Krónika

Krúdy Gyula vallomása „Álmoskönyv”-éről

– Negyven esztendős emlék egy margitszigeti sétáról

Krúdy Gyula „Álmoskönyv”-ének új kiadása derítette mosolyra mostanában az olvasót. A könyv annak idején is feltűnést keltett, a kritika ugyan kissé fanyalogva fogadta. Krúdy az ellenforradalmi korszak kezdeti éveiben írta, amikor a hivatalos Magyarország – a forradalmak idején tanúsított magatartása miatt – valósággal hidegháborút folytatott ellene.

Régi írásaim között kutatva kezembe került a riport, amely arról ad számot, hogy negyven esztendővel ezelőtt, 1926 nyarán sétáltam Krúdy Gyulával és éppen erről, az azóta meglehetősen elfeledett, de most újraszülető, különös könyvéről val­lattam őt.

A szigetre akkor csak belépődíj lerovása után lehetett lépni. A kora nyári na­pon alig lézengett valaki az ápolt virágágyak között. Az unottan bóbiskoló, egyen­ruhás jegyszedőtől kérdeztem meg, hol lakik a Margitsziget nevezetes lakója: Krúdy Gyula?

A „kastélyban” – válaszolta.

Éppen trombitál a lóvasút. Mi sem stílusosabb, mint lóvasúton utazni Krúdy Gyulához. Percek alatt érünk a régi kastélyhoz, Krúdy Gyula otthonához. Megírta valahol, hogy ez az ütött-kopott épület tulajdonképpen a legrégibb lakóháza a Mar­gitszigetnek. Még József nádorispán építette 1793-ban, nyári üdülés céljaira. Az egy­kori „vörös barátok” romos kolostorából budai kőművesek emelték az akkor messze földön megbámult szigeti kastélyt, amelynek több helyen méteres vastagságú falai vannak. Az 1838-as nagy árvíz emeletnyi magasságban borította el a kastélyt is, de a várszerű kolostor kövéből épített falak ellenálltak a pusztító hullámverésnek. Amikor én 40 évvel ezelőtt látogatást tettem ott, éppen dél volt.

– Krúdyék még alszanak... – mondja mogorván egy termetes szakácsnő. Némi várakozás után azonban már egy terebélyes, vén platán alá ültünk Krúdy Gyulával.

Szürke felöltő és fekete keménykalap van rajta. Frissen borotvált, telt arcán mindig valami kamaszos, pajkos, gúnyoros vonás. Közvetlen, joviális, barátkozó. Minden ruhadarabja kifogástalan. Akkor írott cikkemben azt írtam róla: „Igazi öreg gavallér...” A nagyon fiatal újságíró szubjektív megállapítása volt, hiszen alig volt több 45 évesnél...

Először a Szigetről beszél, nagy szeretettel. Otthonának érzi. Hogy hogyan került ebbe az „elvarázsolt kastélyba”?

– Közvetlenül a Károlyi-forradalom előtt kaptam ezt a lakást – emlékezett – beteges voltam akkoriban, orvosi tanácsra kellett a Szigeten laknom. Azóta hozzá­nőttem a Szigethez, néha napokig be sem megyek Pestre. Inkább ide jönnek ki hoz­zám. Pedig tizenkilenc júniusában, a Tanácsköztársaság alatti ellenforradalmi harcok idején majdnem kifüstöltek innen. Ágyú- és gépfegyvertűz alatt állott jóideig a Mar­gitsziget s a Duna mentén, Buda felé lövészárkot ástak...

Szerettem volna beszélgetésünket arra a munkájára terelni, amiről éppen kér­dezni akartam. A Tanácsköztársaság bukása után, a fehérterror idején – Móricz Zsigmondhoz hasonlóan – Krúdy Gyulát is ellenséges légkör vette körül. Könyveit nem adták ki, cikkeit nem közölték, amúgy is állandósult anyagi gondjai ezekben az időkben kezdtek elviselhetetlenekké válni. Ekkor írta meg sokat vitatott Álmos­könyvét. Ezt kiadták. Népszerű könyv volt, több kiadást is megért, de egyes kritikusai úgy érezték, nem illik bele életművébe.

Szóba hoztam a könyvet. Krúdy elmosolyodott és váratlanul szívesen beszélt erről a könyvéről:

– A forradalom utáni időkben nemigen mozdultam ki innen. Ezeknek a csendes hónapoknak a munkája az Álmoskönyv. Talán a legnépszerűbb, mindenesetre a leg­kapósabb valamennyi írásom közül. Teljes esztendeig folytattam kutatásokat, tanul­mányokat, hogy a szükséges anyagot összegyűjtsem. A Nemzeti Múzeumból és az Eszterházy Könyvtárból kihozattam minden idők és minden nemzetek valamennyi álmoskönyveit, száz egynéhány kötetet és mondhatom, izgatott érdeklődéssel mélyedtem el bennük. A gazdag anyagból szinte lexikonszerűen állítottam össze nem­csak az álomfejtéseket, hanem az érdekes népi babonákat is.

Úgy beszél, nagyon tárgyilagos hangon, mint aki hallgatóját teljesen meg akarja győzni munkája fontosságáról. Közben felsiet a lakásába, lehoz egy példányt, rész­leteket olvas fel belőle. – Persze jól tudom – teszi hozzá élénken – és ezt meg is írtam ebben a könyvben, hogy ez az anyag akkor is csonka lenne, ha valaki álmok után kutatva hétszer is beutazná a kerek világot. Egész könyvtárak teltek meg az álom tudományával. Én csak a magyar ember álmát próbáltam megfejteni és köny­vemnek is tulajdonképpen azt a címet kellett volna adnom, hogy „Magyar álmok”. Mindent elolvastam, amit a könyvtárakban erről megtudtam.

Lapozgattam a Krúdy-könyvben. Fennhangon elolvastam a kicsit hangzatos feje­zeteket:

Első könyv: ÁLMOK (Magyar ember álmai.)

Második könyv: BABONÁK (Bevezetés okosoknak és hívőknek.)

Harmadik könyv: A KÉZ KÖNYVE (Tenyér-jóslás.)

Kicsit zavartan nézegetem ezt a különös munkát. „Nevezetes eseteket” ismertet a könyv, olyan „százados hagyományokat” elfogadva, hogy

„...kéményseprővel álmodni: örömet, szórakoztató barátok jövetelét jelenti,”

„...kasza: haláleset, gyógyíthatatlan betegség...”

„...akasztást látni álmunkban (Lőrinc napja előtt): feleséged a szőlőben szerel­meskedik, (nagyböjtben azonban:) lányod szégyenbe esik...”

Lapozgatok, lapozgatok a testes könyvben – végül is tépelődve csupán ennyit kérdezek:

– Hisz ezekben?

Krúdy futó mosollyal néz rám, kutató szemmel vizsgál. Felemeli a fejét, messzire tekint, amikor elgondolkozó, minden szót megfontoló, őszintén hangzó válasza elhangzik:

– Nem, nem hiszek bennük... De érdekelnek. Mulattatnak. Szórakoztat, hogy a posta naponta tucatjával hozza a leveleket, amelyekben kedves és naiv emberek beküldik hivő álmaikat és tőlem kérnek megfejtést. És e levelekben nemcsak vonzó naivitással találkozik az ember, hanem az élet titkaival is. Nemegyszer az író jó témákra bukkan ezekben a levelekben. Novella-témákra... – magyarázva és szinte mentegetődzve teszi hozzá – ezek a levelek megnyitnak számomra titkokat, amelyek egyébként zárva maradtak volna előttem...

Hirtelen feláll a padról, sétára invitál. Amikor elindulunk, visszatér az Álmos­könyv témájára:

– Nem szeretném, ha félreértene. Mint gondolkodó ember természetesen tisz­tában vagyok azzal, hogy mások álmait nem tudom megfejteni az Álmoskönyv kulcsa alapján, – a magam álmaiban azonban – és most felemeli mélyen zengő, szép férfi­hangját –, feltétlenül hiszek. Igen, akár elhiszi ezt nekem, akár nem! Hiszek ben­nük! Persze, a magam álmait nem babonákkal magyarázom, hanem tudományos készültségem alapján elemzem azokat. Sok érdekes és hiteles esetet mesélhetnék álmaimról, de ezt mégsem tehetem a nyilvánosság számára, hiszen ezek az álmok főleg szerelmi természetűek...

Érdekes volt Krúdy tájékoztatásának az a része, mi késztette őt – írói alkatán kívül – álomélményeinek módszeres vizsgálatára. Hosszú ideig együtt lakott és jó barátságban volt dr. Ferenczy Sándorral, a freudizmus magyarországi apostolával. A magyar pszichológus éjszakákba nyúló beszélgetéseik során megismertette vele a freudizmus alapelemeit, felkeltette érdeklődését a sokat vitatott tudomány iránt.

– Mint minden íróember – folytatta – én is befolyásolható vagyok. Ferenczy hatása alá kerültem. Foglalkozni kezdtem a lélektan tudományával, amely persze azért is érdekelt, mert az írói mesterséghez tartozik, hogy belelásson, ha kell, tudo­mányosan is belelásson mások lelkébe. Különben is a regény, a novella mesterség­beli kifejezése annak, hogy az ember – valami titokzatos ösztönzésre – belenézzen és ha lehet, belelásson a mások lelkébe... Ez művészet, de ehhez tudományos ké­szültség is hozzásegíti az embert...

A szigeti kavics barátságosan csikorgott lábunk alatt. Egy ideig némán halad­tunk egymás mellett. Kis lelkitusa után én szólaltam meg előbb:

– Megenged egy kérdést?

Krúdy könnyedén válaszol:

– Az újságírónak az a dolga, hogy kérdezzen.

– Nem azért írta végső soron az Álmoskönyvet, mert – a hajsza idején – „más­ról” akart beszélni?

Krúdy megállt és azonnal válaszolt:

– Élnem kellett. Ezért írtam talán ezt a könyvet. De ismétlem, ez talán a leg­kapósabb könyvem... Nagy munka van benne és – elmosolyodva, csak úgy a bajsza alatt folytatta –, ez kell most a magyarnak...

Negyven évvel ezelőtt történt. Amikor a napokban elmentem a „kastély” mellett a Margitszigeten, világosan hallottam a hangját.

SÁNDOR DEZSŐ

 

(Kortárs, 1967/4. /április/ 670-672. p.)