Figyelő

KRUDY GYULA:

Pesti nőrabló.

(Fehér Holló kiadás, 1947.)

Krúdy most megjelent regénye ott folytatódik, ahol az Aranykéz-utcai szép napok csodálatosan érett kötete megszakad, abban a világban, ahol felismerni véljük a furcsaszínű, mélyhangú mondatokat, amelyek a hősök és hősnők kalandjait kísérik a Tabán és a Rácváros józan kis házai között. Ez a bő ebédek világa, ahol rebbenő fiatal özvegyek gyónnak fehérhajú, jóságos papoknak, majd a ráctemplom ikonjai előtt esküdnek örök hűséget lovagjaiknak, akiket mindegy, hogy Csinosinak vagy Rezedának hívnak. A totyakos házmesterek, a pesti élet apró kalandorai, ínyencei, fecskefrakkos uracsai átlebbennek melankólikusan vagy keserű nevetéssel a regényen s ha letettük a könyvet, már nem is emlékszünk rájuk.

A Pesti nőrabló az író által felépített álom-városban játszódik; a polgárok boldog horkolásán keresztül érkezünk el a regény hőseivel szerelmeikhez, ahol a történések már elveszti realitásukat s az általuk most nem a megszokott értelemben használt álom veszi át a helyét. Ebben a világban a történések is mindenkor ehhez az egysíkú, speciális társadalomhoz igazodnak: még a társadalom elleni bosszú is csak a pletykák kicsiny álomkereteiben éli ki magát, a hőstettek pedig beállításukkal elvesztik hősi ízüket s vihogó özvegyek apró susogásaiban élnek egyideig tovább.

A konkrét események, tartalmak elmosódnak, belevesznek a mondatok kusza és elkalandozó szövevényébe, abba a monotón skálába, amely a Krudy-stílus sajátossága s amely épen ezzel az egyhangúsággal köti le az olvasó figyelmét. A Pesti nőrabló bármelyik oldalán csapjuk fel a könyvet, mindegyiken azonnal ott érezzük ennek a zeneiségnek minden báját. Az asszociáció-váltások egy mondat keretén belül külön kis világot lobogtatnak elénk, ahol a megkezdett gondolatsor már régen csak arra szolgált, hogy egy-egy megtalált szavához fűzze gondolatait az író. Krúdy valóban „más szagokat, ízeket és hangokat tudott a normális pestieknél” — amint épen ő írja hőséről. Mindennek illata, íze és aromája van, még a ragyaverte mellékalakok is fokhagyma és kispörkölt illatokon keresztül érnek el hozzánk. A szerelmesek párbeszédeit is a monotón zeneiség mögött kell keresnünk, az erőszakos befejezést pedig nem is vesszük észre, mert a szerkezet hiányosságáért kárpótol a mély zengésű hangulat s a csodálatos stílus.

Rusvay Tibor

(Válasz, 1948/1. 83. p.)