Garas

 

Nekem ördöggörcsöm van (MTI foto
K
eleti Éva felvétele)

A »Szellemidézés« első felvonásában bejön egy fiú — félszeg, kócos, szűk gallért visel — s egyszerre meggyúl va­lami a színen. Nem tűz. A tüzek tüze; az emberi jellem. Csak ennyit kérdez esetlenül: Mondd, apa... amikor vala­kinek ilyen fehér a körömágya... az nem tüdőbajt jelent?

És a nézőtér előredől: ki ez? Kit szült megint ez a csodálatos város, ez a szürke flaszter, amelybe elég belehasítani: nyomban kiszökik belőle egy muzsikus, egy bánatos költő, egy új színész, vagy egy világbajnok. Mert ilyen város Bu­dapest.

Egy Almássy téri kopott kapu alól jött ez a fiatalember, a Szellemidézés »Dezső«je, a Nemzeti új tagja, Garas Dezső.

Most itt ül, viseltes, pezsgőszínű kabátban a szerkesztőség­ben, nyakigzárt pulóverben, amelyen ki van hajtva egy citrom­sárga ing. Az életben is kócos. Szeme kicsi. Orra nagy.

Egyórás beszélgetés után azt mondom magamban: egy kü­lönös, furcsa, remek gyerek. Az egész ember éhség és bolondság, szomjúság és láng.

Huszonhárom éves.

Apja volt mindenféle, mindig szegényember, egy időben istállómester. 1946-ban meghalt. A Garas fiú elvégezte az általá­nost, beiratkozott egy gimnáziumba, három nap múlva megszö­kött. Azután beíratták egy építőipari technikumba, onnan három hét után állt odébb. Vad volt, mert lázak égtek benne és lázadások. Olvasni szeretett. Tanulni soha. Azután elment esz­tergályostanulónak. Mikor végzett és vizsgázott, szerda volt. Pén­teken azt mondja neki egy barátja:

Gyere színésznek, Dezső. Felvételi van a Színművészeti­ben.

Ha történetesen mozijegye van, nem megy. De nem volt. El­ment. Elszavalt valamit Petőfitől. Belesült. Azután csinált egy helyzetgyakorlatot, s a szemek ebben a nyersércben észrevették az aranyat. Elküldték szakérettségire. Azt is utálta. De elvé­gezte, utána pedig a Színművészeti Főiskolát. Major a vizsgákról egyenesen a Nemzetibe vitte, tagnak. Az istállómester furcsa fia bevonult a kiskapun, ahová mások vénen sem jutnak át.

Mit szeret?

Ami új és merész.

Az írók közül?

Krudyt és minden impresszionistát.

Utolsó olvasmánya Camus volt, a Közöny. Múlt hónapban három hétig szaladgált, hogy megtalálja Cocteau remekét, a Vásott kölykök-et. Szenvedélye? »Ulti hajnalig.« Szórakozása? A Régi Képtár remekei. A szín, a táj, a varázs, az emberarc. Egyetlen vágya? Egy önálló lakás, de »ne hatszáz forintért«.

Film?

A Moulin Rouge. Az volt a legnagyobb.

Emberi rokonszenvek?

Pártos Gé­za, volt tanárom. Ő a legjobb ember, akit ismerek.

S a pezsgőszín kabátban, mint Krúdy Szénfi-je, elsiet. Másnap megnézem újra. Mikor a darab vége felé azt mondja: »Apa. Ne­kem ördöggörcsöm van...« — az em­ber lélegzetében valami elakad. Mi ez? Egy gombóc? Vagy a varázs, mely rabul ejt?

Minek dicsér­jem? Kár a szuperlatívuszokért.

Jó színész.

Ruffy Péter

 

(Érdekes Újság, 1957/50. /december 14./ 15. p.)