KRÚDY

Ha élne, most lenne hetven- éves; 1878 október 20-án született Nyíregyházán, mint id. Krúdy Gyula és „világszép Szakács Júlia” fia. Podolinban volt diák, Nagyváradon és Debrecenben újságíró, Pesten és Bécsben világfi és Óbudán halt meg gyertyafény mellett, mert a sok hátralék miatt kikapcsolták a villanyát. Közben mágus volt, hódító, varázsló, charmeur; „a legszebb férfi Füreden”, a legjobb vendég a gőzfürdőkben, a leghívebb játékos a pesti turfon s a legbánatosabb költő Óbudán.

S hogy mit szeretett, míg élt? „Szerette a nők lábát s a hófúvásos időjárást... A vidéki tánciskolát és a kis vendégfogadót, ahol ismeretlenül üldögélt és a fogadósnének szöktetést ígért... Az őszi liget vérfoltos leveleit és az elhagyott szélmalmokat, ahol majd egyszer meggyilkolja azt a nőt, akit legjobban szeret... Mindent szeretett, ami hazugság, illúzió, elképzelés, regény, – ha egyszer rózsaszínű trikóban játszhatott volna a magasban a trapézen —, ha orgonista lehetett volna a hercegi kastélyban, — ha gyóntató-atya a jezsuiták templomában! Keresett nőorvos Pesten, vagy a nőneveldében fiatal tanár! Éjjeli lámpa a Sacre Coeurben, vagy nagy betű az imádságban, amelyet a nők kedveseikért mondanak a ferencieknél...”

S miről írt, míg élt? Don Gunároszról, a vén kontrásról, Rezeda Kázmérról, a bánatos polgárról, Nagybotos Violáról, aki oldalszakállt és kürtőkalapot viselt és a világon legjobban Fatime bokáját szerette; az Almafa főpincéréről és bécsi vendégfogadókról, magános utazásokról a Felvidéken és csonthúslevesről, elporzó postakocsikról, nők selymeiről és az őszi szél duruzsolásáról a kéményben, Florentinről, Estelláról, Szerafinról, Anasztáziáról; Szénfiről, a fuvolásról, aki „bűbájt, augusztusi csillagport, érett szilvafák és októberi jánoshegyi szőlővenyigék illatát, karácsonyfa szagát, húsvéti tojás ízét és boldogtalan költők magányos epekedését fuvolázta az asszonyok fülébe”.

Mindent szeretett, ami szép bolondság s mindenről írt, ami múló, kápráztató, elillanó; mindenről, ami hangulat. Amíg élt, kevesen olvasták. Krúdy az írók írója volt. Ma egyetlen könyvét sem lehet fellelni az antikváriusoknál.

Óbudán halt meg, a Templomutcában s utolsó estéjét a Kéhli-nél töltötte. „Szivecském, egy liter zöld szilvánit füredi palackba” — mondta a főúrnak, mikor hazatért. Hajnalra halott volt. Szobájában nem maradt más, csak a kesernyés füst, a csonkig égett gyertya s az üres borospalack. Hagyatékában pedig? Csak álmok, az „álmok, e drága szélhámosok...”

Ruffy Péter

(Hírlap, 1948/242. /október 20./ 5. p.)