KRUDY GYULA:

Ady Endre éjszakái (Fehér Holló)

Hat Krudy-írást tartalmaz ez a kö­tet. Közülük öt folyóiratokban jelent meg, egy pedig most kerül először nyomtatva a közönség elé. Nem tud­juk, mi késztette Krudyt e visszaem­lékezések megírására: Ady iránti ba­ráti kegyelet-e, vagy az Ady-tisztelők unszolása, vagy bármi egyéb; de ta­lán nem tévedünk, amikor úgy érez­zük, hogy ez írások létrejötte részben efféle, irodalmon kívüli szempontok­nak is köszönhető. Csupán írói ösztö­nei nemigen vitték volna Krudyt ilyen, tőle kicsit idegen területre. A legtöbb íróval kapcsolatban ellenmondás volna, Krudyról azonban igaz az, hogy, éppen a konkrét valóság talaján jár úgy, mintha ingoványon lépkedne. Nála a valóság csak arra jó, hogy egy-két mondat után elrúgja magát róla s olyan magasságba távolodjék tőle, ahonnan a valóság még jól látható, de csakis egy ködrétegen át, s ez a köd­réteg – Krúdy szemében – szinte szerves része lesz a valóságnak.

Aki Adyról újat akar mondani, azt kettős veszély fenyegeti: – könnyen mondhat vagy lényegtelent, vagy va­lótlant.

Krudy inkább az előbbi veszélyt haj­landó vállalni. Azzal, hogy Ady éjszakáiról ír, a költő alakját itt-ott túlságosan is egyszerűsíti (mintha egy komplikált lélek csak bizonyos nap­szakokban, csak bizonyos körülmények közt lenne komplikált!), vagy túlságosan is eltolja az anekdota felé. Az Ady körüli irodalmi botrányos viták bizo­nyára sokkal több izgalmat kevertek Ady éjszakáiba, mint amennyire az Krúdy írásaiból kiderül. Politikai, világnézeti harcoknak itt nyomát sem talál­juk. A költő szerelmei éppen csak megemlíttetnek, mert „hosszadalmas élettapasztalatok, hallomások, meggyő­ződések azt a hitet érlelték meg az íróban, hogy az az ember, aki predesz­tinálva van arra, hogy a boroshordóba fulladjon, valójában sohase fogja fel­akasztani magát egy női szeszély ked­véért”. Fontos mozzanatok elhanyago­lása vagy lekicsinyítése végülis arra vezet, hogy Krudy „éjszakai különki­adás”-ban jelenteti meg Adyt, azaz egy olyan alakot, aki minden hiányossága és arányainak megváltoztatása mellett is még mindig jobban hasonlít Ady­hoz, hogysem igazi Krudy-figurává válhatnék. A kiindulásul vett valóság és az azt körülvevő ködréteg itt nem tud jól összemosódni: a valóság néha nyersen bukkan elő, néha pedig egé­szen eltűnik a ködréteg alatt.

Pedig a kötetben sok, Krudyhoz igazán méltó érték van. A világvárosiasodás felé haladó Budapestről pl. egész sereg olyan megjegyzést szór el írásaiban, amelyek statisztikai adatok, gondos tanulmányok seregénél jobban jellemzik ezt a folyamatot, éppen, mert Krudy a fiatal Budapest atmoszféráját érzékelteti. „Még boldog béke volt Magyarországon, Budapest úgy vá­gyódott a civilizáció – és benne: a jó irodalom után, mint azok a vad nép­törzsek, amelyek először kóstolják meg a messziföldről jött hajósok pálinká­ját.” – S egész seregét vonultatja fel e kamaszkorát élő nagyváros név­telen éjszakai alakjainak. Pársoros, te­libetaláló remeklések ezek. A Belváros kávéházait szemlélve megállapítja, hogy korhelykedők már alig vannak. Legfel­jebb „Itt-ott egy múzeumi őr, olyan piros orral, amelynek színezettségét Shakespeare az epétől eredőnek mond­ja. Máshol egy elzüllött tanár, aki filozopter korában költő szeretett volna lenni, de terve nem sikerült és most spriccerébe lógatja bajszát, mert azt gondolja, hogy még ráér fejére hideg borogatást tenni, hogy költői álmaiból végleg kikurálja magát.”

Csakhogy ebben a budapesti légkör­ben Ady nem érzi magát otthon. Ő élete végéig megmarad egy kicsit „vidékifi”-nek. S Krúdy néha más te­kintetben is anakronisztikus jelenségnek tünteti fel Adyt. „Ady az élet olyan raffinált igényességével jött..., hogy élet-kivánságaihoz, szeszélyéhez, jogához: leginkább egy hercegi udvar miliője illett volna.” Krúdy beállításá­ban Ady is az „író és úriember” tipus egyik képviselője, s Krudynál valahogy mindig az az ember érzése, hogy ő az uriemberséget tartja az elsődleges, sőt természetes vonásnak, az íróság egy­fajta különcség, vagy szenvedély. Az íróságra Krudy ugyanazzal a megbo­csátó, de ironikus mosollyal néz, mint a többi különcségre, s talán éppen ez az irónia teszi, hogy Ady alakja igen lényeges hiányokkal jelenik meg a Krúdy-írásokban.

Az „író és úriember” itt a pesti éj­szaka egy emberfajtája, s a legfőbb különbség a fajta egyes képviselői közt nem az, hogy vannak jó és rossz, ilyen vagy olyan írók, hanem az, hogy az egyik csak töményszeszt iszik, a másik éppen semmit; az egyik durcás, konok természetű s csakazértis más kávéházba jár, mint a többi, a másik társaságkedvelő, hangoskodó, s hajnalig minden kávéházat végigvitatkozik. S nem véletlen, hogy olyan írókról, akik mint írók nem jelentősek, vagy olyanokról, akik egy sort sem írtak, de az írókkal való folytonos együttéjszakázás hatására félig-meddig maguk is íróknak számítottak, Krudy, sokkal ta­lálóbban, felszabadultabb művészettel ír, mint Adyról. Benedek Aladár, „az utolsó vándor lantos Magyarországon” nem azért fontos Krudynak, mert író, hanem mert Pestnek egy érdekes szín­foltja. (Érdemes megjegyezni, hogy a kiveszőben lévő emberfajták mennyire vonzották Krudyt!) A „vörös Grajna”, Diogenész Blau, az „Esperes”, a „kakasosház” újságíró-vendégei, stb., stb. ugyanezért érdekes és fontos alakok, hiteles „légköri jelenségek”. Ady egy kicsit kívül marad ezen a világon; nemcsak a valóságban nem tudott tel­jesen feloldódni Pesten; ebben a „pes­ti” Krudy-műben is „vidékifi” marad egy kicsit. Ez a kis hasadás okozza talán, hogy az Adyról elmondott anek­doták (pl. az Opera előtti szfinx meglovaglása) íze sem olyan jó, mint a mű igazi főszereplőjéről, a pesti éjsza­káról szóló kis történetkéké. (Pl. a hajnali misére járó orfeumi nőkről szóló, pompás kis rész!)

Krudy óriási tehetségének korlátait ismerve nem lepődhetünk meg efféle hibákon. S a hibák emlegetése koránt­sem jelenti azt, hogy a kötetbe felvett írások rosszak. A vállalt feladatot Krudy csak úgy tudta volna megol­dani, ha önmagához válik hűtlenné. S örülnünk kell, hogy nem ezt tette, mert jobb egy Krudy-írás kis hibák­kal, mint egy hibátlan mű, a Krudy sajátos értekei nélkül.

Ruttkay Kálmán

 

(Válasz, 1948/8. 651-652. p.)