Három Királyok a Nyulak-szigetén.
A kanyargós Margithídon túl,
szélessé tágult medrében kétfelé tárul a Duna hullámos, hűvös vize; a két ág,
mint két kitárt kar öleli körül a Szigetet. Egészen különös varázsa van ennek a
kis földdarabnak, amelyet minden oldalról a fodros víz becéz.
A messzi múltba mélyülnek a fák
gyökerei itt és nyár idejön a virágok illatát égi és
földi szerelmek forró párája fűszerezi. Középkori lovagok, fehér apácák árnya
él a rejtett romok között, a rég omlott vér és könny melege érzik még ma is a
kövek fölött. Az egykor itt élt boldog emlékű királylány áldástosztó
fehér kezének puha mozdulata még ott remeg a levegőben és a tiszta hit, a
csöndes alázat, a jóság vágyát simogatja a lelkekbe.
Igaz, hogy a Sziget egy kis részét
kisajátította magának a hangoskodó Ma: a lihegő rekordért való versenyzés, a
lármás jazz birodalma, de ez a terület mintha külön világ lenne. Farsangi álarc
a Sziget arcán, amely mögött elrejtve éli a maga sajátos külön életét az igazi
régi Nyulak Szigete, Margit királylány álomvilága.
Zúzmarás bokrainak vékony ágai,
japánosan finom vonalaikkal, olyanok, mint titokzatos ázsiai írásjelek, amelyek
a kimondhatatlant fejezik ki. Az öreg fák sötét árnyékai, mint soha be nem
vallott vágyak kúsznak a világosság felé. A cserjéktől dudoros, behavazott
pázsitmezők dermedtté fagyott felhőkként nyúlnak el és a néptelen utakon mint elvarázsolt lelkek, úgy imbolyognak a messziről
jövő reflektorfények. Az éles, hideg szél vágja a sötétséget, mint a kíméletlen
igazság acélpengéje a hazugság meleg burkát.
Itt, ebben a misztikus álomvilágban,
a Nyulak Szigetén éltek ők: a Három Királyok.
Három szuverren. Ura, királya mindegyik a maga birodalmának.
Krúdy Gyula.
Szép Ernő.
Szomory Dezső.
Három Királyok. Mindegyik királya a
maga teremtette sajátos világ nak, amelynek
törvényeit ő szabályozza, embereinek sorsát intézi. Életnek és halálnak ők az
urai birodalmukban és nincs más felettes hatóságuk, csak az Isten.
A Nyulak Szigetén éltek ők hárman
hosszú éveken át, egymáshoz közel és mégis külön világban. Három Királyok, – három
Álomországban. Csak egyben egyek, csak abban egyeznek, hogy mindhárman egyforma
alázattal hajtanak térdet az isteni jelenés: a tiszta Művészet előtt és
egyforma áhítattal hordják elébe lelkük minden szépségét, kincsét.
*
A szigeti régi kastély lakója: Krudy Gyula, a múlt halk szavú krónikása. Ha
írásait olvassuk, mintha ódon almárium mélyéről előkerült, levendula-illatú
csipkekendő borulna a szemünkre, úgy érezzük. A csipke szövevényes arabeszkjei
fonódnak össze figurákká előttünk és a csipke finom szálaiból szövődnek K. Gy. úr históriái,
amelyeket mindig gyöngéden beborít egy áttetsző fátyollal, hogy kandi szemek kíváncsiskodva
ne tolakodjanak a dolgoknak meg nem engedett közelségébe és vájkáló kezek ne nyúlhassanak a szívekben rejtve őrzött titkokhoz.
Nem takarja fel brutális nyíltsággal a sebeket, inkább csak sejtetni engedi,
hogy hol és mi fáj azoknak, akikről mesél. Amit elmond, olyan
mint egy rege és szavai mögött halljuk a lant pengésének trillázó futamait.
Rendkívül magas, karcsú alakja
enyhén előre hajlik, mintha lehúzná ősz fejét a gondolatok sokaságának súlya.
Lényének természetes előkelősége eluralkodik környezetén: a bájos
biedermeier-szobán. Attitűdjében minden egyszerűsége ellenére is van valami
királyi vonás. Mint egy fejedelemség uralkodója inkognitóban, olyan.
Vékony figurája beletörik a karosszékbe, jóságos szeme
melegen néz és a hangja puhán muzsikál, mint az igazi
mesemondóké.
Beszélgetünk a mai furcsa, zavaros
világról, amely annyira idegen az ő lelkisége számára. Keressük, mi is
alakította annyira át az embert, hogy alig hasonlít tegnapi testvérére.
Tűnődve mondja:
– Azt gondolom, a sport tette. A
sport ma megöli a lélek finomságát. Régente is sportoltak az emberek, de nem a
versenyzés vágya, a rekord elérése vezérelte őket. A lélek bátorságát,
önbizalmát növelte a vívás és azért tanultak meg evezni, hogy csöndes
alkonyórákon kedvesükkel elandaloghassanak a vízen. És lovagoltak, mert szép
volt a baráti társaságban elkalandozni a természetben, egyenes derékkal ülve a
nyeregben és tágult tüdővel belélegzeni a friss, tiszta levegőt. Régente minden
gavallér tagja volt a Magyar Atlétikai Clubnak, ahol előkelő, úri társas élet
keretében zajlott le a sport. De a mai sportklubokban nincs társadalmi élet,
ezekben nem nevelik, csiszolják a lelket, hanem csak a versengés szellemét, az
érvényesülés vágyát tartják benne ébren.
– Azelőtt nem volt tülekedés-jellege
a sportnak, hanem éppen olyan gyönyörűséget jelentett a lélek számára, mint
például a zene. De ma tisztán testi funkcióvá süllyedt a sport és ebben a
minőségében annyira előtérbe tört, hogy jelentősége elnyomja a lélek finomabb
rezdüléseinek hangját.
– Bizony megváltozott az ember – sajnálatosan.
Elhajította magától sok értékét és ezzel megfosztotta
az életet sok szépségtől. Tisztesség, hűség, jóság, mind ritka kinccsé lett és
alig merhet ma már egyik ember a másikban megbízni.
A szeme búsan réved az ablak üvegén
át a napsütésbe, de aztán bizakodó, meleg fény suhan a tekintetébe, amikor
hozzáfűzi az elhangzott szavakhoz:
– Csak egy nem változott, mert nem
változhatott: a szerelem. Az igazi szerelem ma is éppen olyan, mint a középkori
lovag szerelme volt. Aki igazán szeret, az egész lélekkel szereti a másik lelkét és mindent odaad azért, akit szeret.
A rácsos kalitkában vidám
csicsergésbe kezdenek a kanári madarak, a fehérszőrű kiskutya örvendező
vakkantással fut az ajtóhoz, amelyen belép a költő felesége, Krúdy birodalmának
királynője.
A szép fekete asszony komoly
tudománnyal foglalkozik. A pszichiátria és a pszichotechnika segítségével
boncolgatja a lélek mélységeit. Sokat dolgozott külföldi laboratóriumokban és
most nagyvonalú tervek megvalósítására törekszik idehaza is. Addig, amíg ezek
megoldódnak, pedagógiával foglalkozik. Egész nap tanít, dolgozik, nagy energiával
és akarattal, amint ez a modern kor asszonyához
stílusos.
Így ért el mégis a Mának egy lehelete
a múltba menekülő Krúdy Gyulához, – az asszonyon keresztül. És az a szerelem,
amely összefűzi kettőjüket, vigasztaló fényjele annak, hogy még sincs
áthidalhatatlan szakadék a múlt és a jelen között, – a tegnap és a ma
összeolvadhatnak egy mindent kiegyenlítő szép harmóniába.
*
[...]
*
Krúdy Gyula, Szép Ernő, Szomory Dezső: három királyok, akik lelkük csillogó
kincseit ott öntögették betűk tengerébe, a Sziget vén fái alatt. Ha közben egyikük-másikuk látszólag hűtlen is lett a Szigethez, mégis
hozzátartoznak ők hárman, elválaszthatatlanul, mint Goethe Weimarhoz,
vagy Jean Jacques Rousseau
a Lac-Lémanhoz. Ahogy a régi Nyulak Szigete
elszakíthatatlan Boldog Margit királylány emlékétől, úgy hozzánőtt a Sziget mai
fogalmához az ő hármójuk figurája. Az ő szavuk muzsikája csendül a magányos sétáló
lelkébe, ha ott jár a Nyulak Szigetén.
Rónay Mária.
(Literatura, 1931/1. /május/ 7-11. p.)