KRÚDY VILÁGA
Szombaton délben a zuhogó esőben azt az írónkat mentünk ünnepelni, aki – mint egyik
Szindbád-ja Előhang-jában írta – a nők lábát
szerette, a hófúvásos időjárást s a kis vendégfogadót, ahol ismeretlenül
üldögélt és a fogadósnénak szöktetést ígért. Mindent
szeretett, ami álom és illúzió, nagybetű akart lenni az imádságban,
trapézművész rózsaszín trikóban, keresett nő orvos
Pesten, »vagy nőneveldében fiatal tanár! ...«
»Éltem. Szenvedtem. Sírtam. Sokat aludtam« – írta az Aranykézutcai
Szép Napok Előhangjában – ő előszót nem írt —, s harminc esztendeje már olyan
mélyen alszik, amilyen mélyről már nincs többé ébredés.
Harminc éve lesz annak, hogy meghalt, s ebben az esztendőben
nyolcvanöt éve, hogy Krúdy Gyula elsőszülöttként a nyírségi Krúdy-családban
megszületett – még kilenc testvére lett.
A kettős forduló az alkalom, hogy Tóbiás
Áron, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár tudományos munkatársa kis magnetofonjával
bebarangolta »Krúdy
világá«-t.
Összegyűjtötte a Krúdy-rokonok, kortársak, barátok, hívek, emlékezések szép
vallomásait s a hatalmas tanúságtételről mintegy ötszáz oldalas könyvet rendezett
sajtó alá. A kötet még ebben az évben megjelenik, s a »Krúdy
világa« című gyűjtemény szépséges kis melléktermékeként jött
létre a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár előcsarnokában az emlékkiállítás.
Szombaton délben nyitotta meg Révész
Ferenc, a könyvtár igazgatója és Benedek
Marcell Kossuth-díjás írónk. Krúdy világához valóban
illett a megjelent sokaságnak szánt finom gondolat, hogy az előcsarnokban,
Krúdy életnagyságú képe alatt, a megnyitó szavak után egy alacsony termetű,
kerek arcú, ősz férfiú kezdett játszani halkan, és ülve...
Igen nagy csend volt. Szemérmesen és visszafogottan
kezdett el hegedülni Parádi Józsi bácsi, Krúdy nyolcvanegy esztendős cigánya.
Az öregember »nyugalmazott prímás«, de gyakorló
muzsikus: prímása annak a nyugalmazott cigányzenészekből álló zenekarnak,
amely a Citadella borkóstolójában játszik.
S míg halkan és angyali fényekkel arcán játszani kezdett a
vén cigány, lassan árnyak settenkedtek elő, beszélni kezdtek szellemhangokon, s
megidézték szülőapjukat, Szindbádot, aki tentából és
aranyfüstből megteremtette őket.
Láthatatlanul és jelképesen érkeztek a nevezetes Krúdy
alakok: itt volt elsősorban is Nagybotos Viola, aki azon kesergett, hogy
milyen szomorú dolog az: a legszebb bárónők is megvénülnek lassan. Jött Emléki
és Melléki Ida szubrett, Lövészi György, a színigazgató, nyomában Florentin, a
szép aranymívesné, Don Gunárosz,
kissé zajt ütve, mert sarkantyúja kopogott a padlaton. Megérkezett
Setétke, »a jó asszony«, de jöttek a bukott
nőszemélyek is, a cirkuszművésznők, szép és erős műlovarnők, táncoló kupecek,
vén kontrások, kicsapott pincérek, vidéki hírlapírók, felvidéki szép
fogadósnők, akiknek patyolat tiszta volt mindig az ágyuk; jött Vadlúd
kisasszony, Rozina és Artemiza. aki másfél évig
fogságba vetette Szindbádot, olyan féltékeny volt reá, s jött Fáni is, aki
mindig lefátyolozott arccal járt.
S végül – mert itt volt, ezt éreztük valamennyien —, megjelent
Szindbád szellemárnya is. A hajósnak már puszta megjelenése, hatalmas termete
deli férfiassága, elegáns megjelenése, tekintetének forró csendje is
tiszteletet parancsolt.
Az előcsarnokban egy székbe roskadt a hatalmas, férfias
termet, s akik ismerik Krúdy világát, hallani vélték könyvei lapjairól
előzizegő vallomását:
»...talán
mindenütt voltam. Bálban és temetésen. Erdőben és
vízparton. Bűnben és erényben. Sokat utaztam. Most elfáradtam...«
S figyelni kezdte Benedek Marcell
franciás eleganciával, értelmi tömörséggel előadott megnyitó szavait. Nagy professzorunknak
helyeselni látszott, nem egyszer igenlően bólintotta meg egyetlen tömör
tölgyből kimetszett szép fejét.
Benedek Marcell a jelenben állva szólt a múltról, meghatározta
a múltról írás helyét és fogalmait, elemezte az illúziók világát
»a nagy bohém« helyét pontosan jelölve ki. Néhány Krúdy-legendát is
sorra vett s arról a férfiról, akinek oly sok szenvedélye volt, kimondta végre
az oldozó, szabadító irodalomtörténeti ítéletet, hogy első s legnagyobb
szenvedélye a teremtő munka volt. S a múltról azért kell írni, hogy jobban
értsük a jelent – azt, hogy honnan érkeztünk ide, s a jelenről úgy kell írni,
hogy váltig gondoljunk a jövőre is. S úgy írjunk a jelenről, hogy az éljen és
megmaradjon a jövőben is. – Krúdy úgy írt a múltban, s a múltról, hogy stílusa
változatlanul él ma is. Azt is mondták róla, hogy pongyola volt – »nagy tévedés«, állapította meg Benedek Marcell. Pongyola
írók nem lesznek maradandók, s nem élnek az utókorban tovább.
Ahogy mondani szokás, egy gyufaszálat sem lehetett volna
elhelyezni az előcsarnok lépcsős termében. Fej fej
mellett álltunk, fiatalok, meglett korúak és öregek, és nagyon-nagyon öregek.
Itt volt Krúdy Mária és Krúdy Zsuzsa, az író lányai,
fiának, ifjabb Krúdy Gyulának az özvegye, aztán Krúdy Ádám volt repülőtiszt,
írók, egyetemisták, ahogy a kutató Tóbiás Áron mondaná, a »krúdysták« szép sokasága.
A
tárlókhoz alig lehetett
hozzájutni ebben a forró és zsúfolt érdeklődésben. Pedig mennyi emlék,
szépség és keserűség tárult fel egy-egy tárló üvege mögött.
Milyen történelmi mélyről jött, mennyire szerteágazó,
gazdag, zsúfolt és zaklatott, szikrázó és kegyetlen, »bohém«
és nyomorúságos volt ez a sors, Krúdy világa, Krúdy élete...
Itt van az anyai vallomás, hogy az ő
elsőszülött gyermeke arra a bátor, bővérű, hős apai nagyapára ütött, aki 48-at huszárkapitányként küzdte végig, elfogták és
feleségével együtt vetették börtönbe, ahonnan feleségével közösen
megszökött.
Itt vannak a diákévek régi, halovány fényképei, a boldogult
úrfikor ábrázolásai, itt van Krúdy órája és téntatartója,
könyvkölcsönzési jegye és szigeti belépőjegye, itt van a III. kerületi
adóhivatal adófelszólítása, itt vannak a kortársak, rokonok, szülők, a testvérek,
az ősök, a gimnáziumok, ahol tanult, a kor, melyben élt, s a fényképe annak a
sírnak, amely befogadta harminc évvel ezelőtt.
De nemcsak álma és kritikája, emlékezése és szép emberi
melegsége van ennek a kiállításnak, hanem humora is; szinte tréfálkozva ítél
meg egy kort, amelyről Krúdy azt írta valamikor:
»Ha én leírnám, hogy mit éltem és éreztem és körülöttem
éreztek: talán egy toronyba zárnának.«
Erről a korról kiállították azt az 1924 áprilisi képviselőházi
naplót, amely megörökíti annak az ellenzéki képviselőnek az interpellációját,
aki a zalaegerszegi internálótáborban uralkodó állapotok ellen tiltakozva,
megjegyezte a következőt: »Egy Puskás nevű altiszt
észreveszi, hogy Deutsch Károly internált a »Vörös postakocsi« című könyvet
olvassa. Erre neki megy és azt mondja: »Micsoda, még
itt a táborban is kommunistáskodsz?«
Valaki bekiált: Vörös postakocsi? »Át kell festeni zöldre.«
Aztán elköszönt Nagybotos, s ellibbent Melléki Ida is, a
szubrett.
Krúdy utánuk ballagott az örök lakóhelyre, amely hidegebb
és rabsága sokkal tovább tart, mint a szerelmes Artemiza
börtöne volt valamikor.
Ruffy Péter
*
Az emlékkiállítás május végéig tart. Megtekinthető naponta
reggel 9-től este 9-ig, szombaton és vasárnap reggel 9-től délután 1 óráig, a
VIII. kerület Szabó Ervin tér 1. szám alatt.
(Magyar Nemzet, 1963/103. /május 5./ 9. p.)