FERENCVÁROSI HÉT

A néphit-szerint a szilvafolt a következő évi szilvaéréskor jön ki. Az óbor pedig megmozdul, mikor a szőlőfürt telítődik. A dolgoknak belső összefüggése van. A hely, hol születtem, nem illanó fogalom, hanem emlékek édes lángja, mely éget végóráinkig.

Mikor a IX. kerületi pártbizottság, a tanács és a népfront meghirdette a Ferencvárosi hetet, az »óbor« megmozdult mindenütt, az emlékek pincéiben, régi álmok hordóinak dongái között — s a franzstadtiak, bármely más kerületbe vetette őket az élet, sűrű nyájakban vándoroltak vissza a régi bölcsődal színhelyére.

Egy héten át keresték... mit is? Álmok lenge fátylait, ifjúságuk vérpiros borát, az iskolát, hol egyszer megtanulták az Á betűt; a kapualjat, hol csókot loptak először egy leányszáj virágos mezejéről; keresték a franzstadti kis udvarok olajillatú tujáit; egy régi bútorozott szobát, hol álmokat szőttek, éhezve; keresték a Knézits utcát, mely olyan keskeny, mint egy jókedvű pántlika — s a régi tanító urat, aki hajlott kiflihez hasonló módon botorkál a Bakáts téri fák alatt.

A gascognei legények

A kerületi pártbizottság, a tanács, a népfront mindenre válaszolt, mit szív, ész, emlék, tudásszomj kérdezett. Van itt egy nem mai gyerek, Bojtor György tanácselnök, ősfranzstati maga is, akinek valaha nyolc elemije volt, most fog doktorálni jogból, túl az ötvenen. Ez a Bojtor bátyánk összehozott egy kis kutató közösséget — Xantus Zoltán, Csermely Imre, Firon András, Gönczi Imre, Nemeskürthy István, Szurmay Ferenc és Thurzó Tibor voltak a tagjai — se kis közösség felkutatott és megírt mindent, mit a Ferencvárosról tudni lehet. Kifaggatták az öreg matrikulákat, bejelentőhivatalokat; megkeresték az írókat, kik itt éltek valaha; megkocogtattak minden régi követ; fellebbentették a történelmet, s megkeresték a magyar munkásmozgalom bölcsőit. Kitűnt, hogy ez a terület, mely a Dunától az Üllői útig, a Calvin tértől a Dzsumbujig terjed, a magyar történelemnek, benne korunk munkásmozgalmának ékes darabja. Az — ékszere, melyet most patrióta büszkeséggel mutattak fel Budapestnek a ferencvárosi legények és Bojtor bátyánk, a kapitány. Bár ők nem gascogneiak, mint volt Castel Jaloux — nekik ugyanis egyszerre Gascogneuk, Párizsuk, a Bakonyuk ez a föld, a bölcsőjük és majd a szemfedőjük, az életük, sorsuk és mindenük ez a darab város, Ferencváros, ez kis haza.

Mindenki ferencvárosi

Itt született József Attila — itt volt első iskolája is. Itt tanult meg írni — és hogyan! ... — Gárdonyi. A hajszálerek mind ide vezetnek, a ferencvárosi szív kamráiba. Kiderült, hogy mindenki ferencvárosi.

Itt borongott valaha Vajda, Krúdy. Itt írt Móricz, Kosztolányi. Itt lakott Arany. Itt állt egykor még Fáy András méhdongásos kúriája is, a Dunáig futó lugasokkal, a mai Kilián-laktanya helyén.

A földön, mely fölött a Krúdy álma szállt, falu volt a középkor alatt. Elpusztította a török. A romok helyén zsellérek építettek majorokat 1699 után. Az ingyen telkek Szétosztását 1736-ban megszüntették. A negyedet egy 1792-es rendeletben nevezték először Franzstadtnak. Virágkertészek éltek itt valaha (Viola, Liliom, Bokréta utca); Fiacre skót királyról elnevezett fiákkeresek; a Vágóhíd böllérei; a Belvárosból kiszorult kisiparosok; századunkban pedig írók albérletben, és a pesti proletariátus, a Dzsumbuj, a Zita, a Mária Valéria-telep tömegszállásain.

A gascognei legények mindent feljegyeztek. Gyűlt a méz Ferencváros kaptáraiban. Mi-csoda gazdagság! A magyar irodalom egy darabja... Itt alakult meg — Üllői út 17. — az Auróra-kör, irodalmunk nagy ébredése. Különböző korokban itt lakott Mikszáth, azután Krúdy, apósa, Rózsa temetkezési vállalkozó régi Ferencz körúti lakásán; később Móricz és Kosztolányi... »Ti adtatok kedvet, tusát, / ti voltatok az ifjúság, / Üllői-úti fák.« A Kinizsi utcában halt meg Bihary, verbunkjai még zengenek a kürtőkben viharos őszi éjszakákon. A Ferencvárosban élt Dési-Huber István, a munkásosztály egyik nagy festője; a Knézits utcában egy menedékhelyen lakott valaha a fiatal Kárpáti Aurél, egy nagy teremben, mely bádogfalakkal volt fülkékre osztva. Mindenki ferencvárosi — suttogják a kövek, és a Bakáts téri fák — ez volt a bölcső, a forrás, ahonnan feltört... a Hét krajcár meséje is. Itt írta Móricz, az Üllői út 95. alatt. Még Nemecsek is ferencvárosi, szegény kis Nemecsek, a szabó fia, aki ugyan a józsefvárosi Füvészkertbe járt, viszont a Ferencvárosban lakott. Amint hallom, nem halt meg, mint a könyvben, él ma is, a minap öregen Újpesten tartott előadást a szent grundról, melynek egykor a hőse volt.

Bölcső az Üllői úton

S a ferencvárosi nép? A »bús pesti nép«, ahogy Kosztolányi írta volt? »Sokszor úgy érzem, szinte-szinte vétek, / Hogy csöndben élek, nem nézek felétek, / s az álmok lenge fodrát fodrozom.« Krúdy, az »életunt bérházak« népét írta meg:

»Ferencvárosi kis utcáknak álomfejtő varrógép-hangja... kapukból kiosonó árnyak a messziségben... kis boltok, amelyekbe a vevők vásárolni a másvilágból járnak... göndör farkú kis kutyák, amelyek oly sürgetősen szaladnak az utcán, mintha piros pecséttel lezárt levelét vinnék egy hiába várakozó, szerelmesnek... ezek az életunt bérházak, melyeknek sohasem húzták ki a sorsjegyét... s különös szenzációjuk volt, ha dombos kapualjakba betolta a verklis kíntornáját, amely a messzi, mulató, boldog Pestről énekelt...«

Az életunt bérházak népe, melyről Kosztolányi megjegyezte, hogy vétek, hogy, nem nézek felétek — ez a nép magyar történelmet csinált. A történelem kutatói állapították meg, hogy 1846. március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőihez tóduló nép nagyrészt ferencvárosi mesterlegényekből állt. A középkori falu földjén állt a magyar munkásmozgalom bölcsője is. Traub József úr műhelyében, az Üllői út 19. szám alatt alakult meg az első magyar munkásszervezet, az Általános Munkásegylet — 1868 február 9-én! A ferencvárosi esztergályosok bérharca 1911-ben hat hónapig tartott, a Tűzoltó utca 18. alatt székelt a KMP 1919 tavaszán, 1919 nyarán pedig az 1. vörös honvéd gyalogezred ferencvárosi zászlóalja foglalta vissza Lévát. A Mester utcában lakott tizenkét esztendeig az a Hámán Kató, aki harcba vitte ezt a bús pesti népet, egy jobb életért. »Ki nézte meg, mit rejt szobájuk árnya? / Ki leste meg, van-e ágyukban párna? / Ki-látta, hogy mi a bús, pesti nép?« A ferencvárosi hét felragyogtatta emlékezetét azoknak, akik mindig tudták, mit rejt szobájuk árnya.

Virágok és mákvirágok

Ezt mesélték el nekem a kövek, utcaszegletek, emlékek páraképei és az álmok, melyeket az életunt bérházak dajkáltak valamikor. Az ünnepek során volt még gyerekrajz kiállítás, József Attila-est, tornászbajnokság, Dési-Huber emlékkiállítás. Aztán utcabál és utcai rajzverseny. Az előbbin megjelentek a mákvirágok is. A másikon csak a virágok.

Az utcabált a Sobieski utcában rendezték meg, ünneplő tömeg szorongó gyűrűjében, kibodorított hajú kislányok édes izgalma közt, holdsugaras éjszakán, mikor május íze gyöngyözött s harmatos volt az egész világ. Akik látták, azt mondták, ez volt Pesten a legszebb utcabál. Mint spanyol, vagy velencei ünnepeken, szőnyegeket terítettek az erkélyekre, az ablakokra és a csillagok fényében folyt a bál. Volt egy különös nevezetessége is; itt jelent meg Huligánia új divatja. Emberszabású fiatalemberek lepték el egy gyanútlan pillanatban a bál színhelyét — mintha nevető kobold-pofával ide pottyant volna a hold. Mert a hőzöngő huligánok-feje tükörsimára volt borotválva, s valamennyien prémszegélyes télikabátot hordtak — a forró májusi éjszakán. A holdpofájúakat gyorsan eltanácsolták a szülők.

Az ünnepek ünnepe a Knézits utcában volt. Háromszáz ferencvárosi srác színes krétákat, a flaszteron egy négyzetméternyi helyet és harsány hajrákat kapott. Nekivele! Rajzoljatok! A pettyes szarkatojáshoz hasonló arcok kipirultak, aztán elborultak; volt, aki balkézzel rajzolt; volt, aki sírvafakadt; volt, kinek homlokán az alkotás gyöngye gyöngyözött — életre kelt minden, ami álom és valóság, mese és illuzió. Mi él a gyermekszívekben — s a flaszterre terült Hunyadi, mellette az új 12-es Ikáruszok; középkori trubadúr, és Dózsa néni, aki virágot, árul;. volt itt kutya, macska, madár, kazánfűtő, a mama, a szenes, a viola; s az új Skoda, a Felicia. Ezt onnan tudtuk, hogy oda volt írva).

Jókedvű délután volt — az egész élet ragyogott., Pedig nem, is olyan messze innen, csupán néhány lépésnyire .valamikor, régen egy Cholnoky Viktor nevű nyomorgó író egy éjszaka Krúdy apósának koporsóraktárába bekopogott. Verte a magazin vasajtaját, egy koporsót kért, hogy elmenjen a halottak után.

A flaszteren, mely őrzi még a lába nyomát, koporsót egyet sem láttam. Csak jókedvű, huncut álmokat.

Ruffy Péter

(Magyar Nemzet, 1959/123. /május 28./ 5. p.)