Volt egyszer egy Vasárnapi Újság
Ki
beszél még régi hírlapírókról? Ki tud már a régi újságokról ?
Ki
hallott az idősebb Szinnyei Józsefről, a hírlapírás könyvtárosáról, a
hírlapkönyvtár megteremtőjéről, aki a Nemzeti Múzeum őreként e röpke, napról
napra, hétről hétre ellobbanó műfajnak a nagy történeti forrásértékét
fölfedezte?
Foglalkozunk-e
néha-néha elhanyagolt nevekkel és újságokkal, hogy ne ismételjük meg azt, ami
bennük nem követendő, eltanuljuk azt, ami nekünk is jó és eltűnődjünk azon,
hogyan teremtettek irodalmi lapot, magyar újságírást némelyek a latin nyelv
örökségének, a német nyelv nyomasztó tengerének és túlsúlyának a körülményei
között?
Kinek
cseng ismerősen például Pákh Albert, vagy Nagy
Miklós neve?
Ez az utóbbi harmincnyolc éven át szerkesztett nem is
akármilyen lapot, harmincnyolc éven át „szerkesztett a lábával”, amint azt
Mikszáth nyomán Krúdy írta róla. Majd a továbbiakban azt, hogy „ez az öreg
szerkesztő... többet cselekedett a tizenkilencedik századi magyarságért, mint
sok nagyszájú politikus, lármás államférfi”.
1.
Hogyan értsük azt, hogy a lábával szerkesztett, ami szellemi
embernél nem nagy dicséret számba megy?
Mikszáth és Krúdy bizonyára nem minősíteni akarta a Vasárnapi Újság
szerkesztőjét, hanem jellemezni a munkamódszerét. Nagy Miklós mindig futkosott
jó kéziratokért. Kitaposta íróiból a cikkeket, sőt még a folytatásos regényeket
is. A lábával szerkesztő redaktor olyannyira
minden igazi írónak a nyomában volt, hogy Mikszáth Kálmán 1896-ban ezt írta
róla a hozzá Intézett Nyílt levél-ben:
„Kedves barátom!
Jókait a minap vacsorára híttam
az »István«-ba. Azt mondja a nagy öreg úr:
– Elmegyek, legalább ott nem talál rám Nagy Miklós.
– Dehogy nem – feleltem.
– Hiszen, ha én olyan
helyet tudnék a világon, ahol a Nagy Miklós nem talál meg, mikor kéziratot
ígértem neki.
Látod, ilyen rossz híred van teneked. De még ez hagyján,
most még mivel tetézed meg szerkesztői voltodnak rettenetességét.
Elkezded, mint hallom, kutatni, hogy a »Beszterce ostroma«
című regényemből mi az igaz, mi a nem igaz.”
Nagy Miklós kárpótolni akarta olvasóit azért, hogy a
Pongrácz gróf viselt dolgairól szóló regény ezúttal a Pesti Hírlap-ban jelent meg először, folytatásokban. A
lábával szerkesztő ember is nyújtani akart valamit előfizetőinek: fölkutatta
tehát a bolond gróf egykori udvarának régi alakjait, sorozatosan közölte
visszaemlékezéseiket, amelyekből kiderült, hogy Mikszáth nem túlzott, mikor
megírta Pongrácz István, Turóc királyának az alakját, hanem igen-igen visszafogottan
írt, mert a bolond gróf a valóságban sokkal nagyobb garázda volt, mint ahogyan
Mikszáth pipafüstjén átderengve, a Beszterce ostroma lapjain
látszott.
2.
Milyen ember volt az emlegetett
Nagy Miklós?
Krúdy azt írja róla, hogy kocsmajáró, de nagy tekintélyt
tartó férfiú. Éhomra savanyú bort ivott, de nem azért, mintha szerette volna;
a jó emésztés végett csupán. Délelőtt Reáltanoda utcai lakásán, hálókabátban és
papucsban, délután egy belvárosi kocsmaasztal mellett
szerkesztett. Reáltanoda utcai lakásának dolgozószobájában leülni nem lehetett,
a
székek és asztalok olyannyira
tele voltak kéziratokkal. „Szinte egyedüli irodalmi fórum volt a
hazai közlönyök között a Vasárnapi Újság, amelynek bírálatára hallgatott a
közönség, amelynek hasábjain megjelenhetni epedés, álom, mennyország volt a
fiatal írók részére.”
A kocsmajáró, a tekintélyt
tartó, a lábával szerkesztő, a kéziratokért esengő, a minden jó író nyomába
szegődő ember neve – Nagy Miklós, Nagy Miklós – már évek óta, egy-két évtizede
kering körülöttem és bennem. Folyvást belé akadok, már ismerősként könyvelem
el, olyan sokszor találkoztam vele, nem utcán, kocsmában ugyan, hanem
Mikszáthnál, akadémiai sorozatokban, kritikai kiadások jegyzetei közt.
Nagy Miklós indítottá el... Nagy Miklós vette rá, hogy
megírja... Mikszáth kisregénye, A sipsirica először folytatásokban
a Nagy Miklós lapjában jelent meg... A Noszty fiút elsőnek Nagy Miklós lapja, a Vasárnapi Újság kezdte
közölni... Az eredeti szöveg a Vasárnapi Újságban olvasható.
Bogozom, keresem, kutatom az élettörténetét: hatvanöt éves
korában leköszönt a szerkesztésről, hatvanhét évesen pedig öngyilkos lett.
– És lehet tudni azt, hogy miért?
– Ennek a nekrológokban nem találtam meg
a nyomát – mondja Miklóssy János, az Országos Széchényi Könyvtár
hírlaptári csoportjának a vezetője, aki bemutatja a Vasárnapi Újság
emlékkiállítását.
E kiállítás a Vasárnapi Újság hatvanhét évét kíséri végig (az első szám
megjelent 1854. március 5-én, az utolsó 1921. december 25-én). A hírlaptár a
jövőben sorozatosan szeretné bemutatni a múlt sajtóját és szocialista jelenünk
újságjait. „Szinnyei József hírlapkönyvtárának örökét vállalva” rendre meg
akarják ismertetni a múzeumlátogató közönséggel a magyar
sajtó történetét, újságok emlékkiállításán keresztül elbeszélve.
Az első szerény – néhány tárlóban bemutatott anyag az
Országos Széchényi Könyvtár szárnyépületének az emeletén – kiállításra
meghívtak.
Itt láttam először, itt találkoztam, arcképen, az évek,
évtizedek óta ismerős ismeretlennel. Mi fészkelte be magát e boltozatos
koponya csontdomborulata mögé, hogy az önkézzel végrehajtott halált
választotta?
Nagy Miklós zord tekintet, hideg komolyság, arcának udvarát
fehér körszakáll szegélyezi – végre szembenézhetek az eddig láthatatlannal,
az ismert ismeretlennel, aki a múlt században, ebben az országban, a Vasárnapi Újság múlandó,
porladó lapjain megszervezte, segített megszervezni a dualizmus korának magyar
irodalmát, hazai sajtóját.
3.
A Vasárnapi Újságot Jókai Mór kezdeményezésére és ötlete
alapján 1854-ben alapította a Landerer és Heckenast cég. A lap később
Heckenast Gusztáv, majd pedig a Franklin Társulat tulajdonává vált.
Alapító szerkesztője Petőfi barátja, Pákh
Albert volt, aki az indulástól 1867-ig, majd halála után, hatvanhéttől 1905-ig
Nagy Miklós, az ő leköszönése után pedig 1905-tól 1921-ig Hoitsy
Pál szerkesztette a Vasárnapi Újságot. Különböző korokban a lap főmunkatársa
volt Jókai, Mikszáth, végül Schöpflin Aladár, s
állandó munkatársként a lapnak dolgozott, a hetilapban cikkezett Vajda János,
az Anyegin-fordító Bérczy Károly, tudósaink és
történészeink közül Herman Ottó, Ipolyi Arnold, Rómer
Flóris, Salamon Ferenc. Olyan illusztrátoraik voltak, mint Barabás Miklós vagy
Lotz Károly, s olyan „fotóriportereik”, mint Balogh Rudolf, vagy Jelfy Gyula.
A hetilapot
Dickens híres angliai Household Worlds, e „házi világ”, s a lipcsei Illustrierte
Zeitung mintájára indították, eleinte családi lapnak szánták,
végül is a hazai értelmiség és a magyar irodalomszervezés lapjává vált. Hogy
ma magyar irodalomról beszélünk és tanítunk, hogy ma magyar irodalom van, hogy
költészetünk és prózánk mai rangjára emelkedett, abban bizony nagy és sok
része van annak a szegény beteg Pákh Albertnek, aki a
Vasárnapi Újság
első szerkesztője volt és annak a lábával szerkesztő Nagy Miklósnak, aki
esengett, esdekelt a jó kéziratokért. Gyulai Pál tartott emlékbeszédet
1870-ben az Akadémián Pákh Albertról: a beteg ember,
mondta volt, többnyire ágyban dolgozott, lapjába névtelenül írt, számos író és
nem író cikkét dolgozta át, s olyan igénnyel munkálkodott, hogy – akár Arany –
még a pongyola híreket, hírfogalmazásokat is kijavította. Ha nem tett volna
mást. mint azt, hogy elindította a Vasárnapi Újságot, neve már jelen kell legyen a magyar művelődés
történetben.
A kis kiállításon tudom meg, hogy az újság 1854-ben
háromezer példányban indult, ezt a példányszámot – az első számét – háromszor
kellett megismételni. Az év végére a lap már tizenkétezer példányt nyomtatott
számonként, s a Vasárnapi Újságnak virágkorában tizenöt-húszezer előfizetője
volt.
Polgári szellemben készült és íródott újság volt ez, kora
gyermeke. De kitűnt a tárgyilagosságával, irodalomszervező hevületével, a
tudományok példátlan népszerűsítésével. A kiállításon látható 1883. március
25-i keltezésű száma is, első oldalán, vezető helyen a Marx-nekrológgal:
„A német szocial-demokraták
vezére, apostola, pátriárkája ... Marx Károly ... kiszenvedett.”
A Vasárnapi Újságból meríteni, a lapból tanulni mit lehet?
A beteg Pákh lobogását, Nagy
Miklós kéziratbegyűjtő szenvedélyét, kettőjük esküvését, hogy jó lapot csináljanak.
Fennmaradt egy anekdota, amelynek szereplői a lap első
szerkesztője, Pákh és a lap első segédszerkesztője, a
vele közös lakásban lakó Gyulai Pál. Ez a lakás az Úri utca– Koronaherceg utca–Petőfi
Sándor utcában volt.
Kilép Gyulai, azzal köszönti Pákhot:
– Jó napot.
Pákh így köszön
vissza:
– Jobb lapot.
Jobb lapot, bizony jobb lapot, ebből tanulhatunk százhuszonegy
év messzeségéből is.
Ruffy
Péter
(Magyar Nemzet, 1975/151. /június 29./ 9. p.)