Krúdy Gyula vallomása
„Álmoskönyv”-éről
– Negyven esztendős emlék egy
margitszigeti sétáról –
Krúdy Gyula „Álmoskönyv”-ének új kiadása derítette mosolyra
mostanában az olvasót. A könyv annak idején is feltűnést keltett, a kritika ugyan
kissé fanyalogva fogadta. Krúdy az ellenforradalmi korszak kezdeti éveiben
írta, amikor a hivatalos Magyarország – a forradalmak idején tanúsított
magatartása miatt – valósággal hidegháborút folytatott ellene.
Régi írásaim között kutatva kezembe került a riport, amely
arról ad számot, hogy negyven esztendővel ezelőtt, 1926 nyarán sétáltam Krúdy
Gyulával és éppen erről, az azóta meglehetősen elfeledett, de most újraszülető,
különös könyvéről vallattam őt.
A szigetre akkor csak belépődíj lerovása után lehetett
lépni. A kora nyári napon alig lézengett valaki az ápolt virágágyak között. Az
unottan bóbiskoló, egyenruhás jegyszedőtől kérdeztem meg, hol lakik a
Margitsziget nevezetes lakója: Krúdy Gyula?
A „kastélyban” – válaszolta.
Éppen trombitál a lóvasút. Mi sem stílusosabb, mint
lóvasúton utazni Krúdy Gyulához. Percek alatt érünk a régi kastélyhoz, Krúdy
Gyula otthonához. Megírta valahol, hogy ez az ütött-kopott épület
tulajdonképpen a legrégibb lakóháza a Margitszigetnek. Még József nádorispán
építette 1793-ban, nyári üdülés céljaira. Az egykori „vörös barátok” romos
kolostorából budai kőművesek emelték az akkor messze földön megbámult szigeti
kastélyt, amelynek több helyen méteres vastagságú falai vannak. Az 1838-as nagy
árvíz emeletnyi magasságban borította el a kastélyt is, de a várszerű kolostor
kövéből épített falak ellenálltak a pusztító hullámverésnek. Amikor én 40 évvel
ezelőtt látogatást tettem ott, éppen dél volt.
– Krúdyék még alszanak... – mondja mogorván egy termetes
szakácsnő. Némi várakozás után azonban már egy terebélyes, vén platán alá
ültünk Krúdy Gyulával.
Szürke felöltő és fekete keménykalap van rajta. Frissen
borotvált, telt arcán mindig valami kamaszos, pajkos, gúnyoros vonás.
Közvetlen, joviális, barátkozó. Minden ruhadarabja kifogástalan. Akkor írott
cikkemben azt írtam róla: „Igazi öreg gavallér...” A nagyon fiatal újságíró
szubjektív megállapítása volt, hiszen alig volt több 45 évesnél...
Először a Szigetről beszél, nagy szeretettel. Otthonának
érzi. Hogy hogyan került ebbe az „elvarázsolt kastélyba”?
– Közvetlenül a Károlyi-forradalom előtt
kaptam ezt a lakást – emlékezett – beteges voltam akkoriban, orvosi tanácsra
kellett a Szigeten laknom. Azóta hozzánőttem a Szigethez, néha napokig be sem
megyek Pestre. Inkább ide jönnek ki hozzám. Pedig tizenkilenc júniusában, a
Tanácsköztársaság alatti ellenforradalmi harcok idején majdnem kifüstöltek
innen. Ágyú- és gépfegyvertűz alatt állott jóideig a Margitsziget s a Duna
mentén, Buda felé lövészárkot ástak...
Szerettem volna beszélgetésünket arra a munkájára terelni,
amiről éppen kérdezni akartam. A Tanácsköztársaság bukása után, a fehérterror
idején – Móricz Zsigmondhoz hasonlóan – Krúdy Gyulát is ellenséges légkör vette
körül. Könyveit nem adták ki, cikkeit nem közölték, amúgy is állandósult anyagi
gondjai ezekben az időkben kezdtek elviselhetetlenekké válni. Ekkor írta meg
sokat vitatott Álmoskönyvét. Ezt kiadták. Népszerű könyv volt, több kiadást is
megért, de egyes kritikusai úgy érezték, nem illik bele életművébe.
Szóba hoztam a könyvet. Krúdy elmosolyodott és váratlanul
szívesen beszélt erről a könyvéről:
– A forradalom utáni időkben nemigen
mozdultam ki innen. Ezeknek a csendes hónapoknak a munkája az Álmoskönyv. Talán
a legnépszerűbb, mindenesetre a legkapósabb valamennyi írásom közül. Teljes
esztendeig folytattam kutatásokat, tanulmányokat, hogy a szükséges anyagot
összegyűjtsem. A Nemzeti Múzeumból és az Eszterházy Könyvtárból kihozattam
minden idők és minden nemzetek valamennyi álmoskönyveit, száz egynéhány kötetet
és mondhatom, izgatott érdeklődéssel mélyedtem el bennük. A gazdag anyagból
szinte lexikonszerűen állítottam össze nemcsak az álomfejtéseket, hanem az
érdekes népi babonákat is.
Úgy beszél, nagyon tárgyilagos hangon, mint aki hallgatóját
teljesen meg akarja győzni munkája fontosságáról. Közben felsiet a lakásába,
lehoz egy példányt, részleteket olvas fel belőle. – Persze jól tudom – teszi
hozzá élénken – és ezt meg is írtam ebben a könyvben, hogy ez az anyag akkor is
csonka lenne, ha valaki álmok után kutatva hétszer is beutazná a kerek világot.
Egész könyvtárak teltek meg az álom tudományával. Én csak a magyar ember álmát
próbáltam megfejteni és könyvemnek is tulajdonképpen azt a címet kellett volna
adnom, hogy „Magyar álmok”. Mindent elolvastam, amit a könyvtárakban erről
megtudtam.
Lapozgattam a Krúdy-könyvben. Fennhangon elolvastam a
kicsit hangzatos fejezeteket:
Első könyv:
ÁLMOK (Magyar ember álmai.)
Második könyv:
BABONÁK (Bevezetés okosoknak és hívőknek.)
Harmadik könyv:
A KÉZ KÖNYVE (Tenyér-jóslás.)
Kicsit zavartan nézegetem ezt a különös munkát. „Nevezetes
eseteket” ismertet a könyv, olyan „százados hagyományokat” elfogadva, hogy
„...kéményseprővel álmodni: örömet, szórakoztató barátok
jövetelét jelenti,”
„...kasza: haláleset, gyógyíthatatlan betegség...”
„...akasztást látni álmunkban (Lőrinc napja előtt):
feleséged a szőlőben szerelmeskedik, (nagyböjtben azonban:) lányod szégyenbe
esik...”
Lapozgatok, lapozgatok a testes könyvben – végül is
tépelődve csupán ennyit kérdezek:
– Hisz ezekben?
Krúdy futó mosollyal néz rám, kutató szemmel vizsgál.
Felemeli a fejét, messzire tekint, amikor elgondolkozó, minden szót megfontoló,
őszintén hangzó válasza elhangzik:
– Nem, nem hiszek bennük... De
érdekelnek. Mulattatnak. Szórakoztat, hogy a posta naponta tucatjával hozza a
leveleket, amelyekben kedves és naiv emberek beküldik hivő álmaikat és tőlem
kérnek megfejtést. És e levelekben nemcsak vonzó naivitással találkozik az
ember, hanem az élet titkaival is. Nemegyszer az író jó témákra bukkan ezekben
a levelekben. Novella-témákra... – magyarázva és szinte mentegetődzve teszi
hozzá – ezek a levelek megnyitnak számomra titkokat, amelyek egyébként zárva
maradtak volna előttem...
Hirtelen feláll a padról, sétára invitál. Amikor
elindulunk, visszatér az Álmoskönyv témájára:
– Nem szeretném, ha félreértene. Mint
gondolkodó ember természetesen tisztában vagyok azzal, hogy mások álmait nem
tudom megfejteni az Álmoskönyv kulcsa alapján, – a magam
álmaiban azonban – és most felemeli mélyen zengő, szép férfihangját –,
feltétlenül hiszek. Igen, akár elhiszi ezt nekem, akár nem! Hiszek bennük!
Persze, a magam álmait nem babonákkal magyarázom, hanem tudományos készültségem
alapján elemzem azokat. Sok érdekes és hiteles esetet mesélhetnék álmaimról, de
ezt mégsem tehetem a nyilvánosság számára, hiszen ezek az álmok főleg szerelmi
természetűek...
Érdekes volt Krúdy tájékoztatásának az a része, mi
késztette őt – írói alkatán kívül – álomélményeinek módszeres vizsgálatára. Hosszú
ideig együtt lakott és jó barátságban volt dr. Ferenczy Sándorral, a freudizmus
magyarországi apostolával. A magyar pszichológus éjszakákba nyúló
beszélgetéseik során megismertette vele a freudizmus alapelemeit, felkeltette
érdeklődését a sokat vitatott tudomány iránt.
– Mint minden íróember – folytatta – én
is befolyásolható vagyok. Ferenczy hatása alá kerültem. Foglalkozni kezdtem a
lélektan tudományával, amely persze azért is érdekelt, mert az írói
mesterséghez tartozik, hogy belelásson, ha kell, tudományosan is belelásson
mások lelkébe. Különben is a regény, a novella mesterségbeli kifejezése annak,
hogy az ember – valami titokzatos ösztönzésre – belenézzen és ha lehet,
belelásson a mások lelkébe... Ez művészet, de ehhez tudományos készültség is
hozzásegíti az embert...
A szigeti kavics barátságosan csikorgott lábunk alatt. Egy
ideig némán haladtunk egymás mellett. Kis lelkitusa után én szólaltam meg
előbb:
– Megenged egy kérdést?
Krúdy könnyedén válaszol:
– Az újságírónak az a dolga, hogy kérdezzen.
– Nem azért írta végső soron az
Álmoskönyvet, mert – a hajsza idején – „másról” akart beszélni?
Krúdy megállt és azonnal válaszolt:
– Élnem kellett. Ezért írtam talán ezt a könyvet. De
ismétlem, ez talán a legkapósabb könyvem... Nagy munka van benne és –
elmosolyodva, csak úgy a bajsza alatt folytatta –, ez kell most a magyarnak...
Negyven évvel ezelőtt történt. Amikor a napokban elmentem a
„kastély” mellett a Margitszigeten, világosan hallottam a hangját.
(Kortárs, 1967/4. /április/ 670-672. p.)