Figyelő
KRUDY
GYULA:
Pesti nőrabló.
(Fehér Holló kiadás, 1947.)
Krúdy most megjelent regénye ott folytatódik, ahol az
Aranykéz-utcai szép napok csodálatosan érett kötete megszakad, abban a világban,
ahol felismerni véljük a furcsaszínű, mélyhangú mondatokat, amelyek a hősök
és hősnők kalandjait kísérik a Tabán és a Rácváros józan kis házai között. Ez a
bő ebédek világa, ahol rebbenő fiatal özvegyek gyónnak fehérhajú, jóságos
papoknak, majd a ráctemplom ikonjai előtt esküdnek örök hűséget lovagjaiknak,
akiket mindegy, hogy Csinosinak vagy Rezedának
hívnak. A totyakos házmesterek, a pesti élet apró kalandorai, ínyencei,
fecskefrakkos uracsai átlebbennek melankólikusan vagy
keserű nevetéssel a regényen s ha letettük a könyvet, már nem is emlékszünk
rájuk.
A Pesti nőrabló az író által felépített álom-városban
játszódik; a polgárok boldog horkolásán keresztül érkezünk el a regény hőseivel
szerelmeikhez, ahol a történések már elveszti realitásukat s az általuk most
nem a megszokott értelemben használt álom veszi át a helyét. Ebben a világban a
történések is mindenkor ehhez az egysíkú, speciális társadalomhoz igazodnak:
még a társadalom elleni bosszú is csak a pletykák kicsiny álomkereteiben éli
ki magát, a hőstettek pedig beállításukkal elvesztik hősi ízüket s vihogó
özvegyek apró susogásaiban élnek egyideig tovább.
A konkrét események, tartalmak elmosódnak, belevesznek a
mondatok kusza és elkalandozó szövevényébe, abba a monotón
skálába, amely a Krudy-stílus sajátossága s amely
épen ezzel az egyhangúsággal köti le az olvasó figyelmét. A Pesti nőrabló bármelyik
oldalán csapjuk fel a könyvet, mindegyiken azonnal ott érezzük ennek a zeneiségnek
minden báját. Az asszociáció-váltások egy mondat keretén belül külön kis
világot lobogtatnak elénk, ahol a megkezdett gondolatsor már régen csak arra
szolgált, hogy egy-egy megtalált szavához fűzze gondolatait az író. Krúdy
valóban „más szagokat, ízeket és hangokat tudott a normális pestieknél” —
amint épen ő írja hőséről. Mindennek illata, íze és aromája van, még a ragyaverte
mellékalakok is fokhagyma és kispörkölt illatokon keresztül érnek el hozzánk. A
szerelmesek párbeszédeit is a monotón zeneiség mögött
kell keresnünk, az erőszakos befejezést pedig nem is vesszük észre, mert a
szerkezet hiányosságáért kárpótol a mély zengésű hangulat s a csodálatos
stílus.
Rusvay
Tibor
(Válasz,
1948/1. 83. p.)