Volt egyszer egy Vasárnapi Újság

 

Ki beszél még régi hírlap­írókról? Ki tud már a régi új­ságokról ?

Ki hallott az idősebb Szinnyei Józsefről, a hírlapírás könyvtárosáról, a hírlapkönyv­tár megteremtőjéről, aki a Nemzeti Múzeum őreként e röpke, napról napra, hétről hétre ellobbanó műfajnak a nagy történeti forrásértékét fölfedezte?

Foglalkozunk-e néha-néha elhanyagolt nevekkel és újsá­gokkal, hogy ne ismételjük meg azt, ami bennük nem kö­vetendő, eltanuljuk azt, ami nekünk is jó és eltűnődjünk azon, hogyan teremtettek iro­dalmi lapot, magyar újságírást némelyek a latin nyelv örök­ségének, a német nyelv nyo­masztó tengerének és túlsú­lyának a körülményei között?

Kinek cseng ismerősen pél­dául Pákh Albert, vagy Nagy Miklós neve?

Ez az utóbbi harmincnyolc éven át szerkesztett nem is akármilyen lapot, harmincnyolc éven át „szerkesztett a lábával”, amint azt Mikszáth nyomán Krúdy írta róla. Majd a továbbiakban azt, hogy „ez az öreg szerkesztő... többet cselekedett a tizenkilencedik századi magyarságért, mint sok nagyszájú politikus, lár­más államférfi”.

1.

Hogyan értsük azt, hogy a lábával szerkesztett, ami szel­lemi embernél nem nagy di­cséret számba megy?

Mikszáth és Krúdy bizonyá­ra nem minősíteni akarta a Vasárnapi Újság szerkesztőjét, hanem jellemezni a munkamódszerét. Nagy Miklós min­dig futkosott jó kéziratokért. Kitaposta íróiból a cikkeket, sőt még a folytatásos regénye­ket is. A lábával szerkesztő redaktor olyannyira minden igazi írónak a nyomában volt, hogy Mikszáth Kálmán 1896-ban ezt írta róla a hozzá Inté­zett Nyílt levél-ben:

„Kedves barátom!

Jókait a minap vacsorára híttam az »István«-ba. Azt mondja a nagy öreg úr:

– Elmegyek, legalább ott nem talál rám Nagy Miklós.

– Dehogy nem – feleltem.

– Hiszen, ha én olyan helyet tudnék a világon, ahol a Nagy Miklós nem talál meg, mikor kéziratot ígértem neki.

Látod, ilyen rossz híred van teneked. De még ez hagyján, most még mivel tetézed meg szerkesztői voltodnak rettene­tességét.

Elkezded, mint hallom, ku­tatni, hogy a »Beszterce ostroma« című regényemből mi az igaz, mi a nem igaz.”

Nagy Miklós kárpótolni akarta olvasóit azért, hogy a Pongrácz gróf viselt dolgairól szóló regény ezúttal a Pesti Hírlap-ban jelent meg először, folytatásokban. A lábával szerkesztő ember is nyújtani akart valamit előfizetőinek: fölkutatta tehát a bolond gróf egykori udvarának régi alak­jait, sorozatosan közölte visszaemlékezéseiket, amelyekből kiderült, hogy Mikszáth nem túlzott, mikor megírta Pong­rácz István, Turóc királyának az alakját, hanem igen-igen visszafogottan írt, mert a bo­lond gróf a valóságban sokkal nagyobb garázda volt, mint ahogyan Mikszáth pipafüstjén átderengve, a Beszterce ostro­ma lapjain látszott.

2.

Milyen ember volt az emle­getett Nagy Miklós?

Krúdy azt írja róla, hogy kocsmajáró, de nagy tekintélyt tartó férfiú. Éhomra savanyú bort ivott, de nem azért, mint­ha szerette volna; a jó emész­tés végett csupán. Délelőtt Reáltanoda utcai lakásán, hálókabátban és papucsban, délután egy belvárosi kocsma­asztal mellett szerkesztett. Reáltanoda utcai lakásának dolgozószobájában leülni nem lehetett, a székek és asztalok olyannyira tele voltak kézira­tokkal. „Szinte egyedüli iro­dalmi fórum volt a hazai köz­lönyök között a Vasárnapi Új­ság, amelynek bírálatára hall­gatott a közönség, amelynek hasábjain megjelenhetni epedés, álom, mennyország volt a fiatal írók részére.”

A kocsmajáró, a tekintélyt tartó, a lábával szerkesztő, a kéziratokért esengő, a minden jó író nyomába szegődő em­ber neve – Nagy Miklós, Nagy Miklós – már évek óta, egy-két évtizede kering körü­löttem és bennem. Folyvást belé akadok, már ismerősként könyvelem el, olyan sokszor találkoztam vele, nem utcán, kocsmában ugyan, hanem Mikszáthnál, akadémiai soro­zatokban, kritikai kiadások jegyzetei közt.

Nagy Miklós indítottá el... Nagy Miklós vette rá, hogy megírja... Mikszáth kisregénye, A sipsirica először folyta­tásokban a Nagy Miklós lap­jában jelent meg... A Noszty fiút elsőnek Nagy Miklós lap­ja, a Vasárnapi Újság kezdte közölni... Az eredeti szöveg a Vasárnapi Újságban olvas­ható.

Bogozom, keresem, kutatom az élettörténetét: hatvanöt éves korában leköszönt a szerkesz­tésről, hatvanhét évesen pedig öngyilkos lett.

– És lehet tudni azt, hogy miért?

– Ennek a nekrológokban nem találtam meg a nyomát – mondja Miklóssy János, az Országos Széchényi Könyvtár hírlaptári csoportjának a ve­zetője, aki bemutatja a Vasár­napi Újság emlékkiállítását.

E kiállítás a Vasárnapi Új­ság hatvanhét évét kíséri vé­gig (az első szám megjelent 1854. március 5-én, az utolsó 1921. december 25-én). A hír­laptár a jövőben sorozatosan szeretné bemutatni a múlt sajtóját és szocialista jelenünk újságjait. „Szinnyei József hírlapkönyvtárának örökét vál­lalva” rendre meg akarják ismertetni a múzeumlátogató közönséggel a magyar sajtó történetét, újságok emlékkiál­lításán keresztül elbeszélve.

Az első szerény – néhány tárlóban bemutatott anyag az Országos Széchényi Könyvtár szárnyépületének az emeletén – kiállításra meghívtak.

Itt láttam először, itt talál­koztam, arcképen, az évek, évtizedek óta ismerős ismeret­lennel. Mi fészkelte be magát e boltozatos koponya csontdomborulata mögé, hogy az önkézzel végrehajtott halált választotta?

Nagy Miklós zord tekintet, hideg komolyság, arcának udvarát fehér körszakáll sze­gélyezi – végre szembenézhe­tek az eddig láthatatlannal, az ismert ismeretlennel, aki a múlt században, ebben az or­szágban, a Vasárnapi Újság múlandó, porladó lapjain megszervezte, segített meg­szervezni a dualizmus korának magyar irodalmát, hazai sajtóját.

3.

A Vasárnapi Újságot Jókai Mór kezdeményezésére és öt­lete alapján 1854-ben alapítot­ta a Landerer és Heckenast cég. A lap később Heckenast Gusztáv, majd pedig a Frank­lin Társulat tulajdonává vált.

Alapító szerkesztője Petőfi barátja, Pákh Albert volt, aki az indulástól 1867-ig, majd halála után, hatvanhéttől 1905-ig Nagy Miklós, az ő le­köszönése után pedig 1905-tól 1921-ig Hoitsy Pál szerkesz­tette a Vasárnapi Újságot. Különböző korokban a lap főmunkatársa volt Jókai, Mik­száth, végül Schöpflin Aladár, s állandó munkatársként a lapnak dolgozott, a hetilapban cikkezett Vajda János, az Anyegin-fordító Bérczy Ká­roly, tudósaink és történé­szeink közül Herman Ottó, Ipolyi Arnold, Rómer Flóris, Salamon Ferenc. Olyan illuszt­rátoraik voltak, mint Barabás Miklós vagy Lotz Károly, s olyan „fotóriportereik”, mint Balogh Rudolf, vagy Jelfy Gyula.

A hetilapot Dickens híres angliai Household Worlds, e „házi világ”, s a lipcsei Illustrierte Zeitung mintájára indí­tották, eleinte családi lapnak szánták, végül is a hazai ér­telmiség és a magyar iro­dalomszervezés lapjává vált. Hogy ma magyar irodalomról beszélünk és tanítunk, hogy ma magyar irodalom van, hogy költészetünk és prózánk mai rangjára emelkedett, ab­ban bizony nagy és sok része van annak a szegény beteg Pákh Albertnek, aki a Vasár­napi Újság első szerkesztője volt és annak a lábával szer­kesztő Nagy Miklósnak, aki esengett, esdekelt a jó kézira­tokért. Gyulai Pál tartott em­lékbeszédet 1870-ben az Aka­démián Pákh Albertról: a beteg ember, mondta volt, több­nyire ágyban dolgozott, lap­jába névtelenül írt, számos író és nem író cikkét dolgozta át, s olyan igénnyel munkál­kodott, hogy – akár Arany – még a pongyola híreket, hírfogalmazásokat is kijavította. Ha nem tett volna mást. mint azt, hogy elindította a Vasár­napi Újságot, neve már jelen kell legyen a magyar művelő­dés történetben.

A kis kiállításon tudom meg, hogy az újság 1854-ben háromezer példányban indult, ezt a példányszámot – az első számét – háromszor kellett megismételni. Az év végére a lap már tizenkétezer példányt nyomtatott számonként, s a Vasárnapi Újságnak virágko­rában tizenöt-húszezer előfize­tője volt.

4.

Polgári szellemben készült és íródott újság volt ez, kora gyermeke. De kitűnt a tárgyi­lagosságával, irodalomszerve­ző hevületével, a tudományok példátlan népszerűsítésével. A kiállításon látható 1883. már­cius 25-i keltezésű száma is, első oldalán, vezető helyen a Marx-nekrológgal:

„A német szocial-demokraták vezére, apostola, pátriár­kája ... Marx Károly ... ki­szenvedett.”

A Vasárnapi Újságból me­ríteni, a lapból tanulni mit lehet?

A beteg Pákh lobogását, Nagy Miklós kéziratbegyűjtő szenvedélyét, kettőjük esküvését, hogy jó lapot csinálja­nak.

Fennmaradt egy anekdota, amelynek szereplői a lap első szerkesztője, Pákh és a lap első segédszerkesztője, a vele közös lakásban lakó Gyulai Pál. Ez a lakás az Úri utca– Koronaherceg utca–Petőfi Sándor utcában volt.

Kilép Gyulai, azzal köszön­ti Pákhot:

– Jó napot.

Pákh így köszön vissza:

– Jobb lapot.

Jobb lapot, bizony jobb la­pot, ebből tanulhatunk száz­huszonegy év messzeségéből is.

Ruffy Péter

 

(Magyar Nemzet, 1975/151. /június 29./ 9. p.)