őket, egymás
közelébe elindítja titkos vonzásaik delejes áramát. Ez az értelme a versnek,
ezért lett és valahogyan lényege, kritériuma a logikátlanság”.
Krúdy egy
vallomása szerint semmi mást nem akart, mint megfogni „az élet művészi
igazságát”. Hogy mit ír le, annak nem mértéke semmiféle szerkesztési elv,
semmiféle szabály; „a műfaj babonája meghalt, – írja, – meg szabad látni és át
szabad érezni mindent és le szabad írni mindent, amit megláttál és átéreztél”. A
valóságot tehát, az élet egészét, azt a „totális létet”, amelyet Asbóth kíván a
művésztől. De mi ez a valóság, ez az igazság? Az, amit én látok, én
élek át; „mert minden dolog közül a nagyvilágon magamnak mégis én vagyok a
legérdekesebb”, – mondja Kaffka Margit egyik hőse. S hogy a valóság az én
számomra nem föltétlenül azonos a közmegegyezés valóságával, – azzal, – amit a
klasszicizmus mindnyájunk számára kötelező valóságnak hirdet, – az
abszolutizmus kora fedezte föl. Beöthy Zsolt említi az „önnön bűvkörükbe”
visszazuhanó lelkeket, akik démonokkal és rémekkel küzdenek magukban; s a
pesszimista irodalom, amelynek mélyen magyar gyökereit Asbóth János tapintotta
ki, szinte alapképletnek látja a kétféle valóság diszharmóniáját.
*
Az én-nek ez az előtérbe lépése a prózában a stílus lirizálását hozza magával. Nem véletlen, hogy az első ilyen
komoly kísérlet Eötvös óta éppen az abszolutizmus koráról, az emigrációs
lélekről szól s nem sokkal az önkényuralom után keletkezett: Asbóth már
említett regénye, az Álmok álmodója ez. A mondatok logikai tartalmánál
ha itt, eleinte nem is fontosabb, azzal mindenesetre egyformán fontos a zene, a
dallam lüktetése. Ez a dallam aztán később, torlódó hullámaival, új meg új
asszociációkat keltve maga is, Krúdynál még határtalanabbra tágítja a már amúgy
is határtalan világot. Egy hasonlat-sorozatban például: ,,A távolban kristályfehéren állongtak a kopasz fák, mint a táj
megfagyott vándorlói, akik tavaszig egy helyből nézik a jövő-menőket, mert
bűvölés alá estek”. Már maga a hasonlat is, mely pedig éppen valósághoz kötni
szokott, valóságból elold itt s szinte mindenütt Krúdynál: nem megfoghatatlant konkrétizál, hanem fordítva: a konkrétat, – itt a kristályfehér fákat, – köti valami nem-konkréthoz,
szokatlanhoz, csak képzeletben, emlékben valóhoz; aztán ezt esetleg még tovább
fejti, egészen irracionálissá oldja, mintegy azt éreztetve, hogy „minden csak
metaforája önmagának” s a lét végső igazsága a végső irrealitás: a fehér fán
túl vannak az igazabb megfagyott vándorlók, s ezeken is túl azok a fagyott
vándorok, akik élnek s tavaszra várnak, s ezeken is túl az igazi igazság: a
varázslat, bűvölet. Egy következő mondat: „Kis hidak alatt láthatatlan vizek
mélyen aludtak, mint az elfelejtés”.
Zene és
emlékezés, – mint életforma s mint a szerkesztés elve, – időben is megoldja,
meglazítja a világot. Nem csak Krúdynál; „visszafelé élni” nem csak az ő hősei
tudnak. Kaffka Margit remek regényéből, a Színek és évek-ből idézzük; – Pórtelky
Magda kezdi ilyen tűnődéssel emlékezését; – a részlet akár esztétikai
vallomásnak is beillik: „Mindennek, ami történik, oly sokféle oka van; nem
tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek – és nem tudom,
minden apróság éppen úgy történt-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy
el azóta és már magam is hiszem. Hallottam egyszer, hogyha az ember hegyes
vidéken jár – néha csak egypár lépést megy odább és egészen megváltozik szeme
előtt a tájkép: völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről
nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán; és meglehet,
hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom
szerint formált kép az életemről. De akkor annál inkább az enyém ...” – És
másutt: ,,Mily keveset jelent így a távolság szitaszövetén át az idő szorgos
mértéke... A mi emberéletünk más osztódással igazodik...”
Azzal,
hogy az író, ahogyan alakjaival, sorsukkal s a világgal szemben állást foglal,
már nem kívülről nézi mindezt, hanem beléje helyezkedik: nem csak a zene jár
együtt, hanem általában mindannak a nyomatékosabb szerephez jutása, ami a
hangulatot érzékelteti. A regénynek új, másfajta; belső kompozíciója támad,
mint ahogyan az életet is valaminő új, belső látással látja s éli s életi az
író. Emlékek, íz- s illatasszociációk bukkannak föl, mint Krúdynál, ahogyan
Rezeda Kázmér oly erősen gondol régi szeretőjére, hogy a pezsgőspohárban
megérzi az asszony egykori párnájának illatát, – vagy ahogyan a Színek és évek-ben egy
nyár emléke eltéphetetlenül kapcsolódik az érett málna szagával...
*
Kaffka
Margit regénye, – egyetlen nyári délutánban egy élet, – az emlékezésben valahol
az abszolutizmus körüli időkben kezdődik s a vidéki nemesség sorsáról szól.
Téma, élmény és stílus aligha kapcsolódik csak úgy véletlenül, össze nem
függve, ötletszerűen; a téma, láttuk, a magyar lélek egyik nagy
megrázkódtatása; az élmény az az emlékezés, amely talán éppen a Színek és évek-ben tisztul
ki legszebben; a stílus meg az a modern, nagyon magyar és muzikális próza,
amely, úgy látszik, már fogantatásakor e témához kapcsolódott, – Krúdy példája
is erre mutat. Mindezt ezúttal csupán igen vázlatosan hozhattuk elő; egynémely
végső állításunk támogatására azonban tán e vázlat is elég.
Divat
ugyanis újabban magyarnak csak a Móricz Zsigmond nyomain járó regényt vallani.
S vele szemben mindazt, ami formailag, szemléletileg más, nyugati importnak
bélyegezni. Holott ennek a „modern” regénynek magyar előzményei vannak,
Nyugattól függetlenül, a sajátos magyar viszonyokból, saját belső fejlődésünk
keretei között alakult ki; jóformán meg is előzi a nyugati „modern” regényt.
Csakhogy amit ámulva tisztelünk Proust-ban, Virginia Woolf-ban, nem vettük észre, – vagy csak nagyon kevesen
vették észre, – Krúdy Gyulában, Kaffka Margitban, s másokban is. Az ő vonaluk
sem idegen, semmivel sem kevésbbé magyar, mint akár
Móricz Zsigmond, akár Szabó Dezső. Az új magyar regény útjának másik ágát ők
jelentik; de miért kellene lefűrészelnünk az egyik ágat a másik kedvéért?
RÓNAY
GYÖRGY.
(Sorsunk, 1943/4. /május-június/
267-270. p.)