Krudy korcsmárosánál

Az arany lakodalmas Poldi bácsi abált szalonna mellett „a drága jó író urakról beszél

Írta: RUFFY PÉTER

Nem túlzás talán egy korcsmárossal írókról beszélni?

Nem, kedves olvasó.

Mert Poldi bácsi több, mint korcsmáros; Poldi bácsi szemtanú. Korcsmájában Krudy ült, Bródy, Rákosi Szidi. Írófejedelmek és a színpad csillagai. Évtizedeken át mérte a kadart, a badacsonyi kéknyelűt, a szekszárdi és jófajta karcosokat az „író uraknak”, egy nemzedéknek, amelyben még élt az élet mámora.

Egészen egyszerű, füstös kis korcsma volt a tabáni „Mély pincéhez” címzett vendéglő. Az asztaloknál szárazkolbászt és paprikát ettek s míg lecsorgott a garatokon a magyar szőlő drága nedűje, az „író urak” mámoros fejében ötletek születtek, regényhősök, könyvoldalak. Poldi bácsi és Lina néni, a felesége, fáradhatatlanul sürögtek a „drága vendégek” között s mikor az 1549-ben alapított korcsma a nagy tabáni temetésnél kalapács alá került, egy hűséges és nagy nemzedék búcsúztatta el az írók korcsmárosát.

Poldi bácsi búcsút mondott a kanyargós utcáknak, a madaraknak, melyek hajnalban, mikor az író urak távoztak, olyan megejtően énekeltek a Gellérthegy felől, elbúcsúzott a tabáni apátplébánostól, aki mindig előre köszönt neki és elköltözött Pestre, a füstös városba, az Izabella-térre.

– De nem bírtam ott – mondja – Eladtam. Elajándékoztam. Nem tudtam a Tabán nélkül élni.

Kicsi öregember ez a derék Poldi. Ősz a haja, a bajusza, a szemöldöke bozontos. Olyan, mint egy Krúdy-regényfigura. A Szövetség-utcában kerestem fel, egyszobás lakásában. Mikor beléptem, úgy fogadott, mint a legkedvesebb vendégét egykor a „Mély pincében”. Bort hozott, pálinkát, bugylibicskát, abált szalonnát, etetett, itatott, ő meg Lina nénivel leült a virágerdőben, amely a szoba szélén pompázott.

A virágokat a rokonok, barátok, újságírók és a korcsma régi törzsvendégei hozták. Mert Poldi bácsi és Lina néni most ünnepelték házasságuk ötvenedik évfordulóját. Tiz unoka és három dédunoka nézte az ünnepségen a kedves öregeket.

Micsoda korszerűtlen ünnepség volt ez! S menyire nemes!

„Krúdy és Bródy hajnali háromkor bekopogott hozzám...”

Előkerül a ládafiából a régi emlék könyv, a korcsma aranykönyve, amelybe Krúdy ezt jegyezte be:

Bizonyítvány.

Ezennel bizonyítom, hogy Krausz Poldi Mély pincéhez címzett vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem.

Budapest, 1931 május 21.

Krúdy Gyula.”

Nézem a bejegyzéseket: Bródy Sándor, Szép Ernő, Márai Sándor. Kóbor Tamás, Zsolt Béla, Lakatos László. Laczkó Géza, Ignotus Pál, Babay József, Szüle Péter, Rákosi Szidi, Várkonyi Titusz jártak leginkább ide, mert Poldi bácsi boránál nem volt jobb a világon.

– Hogyan is lett az írók korcsmárosa?

– Kérem szépen, az úgy történt, hogy egy éjszaka háromkor, mikor Bródy Sándor a kommün után Olaszországból hazajött, konflis állt meg a korcsma előtt. Hárman jöttek: Bródy, Ábrányi Kornél és Krúdy Gyula. Úgy ugrottam ki az ágyból, amint bezörgettek az ablakon. Mikor kinyitottam az ajtót, Krudy Gyula rám mutatott és így fordult Bródy Sándor felé:

– Látod, Sándorkám, ez egy derék magyar zsidó lehet, mert hosszú alsónadrágot hord!

Azután a szemembe nézett:

– Mondja, korcsmáros, szoktak itt politizálni?

– Soha! – feleltem.

– Akkor én ezentúl idejárok – válaszolta Krudy. – Azóta hozzám járt több, mint húsz esztendeig.

„Nem lehel az jó magyar író, aki politizál”

– A korcsma falára táblákat akasztottunk ki: „Politizálni tilos! Aki politizál, azt nem szolgáljuk ki!”

Krúdy meg is jegyezte egyszer: „Nem is lehet az jó magyar író, aki politizál.” Többedmagával járt oda majdnem minden este. Csak akkor nem ment el, ha beteg volt. Külön asztaluk volt és mikor a város megtudta, hogy Krúdy a „Mély pincébe” jár, egyre többen jöttek. Fiatal írók, újságírók, riporterek. Csendesen ültek, de akkor voltak a legboldogabbak, ha Krúdy asztala mellett kaptak helyet. Ilyenkor csendben ültek, egy szót sem szóltak. Füleltek, hogy mit beszél Krudy? Mert a felejthetetlen jó Gyula bácsi az írók fejedelme volt.

Poldi bácsi jó nagyot kanyarit az abált szalonnából, előkotorja a régi emlékeket: még a Corriere della Sera és az angol képes lapok is írtak a „Mély pincéről”, a magyar írók tabáni korcsmájáról.

– Mi a legkedvesebb emléke, Poldi bácsi?

A jó öreg csavarint egyet fehér bajuszán:

– Egyszer az író urak jó nagyot mulattak. Az egyik, aki költő volt, az ajtó előtt azt mondja:

– Én nem megyek haza.

– Miért nem? – kérdezte a többi.

– Nincs kapupénzem.

– Adunk mi neked!

– Annyit nem tudtok adni. Már két hónapja nem fizettem a házmesternek Megvárom az öt órát itt a Gellérthegynél, akkor már nyitva van a kapu. S azzal elbúcsúzott. Én meg megnéztem, mit csinál. A madarak csodálatosan kezdtek dalolni. A költő ballagni kezdett a Gellérthegy felé, mikor egy rendőr megszólította:

– Mit csinál itt uraságod?

– Impressziókat gyűjtök?

– Aztán van gyűjtési engedélye?

– Nincs.

– Akkor tessék elhagyni a területet – zárta le a beszélgetést a rendőr. A költő meg elballagott.

Krúdy betegágyánál

Az emlékkönyvet forgatom:

„Éljen Kossuth. Szerb Antal.”

„Porszem az ember,
Viszi a szél,
Örökké csak
A jó bor él.”

Mennyi név. Képes Gyula tábornok a Ferenc József-föld felfedezője, Vaszary János ... azután Kuthy Vince, a híres cigány, a Mély pince hegedűse, aki még a walesi hercegnek is húzta.

Az öreg most elkomorul, szemén könnycsepp játszik:

– Egyszer azután megbetegedett Gyula bácsi. Súlyos állapotban feküdt a kórházban, senkit sem ismert meg. Akkor eljöttek hozzám a barátai és azt mondták nekem: „Gyere el Poldi Krúdy Gyulához. Az orvos azt mondja, hogy csak akkor kap erőre, ha olyan embert látna, akinek nagyon megörül. Be is csempésztek a kárházba, ahol még a főápolónő is be volt avatva a titkukba. Bementem Krudyhoz, aki akkor már három napja nem beszélt. Mikor meglátott, kiugrott az ágyból, megölelt és azt mondta:

– Úgy unatkozom, Poldikám. Csak­hogy érzek már valami hazai szagot.

Azután az óbudai Templom-utcában, gyertyafény mellett (mert villanyát kikapcsolták) meghalt. Azóta Poldi bácsi minden május 12-én feketébe öltözik és kigyalogol a temetőbe, az egészen egyszerű és dísztelen sírhoz.

– Nekem a legjobban az fáj, hogy nincs sírköve. Pedig mennyi tehetségtelen ember kapott emlékművet!

Ezt szó szerint így mondja Poldi bácsi.

Ő is szegény ember maradt.

Nem gyűjtött vagyont, hiszen az irók kocsmárosa volt.

 

(Ujság, 1943/ . /december 12./ 26. p.)