Garas
|
Nekem ördöggörcsöm van (MTI foto — |
A »Szellemidézés« első felvonásában bejön egy fiú — félszeg, kócos, szűk
gallért visel — s egyszerre meggyúl valami a színen. Nem tűz. A tüzek tüze; az
emberi jellem. Csak ennyit kérdez esetlenül: Mondd, apa...
amikor valakinek ilyen fehér a körömágya... az nem tüdőbajt jelent?
És a nézőtér előredől: ki ez? Kit
szült megint ez a csodálatos város, ez a szürke flaszter, amelybe elég
belehasítani: nyomban kiszökik belőle egy muzsikus, egy bánatos költő, egy új
színész, vagy egy világbajnok. Mert ilyen város Budapest.
Egy Almássy
téri kopott kapu alól jött ez a fiatalember, a Szellemidézés
»Dezső«je, a Nemzeti új tagja, Garas Dezső.
Most itt ül, viseltes, pezsgőszínű kabátban a szerkesztőségben, nyakigzárt
pulóverben, amelyen ki van hajtva egy citromsárga ing. Az életben is kócos.
Szeme kicsi. Orra nagy.
Egyórás beszélgetés után azt mondom
magamban: egy különös, furcsa, remek gyerek. Az egész ember éhség és
bolondság, szomjúság és láng.
Huszonhárom éves.
Apja volt mindenféle, mindig szegényember, egy időben istállómester. 1946-ban meghalt. A
Garas fiú elvégezte az általánost, beiratkozott egy gimnáziumba, három nap múlva
megszökött. Azután beíratták egy építőipari technikumba, onnan három hét után
állt odébb. Vad volt, mert lázak égtek benne és lázadások. Olvasni szeretett.
Tanulni soha. Azután elment esztergályostanulónak.
Mikor végzett és vizsgázott, szerda volt. Pénteken azt mondja neki egy
barátja:
— Gyere színésznek, Dezső. Felvételi van a Színművészetiben.
Ha történetesen mozijegye van, nem
megy. De nem volt. Elment. Elszavalt valamit Petőfitől. Belesült. Azután csinált egy helyzetgyakorlatot, s a szemek ebben a
nyersércben észrevették az aranyat. Elküldték szakérettségire. Azt is utálta.
De elvégezte, utána pedig a Színművészeti Főiskolát.
Major a vizsgákról egyenesen a Nemzetibe vitte, tagnak. Az istállómester furcsa
fia bevonult a kiskapun, ahová mások vénen sem jutnak át.
— Mit szeret?
— Ami új és merész.
—
Az írók közül?
— Krudyt és minden impresszionistát.
Utolsó olvasmánya Camus volt, a
Közöny. Múlt hónapban három hétig szaladgált, hogy megtalálja Cocteau remekét, a Vásott kölykök-et.
Szenvedélye? »Ulti hajnalig.« Szórakozása? A Régi
Képtár remekei. A szín, a táj, a varázs, az emberarc. Egyetlen vágya? Egy
önálló lakás, de »ne hatszáz forintért«.
— Film?
— A Moulin Rouge.
Az volt a legnagyobb.
— Emberi rokonszenvek?
— Pártos Géza, volt tanárom. Ő a legjobb ember, akit
ismerek.
S a pezsgőszín kabátban, mint Krúdy Szénfi-je, elsiet. Másnap megnézem újra. Mikor a darab vége
felé azt mondja: »Apa. Nekem ördöggörcsöm van...« —
az ember lélegzetében valami elakad. Mi ez? Egy gombóc? Vagy a varázs, mely
rabul ejt?
Minek dicsérjem? Kár a
szuperlatívuszokért.
Jó színész.
Ruffy Péter
(Érdekes
Újság, 1957/50. /december 14./ 15. p.)