Szindbád lányánál

Holnap, hétfőn lesz Krúdy Gyula születésének 90-ik évfordulója.

Itt vagyok a nagy évforduló küszöbén az Alsóhegy úton, Krúdy egyik lányánál.

Már csak két gyermeke él. Tanárnő lánya – dr. Krúdy Mária – a Váczi utcában lakik, asszony lánya – Rózsa Györgyné, Krúdy Zsuzsa – a Gellérthegy tövében.

Miért jötttem ebben a párás őszi estében, amely Krúdy illúziókat, harmatos fröccsöket, nagy emlékezéseket kergető estéihez hasonlatos?

Megismerni őt. Beszélgetni. Felidézni. Kissé álmodozni.

És hallgatni „Kedves kisleányom, Zsuzsika”, gordonkához hasonlatos hangját ? Nekem úgy tetszik, ez a hang inkább őszi levelek lassúpergéséhez

hasonlatos.

Mihez hasonlítsam, nem hangját ugyan, de egyéniségének azt a sajátos légkörét, amely megérinti az embert, amint közelébe lép?

Móriczot Kosztolányi irodalmunk Napjának, Krúdyt a Holdjának nevezte. „Kedves kisleányom, Zsuzsika” fölcseperedett, megnőtt, asszonnyá lett, dolgozó ember, az Országos Széchenyi Könyvtár könyvtárosa de mintha mindig, mintha örökösen az a halovány, de sohasem hervadó krúdys holdfény lengene körülötte.

A Krúdy-könyvekkel, relikviákkal, családi arcmásokkal zsúfolt szobában finom alakját, törékenykezét nézem, és bocsássa meg a legendateremtő képzelet, képtelen vagyok elhitetni magammal, hogy voltaképpen a „négyliter három deci”-nél vendégeskedem.

Egy disznóból töltött káposzta?

– Fogyassza csak. Apu egyik kedvenc étele volt.

Fogyasztom a kenyérszeletkékre kent finom ízeket, s lejegyzem a Krúdy-receptet: egy vaj, egy doboz szardínia, két darab – apróra vágott – kemény tojás, citromlével, reszelt hagymával összekeverve.

Közben folytonosan a „Kedves kisleányom”-at figyelem: nem, nem néz ki négy liter és három decinek.

– Pedig ez a nagyon kevés legendák közöl való, amely – igaz is.

Mikor Zsuzsa született, Krúdy kártyázott, mindenét elvesztette, azután megnézte a gyermeket és mikor barátai megkérdezték, mekkora az újszülött, így felelt: „Négy liter és három deci”.

– Kedves Krúdy Zsuzsa, ott élt szüleivel óbudai lakásban. És az igaz, hogy Krúdy egyszer levágatott egy nagy disznót és az egészből töltött káposztát csináltatott?

– Ilyenre én nem emlékszem, ilyet édesanyám sem mesélt soha. Egy süldőt egyszer levágatott apu. Egy részéből valóban töltött káposzta készült.

Fölidézek néhány Krúdy-legendát: hogy boldogult úrfikorában, egyszer, Váradon, gróf Krúdynak adta ki magát. Hogy IV. Károly budai koronázása idéjén, mikor a király lova megbotlott, és Károly fején megbillent a korona, Krúdy szobor-nyugalommal jegyezte meg: „A zöld király.” Hogy Bothmer báróval együtt szokása volt kapatos hajnalokon kimenni az Állatkertbe, ahol leborravalózták az őrt, aki beengedte őket a farkas, vagy az oroszlán ketrecébe, s ott vígan ittak tovább. Krúdyt egyszer iszapba merült, elsüllyedt, gyönyör antik gályához hasonlították.

– Nem ez volt apu.

Ha ez nem igaz, mi igaz, „Kedves kisleányom, Zsuzsika”?

Szindbád valódi hajnalai

A szelíd lényben először fedezem fel az indulat hevét:

– Mint egy napszámos, úgy dolgozott. Ha átmulatta az éjszakát, akkor is leült négykor-ötkor dolgozni. Hajnali négykor! Nem mondhatok mást, kegyetlenül sokat dolgozott.

(Czine Mihály irodalomtörténész száznegyven kötetre becsüli munkásságát.)

– 1926-ban, mikor súlyosan beteg volt, s eltiltották az írástól, egy papírcédulára azt írta föl: Istenem, mi lesz velem, ha nem tudok többé írni? Mi lesz velünk? Éhenhalunk.

(Szerb Antal szerint Krúdy pénzt akart keresni, ehelyett remekműveket írt.)

– Elhiszi nekem, hogy a „bohém Krúdy” sohasem nyaralt életében? Herczeg a „Szelek szárnyán” bolyongott az Adrián, Sirály nevű vitorlásával. Apu dolgozott. Tizenhárom éves korától kezdve – akkor jelent meg első írása – egészen haláláig –, hiszen még fiatalon, ötvennégy éves korában halt meg – dolgozott. Élete szenvedélye nem az ital, a nő, a kártya, a zöld gyep volt, hanem a munka. A munkát senki kedvéért nem áldozta volna föl. Azt írta, ha pénze volna, akkor is írna. Pénzért írt. De nem a pénz kedvéért. „A bohém Krúdy” a munka szobra volt. Frakkban temették el, ez igaz, de elhiszi-e nekem, hogy Krúdy Gyulának íróasztala sem volt? Óbudán egy lila csomagolópapírral bevont, egyfiókos kicsi asztalkán írt lila betűivel. Ezek voltak Szindbád valódi hajnalai. Mindennap délig írt. A napszámos Krúdy, ez a valódi Krúdy. S hogy „frakkban” temették, Istenem! Tudja miért? Mert csak az maradt meg, a zálogházi becsüs nem vette be apu hatalmas termete miatt. A frakk is szétfoszlott már, akár a legendák. Ezt mesélik azok, akik látták. Aput nemrég exhumáltattuk, a Nemzeti Pantheon részbe került, s a Kerepesiben Ferenczy Béni lett a szomszédja.

A roppant egyéniségről már mindent, majdnem mindent tudunk. E „minden”-en túl valamire még kíváncsi vagyok.

– Ki volt Krúdy eszményképe? Volt ilyen?

– A rokon Krúdy Kálmánra, az úri betyárra volt büszke. Krúdy Kálmán Világos után fegyvereseivel guerillát szervezett, rabolt az Ipoly mentén, s a rablott pénzt az emigrációnak küldte.

Gyöngy szemek a hagyatékban

Számvetést készítünk a kilencvenedik születésnap küszöbén:

A hajósnak Budapesten utcája, szobra (Gyenes Tamás műve), síremléke (Borsos Miklós alkotása), emlékplakettje (Víg Tamás munkája), s a Kéhli-kocsmában emléktáblája van. A vörös postakocsi már kilenc kiadásban jelent meg, a közeli időben kerül ez utcára hetvenezer példányban, a nyugatnémet Ro-Ro-Ro zsebkönyvek sorozatában is. A magyar próza legnagyobb mestere holtában a mai magyar olvasók százezreit hódította meg, s a „lefordíthatatlan” próza, amelynek minden sora mögött „az óra ingája leng” (Kárpáti Aurél), megigézte már a külföldi olvasókat is. A vörös postakocsi utasa, aki bejárta velünk honunk édes és keserű tájait, holtában lassan beporoszkált a halhatatlanságba.

S ha egy róla elnevezett gimnáziuma is lenne Budapesten vagy Nyíregyházán, ahol egy friss, élő testület ápolná emlékét szakadatlanul? S ha még emlékszobája is lenne az óbudai Templom utcában, ahol nem íróasztalon, hanem csak íróasztalnak nevezett, lila csomagolóval bevont asztallapon írt?

– Ezt az emlékszobát el tudnám látni mindennel: fényképekkel, emléktárgyakkal, és rengeteg kézirattal.

– Kéziratokkal is?

– Apunak olyan hagyatéka maradt, mint egyetlen más magyar írónak sem. Édesanyám ugyan 1934-ben a nagy szükségben 500 pengőért eladta apu levelezését, novellakéziratait, néhány könyvkéziratát is (közte A vörös postakocsi színpadi változatát) az Országos Széchényi Könyvtárnak, de a nálam őrzött hagyaték így is annyira gazdag, hogy négy-öt kiadatlan mű is kitelne belőle. Az élet jó véletlene, hogy munkahelyemen az Országos Széchényi Könyvtárban ez lett a kutatási témám: Krúdy Gyula hagyatéka.

– S mi telne még ki ebből a hagyatékból?

– Például a „Budapest vőlegénye”, amely Podmaniczky Frigyesről szól, és Podmaniczkynak letétbe helyezett napló alapján készült A mű harminc novella, ezeknek jó része újságban megjelent, a teljes mű azonban könyvalakban soha. Azután az 1931-ben írt, a Magyarországban folytatásokban megjelent „Tiszaeszlári Sólymosi Eszter”, amelyet demonstrációnak szánt Hitlerék közelgő hatalma ellen – ezt sem adták ki könyv formában. Azután a „Kossuth fiúk”, Ferenc és Lajos Tivadar kesernyés története, amely megjelent ugyan az Esti Kurírban folytatásokban, de könyvalakban soha. A Krúdy nevével jegyzett, s 1943-ban megjelent hasonló tárgyú könyv, „A magyar Sasfiók” ugyanis szélhámosság és hamisítás volt. Az 1924-ben, a Nyírségben, egy napilapban folytatásokban megjelent Élettörténetem még az életrajzi írásokban sincs benne; pedig gyönyörű! A tegnapok ködlovagjai megjelent, de milyen bámulatosan sok, megragadó, kiadatlan portréval lehetne kiegészíteni. A Magyarország című napilapban – kis futamok a természet zenéjéről, rövid írások virágokról, fákról – volt egy rovata. A természet kis imádságos könyve lehetne ez a gyűjtemény.

Ha élne

A valóság megtetézi még Czine számítását is, aki száznegyven kötetre becsüli az életművet? A száznegyven, vagy száznegyvenöt kötet közül Szindbád lánya melyiket becsüli a legtöbbre? Nem irodalomtörténeti jelentőségű kérdés ez. A kíváncsiság feszegetése csupán.

—Az Asszonyságok díja az én legkedvesebb Krúdy-könyvem. Nem azért, mert a gyermek, aki a könyvben megszületett, én vagyok. Az Asszonyságok díja ott van az öt legnagyobb Krúdy-könyv között. S hogy melyiket tartom a legszomorúbbnak, a legmegdöbbentőbbnek, amely egy teljesen más Krúdyt mutat be? A „Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban” címűt, amelyet a nagy bukások, megcsalattatások után, 1921-ben írt, s folytatásokban küldött ki Bécsbe. Torzó maradt, folytatását – bármennyire kerestük, kutattuk – nem találtuk meg. Ebben a könyvben a forradalmakban elbukott ország fia már – szabad mondani? – „mindent tud a világról”.

A „züllött hajós”, az „elsüllyedt, antik gálya”, a magyar irodalom Holdja – mi mindennek nevezték! – holnap lenne kilencven éves.

— S milyennek képzelné el a kilencvenéves, élő Krúdyt?

„Kedves kisleányom, Zsuzsika” azt feleli:

– Talán a legendás nagyapjához hasonlítana, aki majdnem kilencven évig élt, élete utolsó percéig udvarolt s halálos ágyán vette feleségül gazdasszonyát. A kilencven éves apu nagyon szép öregúr lenne, pajkos dolgokat suttogna a nők fülébe és óbudai hajnalokon remekműveket írna.

Ruffy Péter

(Magyar Nemzet, 1968/247. /október 20./ 9. p.)