KRÚDY VILÁGA

 

Szombaton délben a zuhogó esőben azt az írónkat mentünk ünne­pelni, aki – mint egyik Szindbád-ja Előhang-jában írta – a nők lábát szerette, a hófúvásos időjárást s a kis vendégfogadót, ahol ismeretlenül üldögélt és a fogadósnénak szöktetést ígért. Mindent szeretett, ami álom és illúzió, nagybetű akart lenni az imádságban, trapézművész rózsaszín trikó­ban, keresett nő orvos Pesten, »vagy nőneveldében fiatal ta­nár! ...«

»Éltem. Szenvedtem. Sírtam. Sokat aludtam« – írta az Aranykézutcai Szép Napok Előhangjában – ő előszót nem írt —, s harminc esztendeje már olyan mélyen alszik, ami­lyen mélyről már nincs többé ébredés.

Harminc éve lesz annak, hogy meghalt, s ebben az esz­tendőben nyolcvanöt éve, hogy Krúdy Gyula elsőszülöttként a nyírségi Krúdy-családban megszületett – még kilenc testvére lett.

A kettős forduló az alkalom, hogy Tóbiás Áron, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár tudomá­nyos munkatársa kis mag­netofonjával bebarangolta »Krúdy világá«-t. Összegyűj­tötte a Krúdy-rokonok, kortár­sak, barátok, hívek, emlékezé­sek szép vallomásait s a hatal­mas tanúságtételről mintegy ötszáz oldalas könyvet rende­zett sajtó alá. A kötet még ebben az évben megjelenik, s a »Krúdy világa« című gyűj­temény szépséges kis mellék­termékeként jött létre a Fővá­rosi Szabó Ervin Könyvtár előcsarnokában az emlékkiállítás.

Szombaton délben nyitotta meg Révész Ferenc, a könyvtár igazgatója és Benedek Marcell Kossuth-díjás írónk. Krúdy világához valóban il­lett a megjelent sokaságnak szánt finom gondolat, hogy az előcsarnokban, Krúdy élet­nagyságú képe alatt, a meg­nyitó szavak után egy alacsony termetű, kerek arcú, ősz fér­fiú kezdett játszani halkan, és ülve...

Igen nagy csend volt. Sze­mérmesen és visszafogottan kezdett el hegedülni Parádi Józsi bácsi, Krúdy nyolcvan­egy esztendős cigánya. Az öregember »nyugalmazott prí­más«, de gyakorló muzsikus: prímása annak a nyugalmazott cigányzenészekből álló zene­karnak, amely a Citadella borkóstolójában játszik.

S míg halkan és angyali fényekkel arcán játszani kezdett a vén cigány, lassan árnyak settenkedtek elő, beszélni kezdtek szellemhangokon, s megidézték szülő­apjukat, Szindbádot, aki tentából és aranyfüstből megte­remtette őket.

Láthatatlanul és jelképesen érkeztek a nevezetes Krúdy alakok: itt volt elsősorban is Nagybotos Viola, aki azon ke­sergett, hogy milyen szomorú dolog az: a legszebb bárónők is megvénülnek lassan. Jött Emléki és Melléki Ida szubrett, Lövészi György, a szín­igazgató, nyomában Florentin, a szép aranymívesné, Don Gunárosz, kissé zajt ütve, mert sarkantyúja kopogott a padlaton. Megérkezett Setétke, »a jó asszony«, de jöttek a bukott nőszemélyek is, a cirkuszmű­vésznők, szép és erős műlovarnők, táncoló kupecek, vén kontrások, kicsapott pincérek, vidéki hírlapírók, felvidéki szép fogadósnők, akiknek pa­tyolat tiszta volt mindig az ágyuk; jött Vadlúd kisasszony, Rozina és Artemiza. aki más­fél évig fogságba vetette Szindbádot, olyan féltékeny volt reá, s jött Fáni is, aki mindig lefátyolozott arccal járt.

S végül – mert itt volt, ezt éreztük valamennyien —, meg­jelent Szindbád szellemárnya is. A hajósnak már puszta megjelenése, hatalmas termete deli férfiassága, elegáns meg­jelenése, tekintetének forró csendje is tiszteletet paran­csolt.

Az előcsarnokban egy szék­be roskadt a hatalmas, férfias termet, s akik ismerik Krúdy világát, hallani vélték köny­vei lapjairól előzizegő vallo­mását:

»...talán mindenütt vol­tam. Bálban és temetésen. Erdőben és vízparton. Bűnben és erényben. Sokat utaztam. Most elfáradtam...«

S figyelni kezdte Benedek Marcell franciás eleganciával, értelmi tömörséggel előadott megnyitó szavait. Nagy pro­fesszorunknak helyeselni lát­szott, nem egyszer igenlően bólintotta meg egyetlen tömör tölgyből kimetszett szép fejét.

Benedek Marcell a jelenben állva szólt a múltról, megha­tározta a múltról írás helyét és fogalmait, elemezte az illú­ziók világát »a nagy bohém« helyét pontosan jelölve ki. Néhány Krúdy-legendát is sorra vett s arról a férfiról, akinek oly sok szenvedélye volt, ki­mondta végre az oldozó, sza­badító irodalomtörténeti ítéle­tet, hogy első s legnagyobb szenvedélye a teremtő munka volt. S a múltról azért kell írni, hogy jobban értsük a jelent – azt, hogy honnan ér­keztünk ide, s a jelenről úgy kell írni, hogy váltig gondol­junk a jövőre is. S úgy írjunk a jelenről, hogy az éljen és megmaradjon a jövőben is. – Krúdy úgy írt a múltban, s a múltról, hogy stílusa változat­lanul él ma is. Azt is mond­ták róla, hogy pongyola volt – »nagy tévedés«, állapította meg Benedek Marcell. Pon­gyola írók nem lesznek maradandók, s nem élnek az utó­korban tovább.

Ahogy mondani szokás, egy gyufaszálat sem lehetett volna elhelyezni az előcsarnok lép­csős termében. Fej fej mellett álltunk, fiatalok, meglett ko­rúak és öregek, és nagyon-nagyon öregek.

Itt volt Krúdy Mária és Krúdy Zsuzsa, az író lányai, fiának, ifjabb Krúdy Gyulá­nak az özvegye, aztán Krúdy Ádám volt repülőtiszt, írók, egyetemisták, ahogy a kutató Tóbiás Áron mondaná, a »krúdysták« szép sokasága.

A tárlókhoz alig lehetett hozzájutni ebben a forró és zsúfolt érdek­lődésben. Pedig mennyi em­lék, szépség és keserűség tá­rult fel egy-egy tárló üvege mögött.

Milyen történelmi mélyről jött, mennyire szerteágazó, gazdag, zsúfolt és zaklatott, szikrázó és kegyetlen, »bohém« és nyomorúságos volt ez a sors, Krúdy világa, Krúdy élete...

Itt van az anyai vallomás, hogy az ő elsőszülött gyerme­ke arra a bátor, bővérű, hős apai nagyapára ütött, aki 48-at huszárkapitányként küzdte végig, elfogták és fele­ségével együtt vetették börtön­be, ahonnan feleségével közö­sen megszökött.

Itt vannak a diákévek régi, halovány fényképei, a boldo­gult úrfikor ábrázolásai, itt van Krúdy órája és téntatartója, könyvkölcsönzési jegye és szigeti belépőjegye, itt van a III. kerületi adóhivatal adófelszólítása, itt vannak a kortár­sak, rokonok, szülők, a testvé­rek, az ősök, a gimnáziumok, ahol tanult, a kor, melyben élt, s a fényképe annak a sír­nak, amely befogadta harminc évvel ezelőtt.

De nemcsak álma és kritiká­ja, emlékezése és szép emberi melegsége van ennek a kiállí­tásnak, hanem humora is; szinte tréfálkozva ítél meg egy kort, amelyről Krúdy azt írta valamikor:

»Ha én leírnám, hogy mit éltem és éreztem és körülöt­tem éreztek: talán egy torony­ba zárnának.«

Erről a korról kiállították azt az 1924 áprilisi képviselő­házi naplót, amely megörökí­ti annak az ellenzéki képvise­lőnek az interpellációját, aki a zalaegerszegi internálótáborban uralkodó állapotok ellen tiltakozva, megjegyezte a kö­vetkezőt: »Egy Puskás nevű altiszt észreveszi, hogy Deutsch Károly internált a »Vörös pos­takocsi« című könyvet olvas­sa. Erre neki megy és azt mondja: »Micsoda, még itt a táborban is kommunistáskodsz

Valaki bekiált: Vörös posta­kocsi? »Át kell festeni zöldre.«

Aztán elköszönt Nagybotos, s ellibbent Melléki Ida is, a szubrett.

Krúdy utánuk ballagott az örök lakóhelyre, amely hide­gebb és rabsága sokkal tovább tart, mint a szerelmes Artemiza börtöne volt valamikor.

Ruffy Péter

*

Az emlékkiállítás május vé­géig tart. Megtekinthető na­ponta reggel 9-től este 9-ig, szombaton és vasárnap reggel 9-től délután 1 óráig, a VIII. kerület Szabó Ervin tér 1. szám alatt.

 

(Magyar Nemzet, 1963/103. /május 5./ 9. p.)