Utazás az anyanyelv körül

Régi szavak, új vélemények

Tenger a nyelv – nem lehet kimerni. Vagy: kimérni? Kimerni a helyes. Az ember leírja cikke első mondatát, máris vizsgázik. S vizsgázik folytonosan, szakadatlanul – legjobb, ha az ember eltökéli, hogy holta napjáig, élete végpercéig tanul magyarul. Talán soha nem lehet magunkévá tenni azt a végtelenséget, s azt a gazdagságot, amelyet az anyanyelv jelent. Tenger a nyelv, a nyelvtudomány – s bármilyen gazdag e tudomány, bármikor képes új, s ismeretlen kérdések rejtekébe bevilágítani. Asztalomon pihennek nyelv- és irodalomtudományi folyóirataink idei első számai (Magyar Nyelv, Magyar Nyelvőr, Nyelvtudományi Közlemények, Irodalomtörténeti Közlemények); megint meglep a közlések, szófejtések, magyarázatok változatossága.

[…]

Egyszer megkérdeztem anyanyelvük nagy professzorától, Bárczi Gézától: ő szerinte ki írt vagy ír ebben az országban, s ezen a nyelvterületen a legszebben magyarul? Móriczot vagy Krúdyt vártam feleletül. Ő Mórát nevezte meg. E nyelven legszebben talán valóban Móra írt – Kosztolányi azonban azt állította, hogy Móricz irodalmunk Napja. Krúdy pedig a Holdja. »Az óra ingája leng minden sora mögött« – írta volt róla Kárpáti Aurél. Ezek is eszembe jutottak, mikor

ismeretlen Krúdy-regényről

olvastam az Irodalomtörténeti Közlemények legújabb számában. Száznegyven kötetet írt – most fölbukkant egy száznegyvenegyedik? Hegedüs Sándor, a cikk szerzője, »az 1882—1883-as vérvád anyagának összegyűjtése során« bukkant rá Krúdy egyik elfelejtett művére. »A tiszaeszlári Solymosi Eszter« című alkotás, amelyet az író csaknem két esztendővel a halála előtt a Magyarország című lap számára írt (Magyarország, 1931. március 1—július 4.), 101 folytatásban megjelent ugyan, az irodalomtörténet azonban sehol sem említi és Hegedüs szerint »Bartha András Krúdy-kutató az egyetlen, aki ismeri és számontartja e folytatólagos regényt«. Krúdy ebben az elfelejtett művében gyermekkori emlékeire és Eötvös Károly könyvére (A nagy per, amely ezer éve folyik s még sincs vége) támaszkodva dolgozza föl a vérvád s a per történetét, a hitleri világ küszöbén állva ki az üldözöttek oldalán. Mi lett ezzel a könyvvel? Hova tűnt? Ki őrzi a kéziratot? S őrzi-e valaki? S miért nem szerepel »a Krúdy-művek „Köchel-jegyzékében”«? Ha megjelent, miért nem jelent meg újra? Ki olvasta? Ki emlékszik, rá? S hogyan hullt ki az irodalomtörténet emlékezetének hálójából?

Ruffy Péter

(Magyar Nemzet, 1968/134. /június 9./ 11. p.)