Vasárnapi könyvespolc

A magyar Ezeregyéjszaka írója

Krúdy Gyula alkotásai és vallomásai tükrében

Krúdyhoz, századunk irodalmának e világirodalmi rangú tüneményéhez, az igaziak hódolattal, a dilettánsok legenda-terjesztéssel közeledtek. Elemzéssel alig-alig mérték föl művét, s őt, magát. Mintha a magyar Ezeregyéjszaka írója – művét csak kedvelt gyermekkori olvasmányához hasonlíthatom – olyan színgazdag délibábja lett volna a magyar rónáknak, amelyek megmérhetetlenek, még színelemzéssel is. A magyar Ezeregyéjszaka írójában mindenesetre volt, s van olyan stílusbeli határtalanság, amely mérhetetlen, s e mérhetetlenség folytonosan prózánk, anyanyelvűnk fejlesztésének, fokozásának, gyönyörködtetésének páratlan lehetőségeire figyelmeztet, valamennyiünket.

Hódolat? Szerb Antal nyers: Krúdy szerinte pénzt akart keresni, ehelyett remekműveket írt. Kárpáti Aurél szerint „az óra ingája leng minden sora mögött”. Supka Géza álomvizek csodahajósának nevezi, Kosztolányi szerint Móricz irodalmunk Napja, Krúdy a Holdja. Ady Petőfi Tündérálom című költeményéből idéz, ha róla szól: „Oh lassan szállj és hosszan énekelj, / Haldokló hattyúm, szép emlékezet!...” Hold, haldokló hattyú, egy letűnő osztály hattyúdalának szerzője: a borongó bánat megannyi jelzője. Valaki iszapba merült, elsüllyedt, antik gályához hasonlította.

A dilettánsok, akik számára sohasem az életmű, hanem az életmű alkotója az elsődleges, legendagyártó igyekezetükben a hazugság kösöntyűivel aggatták tele „a nagy Méla Málé” alakját: hogy csak éjszaka élt, végigpezsgőzte, lóversenyezte, végigkártyázta, végig párbajozta életét, kapatos reggeleken leborravalózva az állatkerti őrt, a farkas, a medve vagy az oroszlán barlangjában ivott tovább; félelmetesvolt, könnyelmű, az ország legnagyobb garázdája és így tovább.

A dilettánsok „garázdája”, az oroszlánokkal egy társaságban iddogáló író, aki „végigpezsgőzte” életét, mindenesetre irodalmunk egyik legnagyobb, s legtündéribb fényű életművével ajándékozta meg nemzetét. Száznegyvenre becsülik művei számát, naponta – bármikor, s mindig – egy ívnyi, 16–20 oldalnyi kéziratot írt, Jókaihoz hasonlóan, s minden garázdasága ellenére, vagy a mellett, a lebírhatatlan, konok szorgalom, munkabírás, s csak a legfőbb lelkiismeretesség mércéjével mérhető munkaszeretet, hivatásszeretet fényeivel is megajándékozott minket.

Szindbád hajója, amely sokáig a hódolat, s a legendák vizein úszott, hol meghökkentve, hol meg elkápráztatva a nézőket és olvasókat, lassan betér abba a téli kikötőbe, ahová már nem a hódolat és a legenda tekintetének fénytörése kíséri. A téli kikötő a csend világa, Szindbád hajóját megmérik, megvizsgálják állagát és állapotát és jegyzőkönyvelik. Az álomhajós mindenesetre nagysokára érkezett el e hideg téli csendbe.

Márai Sándor Szindbád könyve még a hódolaté volt. Tóbiás Áron Krúdy világa című irodalomtörténeti jelentőségű gyűjteménye, páratlan valóságfeltáró igyekezete mellett is táplálta a hódolat, s a legendák tüzeit. Kellér Andor talán egész életén át készült a Krúdy-regény megformálására – halálával sírba zuhant a nemes szándék is, amelynek kibontakozásától oly sokat reméltünk. Nagyon sok tanulmány szerzője képtelen volt szabadulni Krúdy nyelvi varázslatától, ettől a holdfényű magyar prózától, mintha az író legfőbb törekvése és műve az lenne, hogy őszi avarszínek, felfoghatatlan hangulatok, a nyelvi impresszionizmus soha le nem írt trouvaille-ait fedezte és fejezte volna ki.

E besorolhatatlan és megfoghatatlan tünemény életművének magyarázatára vállalkozni mindenesetre merészség is, s merőben új dolog: Szabó Ede erre vállalkozott a Szépirodalmi Könyvkiadó sikeres sorozatában, megírva Krúdyt alkotásai és vallomásai tükrében. Természetesen tőle sem, mert nem lehet idegen, a hódolat, s a nyelvi varázslat rabsága. Szabó elemzésére mégsem jellemző e rabság leláncoltatása. Az elsők közt törekszik az életműnek, s az embernek a gyermekkori élményvilágból, a környezetből, átöröklésekből és tapasztalásokból való hűvös kibontására.

Krúdy-könyvében alig van adat, részlet, idézet, amelyet ne ismernénk – ez lehetetlen is volna példátlanul gazdag Krúdy-irodalmunk mellett. Szabó sokat merít Krúdy vallomásaiból, nemkülönben Tóbiásék Krúdy világa című gyűjteményéből. Nem „újdonságaival” lep meg tehát, ami már-már lehetetlen lenne, hanem érvelésével, racionalizmusával, az első olyan kísérlettel, amelyben végiggondolják Krúdy életét, s legendamentesen mérik föl művét. Ez nem kevés.

Még a Krúdy-életmű ismeretében is megleptek Szabó Ede okosan válogatott idézetei. Például az, amelyet Krúdy az Őszi utazásokban a dzsentriről ír. Idéznem kell:

„Az angol dzsentri... ez nincs Magyarországon. Itt vannak félig elzüllött urak, akik végrendeletet, váltót, kötelezvényt vakarnak, nemzeti teendőjük a serházban a zsidók szidalmazása, tudatlanságuk a vidéki gimnázium alsó osztályában kapott bizonyítvány, műveltségük a párbajkódex ismerete, dologtalanságuk a cinkotai bádogosélet filozófiáján alapszik, s legjobb esetben Amerikában végzik nyomorban, és csalásban. Ez a becstelen és nemtelen osztály volt az, amely leginkább veregette a mellét, hogy egyenes utóda ama dicső történelmi kasztnak, amely hajdanában a magyar nemesség volt. Ez volt a »dzsentri«, Mikszáth »dzsentri«-je, aki miatt szégyenlette őseit a magyar ember...”

Egyetlen kérdésen nagyon régen tűnődöm, s e kérdésre Szabó Ede sem válaszol, bár bőven merít Krúdy dzsentri-magyarázataiból. Hogyan lehetséges az, hogy e dologtalan, dőre, züllött réteg olyannyira „erős” volt, hogy prédáló-parázna-gyújtogató-önpusztító életével képes volt megtermékenyíteni, magasba szökkenteni Mikszáth, Krúdy, s részben Móricz munkásságát? Valami lehetett bennük, ami ilyen életműveket táplált, mert pusztán a pusztulás ábrázolása ehhez nem elég.

Ruffy Péter

(Magyar Nemzet, 1970/162. /július 12./ 13. p.)