KATOLIKUS SZEMMEL
[…]
Két vaskos kötetben, Kozocsa Sándor
avatott rendezésében, utószavával és jegyzeteivel jelentek meg Krúdy Gyula »Írói arcképei«. Amit Krúdy élete folyamán írókról és
irodalmi kérdésekről írt, lényegesebb tanulmánytól hírlapi tárcáig, azt mind
megtaláljuk ebben a két kötetben. Persze ezek az arcképek nem a tudós
aprólékos vonásaival készültek; inkább mintha Szindbád
»muzsikálná el« őket azon a behízelgő, meleg, jólismert
Krúdy-féle gordonka-hangon.
Gordonka-muzsika, lírai változatok egy-egy témára — az
arckép azért lassan, szuggesztívan mégiscsak elénk
rajzolódik a krúdyas mesélő-zenélő félhomályból.
Különösen jólesik elidőznünk egy szépvonású arckép
előtt; jólesik szemlélni — ahogy Krúdy megidézi — »daliás,
de mégis szerény alakját, tudós nyugalmát, szenvedélyes, rajongó tekintetét«:
Kaposi Józsefet, a Fioretti avatott fordítóját, Dante
mély ismerőjét, aki előtt a legilletékesebb: a Dante-fordító Babits hajtotta
meg az elismerés és tisztelet zászlaját. S elgyönyörködhetünk abban a kedves, a
szeretet ragyogó színeivel festett képben is, melyet Krúdy
»az Új utcai Helikonról« vetít elénk: a Magyar Szemle című szépirodalmi
hetilap házáról, a mai Zichy Jenő utcában. Kaczvinszky
Lajos és Kaposi József itt hozták létre a század elejének egyik legjobb, legfrissebb,
szellemében leghaladóbb irodalmi-művészeti folyóiratát, a Magyar Szemlét, a
Nyugat egyik, s nem jelentéktelen előzményét, ahonnét olyan tehetségek
emelkedtek ki, mint, többek között, Hevesi Sándor, Kosztolányi s maga Krúdy.
Sajnos, az irodalomtörténeti köztudat nem nagyon tartja számon ennek a kitűnő
lapnak a szerepét; pedig fontos szerepe volt — megérdemelné, hogy valaki alaposan
és tárgyilagosan megírja a történetét és fölmérje szerepét modern irodalmunk
kialakulásában (meg a modern művészetében). Amellett — Krúdyt idézzük — »a Magyar Szemle azok közé a kivételes lapok közé tartozott,
amely nyomban honorálta az írók munkáit«, ami abban az időben, az
előleg-kunyorálások klasszikus korában, kivételes jele volt mind a szellemi
munka megbecsülésének, mind a szerkesztői-kiadói erkölcsnek.
[…]
[Rónay György]
(Új Ember, 1958/16. /április 20./ 2. p.)